A plakátokon ez állt: "Krasznahorkai László, belülről", illetve "A szerző, orvosai közt". Előbbit picit morbidnak találtam, ami azért még simán belefér, utóbbit meg jó poénnak. Még akkor is, amikor az est elkezdődött, az orvosokat pedig a műsorvezető Várkonyi Benedek sorban bemutatta. Csak nagyon lassan értettem meg, hogy az egyre erőltetettebbé váló metafora, vagyis amit én metaforának hittem, az mindközönségesen: a puszta valóság, nem kritikusok lépnek fel orvosnak maszkírozva, hanem tényleg orvosok. Merőben szokatlan, hogy a már említettektől eltérő foglalkozású emberek szerepeljenek egy irodalmi esten: a szokástól való eltávolodás (talán elszakadási kísérlet) új és – mondhatom – termékeny szempontokkal gazdagította a beszélgetést. A dolog természete kettős: egyrészt az irodalomról való beszédet nem hivatásként (jelentsen ez bármit) űzők civilsége üdítően hat a természetszerűleg (de az elfogadhatónál olykor jóval inkább) irodalmiaskodó bennfentesekhez képest, ugyanakkor a vendégek orvosok, művelt és nyitott emberek, akiknek nagyon is sok közös témájuk lehet egy – történetesen Kossuth-díjas író páciensükkel. A hozzá nem értő (és ebből talán profitáló) "civil" pályára küldése, a bevett sémák újratervezése és a szerző személyéhez, a személyességhez való közelítés szándéka vezethette a szervezőket: szerencsénkre ez még élve-boncolás, vagyis a szerző, úgy tűnik, semmilyen értelemben sem halott, sőt él és virul, mondhatni köszöni, soha jobban.



A beszélgetés apropója, utólag azt mondanám, ürügye a Nem kérdez, nem válaszol című kötet megjelenése volt. A szerző furcsa módon – ez talán a szövegek iránti pedantériájáról, a pontosságra törekvéséről árul el valamit – saját maga szerkesztette meg a vele készült interjúkat. Az esten azonban a kötetről kevés, Krasznahorkai László olykor törékeny, misztikus erőktől is fenyegetett egészségéről viszont annál több szó esett, majd a legmélyebb egzisztenciális és metafizikai kérdések irányába fordult a derűs hangulat.

A betegségekről, orvosi kezelések szakadatlan soráról szóló beszélgetés nyitánya igen hatásosra sikerült: a szerző Japánból való hazatéréséről és az ekkor átélt/túlélt mélyvénás trombózisáról kezdett beszélni, amely kapcsán dr. Jánoskúti Líviával megismerkedhetett, hiszen ő mentette meg az életét. Felidézte a később élete egyik legmeghatározóbb élményének nevezett keleti kultúrákkal való találkozás egy sajátos tapasztalatát: a face to face visszautasításra képtelen japán orvosok közül, akiket majdnem-halálos betegségével látogatott végig, egy sem tudott helyes diagnózist felállítani, ellenben óvakodtak attól, hogy az előző kezelőorvos álláspontját (akár annak hiányában is) kétségbe vonják. Eközben csak éppen elejtett egy később sem kibontott történetdarabkát, amelyben egy kínai utcai orvos javasolta súlyos pneumothoraxát (légmell) B-vitaminnal, illetve a taóban való elmélyülés által kezelni (tekintve, hogy csak ezen eszközök álltak rendelkezésre). De a legnagyobb derültséget mégis a dr. Gyulai-Gaál Szabolccsal előadott történet váltotta ki: az író a szájában észlelt nyilalló fájdalmat érzett bizonyos helyzetekben, amiről kiderült, hogy egy talányos módon "ottfelejtett" minirajzszög okozta. (A mini előtag az orvos meghatározásában szerepelt, az író állította, látott már ő akkora rajzszöget írószerboltban is.) Végül a doktor úr sikeresen eltávolította: ám szinte balladai homályba burkolózva kitértek annak megválaszolása elől, hogy az hogyan kerülhetett oda – valószínűleg nem a sejtelmesség fokozása érdekében, hanem jogi/etikai megfontolásokból. Az pedig már-már a fekete humor megcsillantása volt, amikor az író előadta a szívrohamot vizionáló időszakából származó esetet: egy debreceni egyetemi beszélgetés során a szokásosnak tekinthető "Mik a tervei?" kérdésre, amely nyilvánvalóan a jövő regény- és elbeszélésterveit firtatta volna, úgy válaszolt: átsétál a klinikára, egyenesen az intenzív osztályra, ugyanis mintha szívrohama lenne…

A hipochondria egyébként, hasonlóan az alkoholizmushoz és egyéb szenvedélybetegségekhez – és ezt Krasznahorkai László esete is bizonyítja – igen nehéz és kimerítő munka, nem pedig szórakozás, ahogy sokan hiszik. Elmondása szerint évekig produkálta rendszeresen a szívroham legpontosabb tüneteit, miközben orvosai arról győzködték, nincs szervi betegsége. Volt idő, amikor tizenhét (17) különféle gyógyszert szedett – naponta háromszor. Ennek egy német orvos vetett véget, aki eltiltotta a gyógyszerektől, és lám, állapota nem romlott, csak a mellékhatások szálltak el. A szerző orvos barátai – mert a meghívott orvosaival szoros barátság alakult ki időközben – talán kissé nagyvonalúan, mégsem szokatlan módon szinte saját szakmájuk ellen érveltek, amikor a páciensek túlzott szabálykövetését említették ironizálva, de akkor is, amikor az egészséges életmód, a dohányzás vagy az alkohol mellőzése helyett harmóniáról, elfogadásról és a boldog párkapcsolatról beszéltek. (NB. dr. Gyulai-Gaál Szabolcs kifejezetten ellenezte és pellengérre állította az író megrögzött antialkoholizmusát, vö. "ha csak ezt ihatom, miért ne szeressem?")

Várkonyi Benedek nem túlságosan cizellált, mégis érdemi válaszokat előhívó kérdéseinek egyik csoportja a (világ)híres, Kossuth-díjas író versus magánember/civil beteg kezelőorvosi perspektívába állított kettősségét feszegette. Mindhárom orvos megerősítette: a személyes ismeretség alapján (utólag) másfajta stílust társítanának az íróhoz, illetve csodálkoztak azon a disszonancián, ami a magánember alapvetően vidám, optimista beállítottsága és a szövegeiből áradó kilátástalanság, anarchia, hanyatlástudat közötti elmozdulásból fakad. Ez a közhelyszerű tanulság (a szövegek stílusa nem a szerző stílusa, ugyanakkor mégsem tökéletesen elkülöníthetők) egyszerre képes hatni irodalmárokra és a csak érintőlegesen műkedvelőkre: a személyesség, a személyes varázs az (ha van), ami bárki számára közvetítheti a szépirodalom gyönyörűségeit.

Ahhoz képest, hogy a beszélgetés egy épphogy túlélt betegséggel indult, meglehetősen vidám maradt egy darabig. Emiatt a közvetlen, anekdotázó, felszabadult légkör miatt a beszélgetés vége felé olyan mellbevágó és sokkolóan katartikus élményekről is viszonylag könnyedén eshetett szó, amelyek más körülmények között, nem ilyen gazdagon becsomagolva a humorba, talán meg sem szólaltathatók. A szerző felsorolta három leginkább meghatározó élményét: az elsőt, a keleti kultúrák hatását már említettem; a boszniai háború és az intenzív osztály megtapasztalása rázták még meg ehhez fogható mértékben. Az ember a halál esélyét túlélve más perspektívából szemléli önmagát – Krasznahorkai ezt többször is átélte. S ahogy a halálhoz mint az egyszer mindannyiunk számára evidens tapasztalathoz közeledett a beszélgetés, úgy egyszerűsödött és tisztult a retorika, végül ilyen végtelenül egyszerű mondatig érve: "a születést bánom, a haláltól félek". Szó esett még az öreg és nagybeteg Mészöly Miklósról, akihez (ha máshonnan nem, a nemrégiben róla készült dokumentumfilmből tudhatjuk) igazán közel érezte magát: egy nála tett kései látogatás elevenedett meg, látszólag motiválatlanul, valójában nagyon is következetes módon illeszkedve a beszélgetés szövetébe.

Feltehetnénk a kérdést, hogy mennyiben járult hozzá ez az irodalmi happening a kortárs irodalom, és benne kitüntetett módon Krasznahorkai László ismertségének, elfogadottságának növeléséhez. Azt hiszem, jó ötlet ilyen módon is az olvasók közelébe hozni egy-egy szerzőt. Ahogy próbáltam is érzékeltetni: a személyes közelségbe hozott szerző olyan módon nyílt meg közönségének, ahogy talán szakmabéli beszélgetőpartnerekkel nem lett volna képes. A végtelen beszélgetés ideája, és ami talán ezzel egyet jelent, a szavak nélküli beszélgetés persze csak közelíthető: hiszen véges lények vagyunk; az orvosok jelenléte és a halálról való beszéd emlékeztet is erre. De vannak nagyszerű pillanatok, amikor úgy érezzük, sikerült.