Bartók Imre első kötete, a Fém nem könnyű olvasmány, arra késztet minket, hogy átgondoljuk olvasási, szövegértelmezési szokásainkat, beidegződött rutinjainkat. Nem könnyű szöveg, még egy gyakorlott, sokat látott "hétpróbás" olvasó is könnyen megtorpanhat a szerteburjánzó motívumok között, biztos állítások megtételére pedig a kötet kapcsán aligha vállalkozhat. Legfeljebb arra, hogy biztosan állítsa: nem lehet semmi biztosan állítani.

Az első részlet alapján, amit olvastam a kötetből, úgy gondoltam, Bartók írása Barnás Ferenc Az élősködő című  regényével lesz majd párhuzamba állítható. Aztán az egész kötet elolvasása után nyilvánvalóvá vált, hogy messze nem így van. Míg az 1997-ben megjelent regény elbeszélő-főszereplője a racionalitás, úgymond a normális világ aspektusából közelít saját életéhez, így írja le, magyarázza meg, amit ő abnormálisnak tart életében, addig a Fémben egy torzult elme állapotából látjuk a normális világot.

Ezért ütközhetünk már a regény alaphelyzetének értelmezése során is problémákba. Úgy tűnik (és itt hangsúlyozni szeretném, hogy most is és a későbbiekben is fontos, hogy úgy tűnik), hogy egy terápiáról van szó, egy beteg és orvosa közti párbeszédről illetve a beteg (akit a doktor Johnnak hív, bár állítólag nem ez a neve) álmainak leírásairól. Ám az orvos mondanivalójával szemben is nagyon hamar bizalmatlanság alakulhat ki az olvasóban, nem csoda, hiszen erről is a beteg torzult tudatán átszűrve értesülhet.



Ahogyan az álmokról is. Bár a rövid, leggyakrabban két-három oldalas egységekből felépülő kötet olvasása során felmerül az az értelmezési lehetőség is, hogy bármennyire szürreális, amiről a narrátor szól, az nem álomleírás, hanem az ébrenlét, a mindennapok zavaros értelmezése. Ezt erősíti a szerkesztés is, gyakorta kezdődnek úgy ezek az egységek, hogy másnap, amikor felébredt ez és ez történt vele. Aztán persze átcsúszik valami szürreális, valami groteszk jelenetsorba az egész, és a végén nem ritkán kiderül, ez is csak egy álom, hisz újabb egység jön, és annak elején újra ott a szófordulat: másnap, amikor felébredt, stb. 

Ezek a leírások sokféle motívumból táplálkoznak. Egyrészt az elbeszélő munkáihoz kötődnek, ez az első pont egyébként, amikor elbizonytalanodik az olvasó, hisz a narrátor teljes természetességgel beszél arról, hogy most bányász, amúgy tűzoltó, mérnök, mészáros (ez esetben a legirritálóbb talán annak érzékeltetése, mintha soha nem is lett volna másként, mintha előtte nem szólt volna másfajta tevékenységről), kritikus, író, rendező, stb. Sokszor van szó szülésről és halálról, sőt a szülés és halál egymásba kapcsolódásáról, nem ritkán torzszülöttekről is. Meg persze világvégéről és tömegszerencsétlenségről. A leírás groteszk jellegét különösen fokozza, ha egyszerűen csak így fogalmaz a narrátor: "Ismét eljött a világvége." (147.)

A főszereplő maga is mindig más korúként, hol kisgyerekként, hol öregúrként jelenik meg. Ráadásul nem is mindig férfiként. Nőként is mesél magáról, legyen szó akár arról, hogy egy balszerencsés bába, vagy éppen Penelopé, aki beengedni készül magához a kérőket. A klasszikus irodalomra történő utalások amúgy is akadnak bőven a szövegben, legkézenfekvőbb Kafka Átváltozásának beillesztése, illetve Dosztojevszkij életének felelevenítése.

S ha már Kafka, talán nem erőltetett az áthallás, hogy a(z álom)leírások egyik állandó helyszíne egy kastély, itt hol vendégként, hol házigazdaként jelenik meg az elbeszélő. Ugyancsak visszatérő motívum egy kert (vagy több kert), ahol szívesen időzik. Hol itt, hol ott felbukkan egyébként  a Faember, valamint ritkábban az Óriáscsecsemő is, akiknek szerepe megint csak rendkívül nehezen körülhatárolható a szövegben. Ahogy elbizonytalanodhat az olvasó magának a címnek az értelmezésében is. Érdekes és elgondolkodtató motívum e szempontból ahogy a Faember levetkőzi kérgét, ami alól fémes belső villan ki, de az eköré szőtt gondolatmenetek végállomása végül megint csak az elveszettség, a kapaszkodó nélküliség.

A kötet ennek ellenére teljesen koherens, egységet alkotás érzetét kelti, és természetesen regénynek is nyugodtan nevezhető (ugyanakkor egészen biztosan van olyan nézőpont, ahonnan cáfolható is ez az állítás), legnehezebb, legproblematikusabb eleme sem a nehezen kibogarászható történet, hanem hogy a szerkesztés folyton megtöri az olvasás ritmusát, és hogy rendkívül nehezen emészthető az aszimmetria, a szándékolt aránytalanság. Talán ez a kulcspontja annak, hogy a kötetről az a használati utasításokban gyakran előforduló kifejezés jut eszembe, amit végül ennek az írásnak a címéül is választottam: fémen nem tapad. Alig akad olyan, amin az olvasó figyelme (a szokásos, jól bevett, megszokott módon) megtapadhat, amibe az értelmezés kapaszkodhat, hacsak nem magába ebbe a bizonytalanság-élménybe, ami végül arra késztet, hogy saját olvasási szokásainkkal, beidegződéseinkkel, a befogadás rutinjával szembesítsük önmagunkat.

Bartók Imre kétségtelenül nehéz helyzet elé állította olvasóit első kötetével, ugyanakkor úgy gondolom, hogy aki ezt a próbát kiállta, az  továbbra is, sőt talán nem túlzás, hogy annál inkább érdeklődni fog a fiatal szerző írásai iránt. Mert minden bizonytalansági tényező mögött mégiscsak van egy pont, ami stabilnak látszik: Bartók Imre prózaírói tehetsége.