A film egy intenzív álomképpel indul: artikulálatlan hangzavarban náci katonák dúlják fel a pajtát. Egy hálóinges lányt ütnek, a vér rózsaszínen kenődik szét az arcán. A kamera először csaholó kutyákra, majd egy szénakazalban lapuló (kutyaszemű) férfire közelít. A következő snittben Herman Broder már saját ágyában ébred – csatakosan, kifacsart pozícióban; mely pozícióban bizonyos értelemben mindvégig benne marad. A parasztlány, ki megmentette, immár a felesége: esetlen hálából lett így esetlen összezártság. Jadviga nem társ. Cseléd.

Az 1949-ben, Amerikában játszódó történet sajátos, folyamatos múlt. Nem hatol belénk olyan pontosan, olyan mélyen, mint például Lars von Trier (hasonló tematikájú) Európája vagy épp – a háború utáni Amerikát kafkai erővel ábrázoló – Arthur Miller Gyújtópont című regénye. A korról szociológiai értelemben vajmi keveset tudunk meg. A társadalmi mozgásoknak, ellentéteknek, ideológiáknak, egyáltalán az antiszemitizmusnak semmiféle szerep, reflektor nem jut: a film ilyeténképpen meg sem történik. Ezen dimenziók nem kapnak fényt, a történések (gyógyíthatatlanul) belül zajlanak. A holocaust itt „csak” gyökér, ha úgy tetszik: konnotáció. Nem beszélődik ki, de beszédesen jelen van. Hat, sőt diktál is. Minden tőle indul, hozzá is tér vissza.

Broder elindul. Érezzük: nem először, s nem is utoljára. Számolatlan (zaklatott) „indulással” találkozhatunk a közel két óra alatt. A szereplők lengőtekeként vissza-visszasuhannak, feldöntve maguk körül pár (kétlábú) bábut. Idegenség és önsorsrontás. Egy férfi és három nő: a mellébeszélés négyes alakzata. Már az első képektől érezhető egyfajta transzcendens toporgás, zavar. Sok a beszéd, de a mondatok nem egyértelműek, nem tanúskodnak különösebb önismeretről, következésképp nem is alkotnak egészet. (Kivéve talán Jadviga archaikus, reflektálatlan teljességét.) Nem indulnak tiszta közlések, az értetlenség hálója szövi át helyzeteket, s igen: néha feltűnik (támad?) a nagy, sötét pók is… Az állandó nekiveselkedések örömkergetésbe torkollanak. Ez az óhatatlanul is szórakoztató kapálózás többé-kevésbé biztosítja a film feszültségét, ám sok lehetőség, truváj elcsúszik a banalitás banánhéján.

A többszörös bigámiába keveredő Brodernek ugyan van munkája: egy rabbi beszédeit írja, de egyáltalán nincs jelen – itt sem. Csak telefonál, magyaráz s ígérget, mint a vízfolyás. Tologatja a teendőeket, akárcsak saját (és mások) érzéseit. Hűtlenség és bűntelenség. Vétkek, mulasztások halomszám, valódi bűnös nélkül. Kapkodás, sok szexszel, sok szóval (és helyzetkomikummal), számtalan önnön farkába harapó, látványos gesztussal. Ügyetlenül fogdossák egymást az egók: könnyes egymásra találások helyett összeveszések, savanyú csöndek. A halottnak hitt, maliciózusan kívülálló (s ezáltal némiképp felül is kerekedő) első feleség, az ideggyenge, attraktív szerető s a bájosan kiállhatatlan parasztlány „segítségével” kezd elviselhetetlenül könnyűvé válni főhősünk körül a lét. Ami maradt még karakteréből, azt is elveszti. „Te még mindig a pajtában bujkálsz” – mondja neki az egyik asszony, kiről épp lefejti a ruhát. S e szembesítéssel – mely felgyorsítja a férfi szétesését – mi sem vitatkozhatunk. Hálisten’ nem tragizált, látványos széthullás ez, hanem amolyan egészen finom – szétpukkanás.

„Istent nem érdekeljük” – veti oda valamelyik feleség. „Talán isten a szenvedés” – toldja meg Broder; s ez így sorjázik tovább, persze nem mindig ily frappánsan. A leghatásosabb talán a szexualitás és a háborús kínok egybejátszatása. A „Csináltad őrrel a táborban?”-hoz hasonló (szeretkezések után feltett) kérdések biztosítják, hogy a film ne csússzon el egy (ahogy a cím ígéri) szimpla szerelmi sztori felé; s megképződhessen valamiféle kapaszkodó, valami metafizikai lágy nesz (lightness).

A rengeteg ötletet ellenben végig bántó képi unalom kíséri; a színészi alakítás is „lyukacsos” marad néha. A helyzetek sokszor kifáradnak, majd váratlanul (de sajnos koncepciótlanul) fel-felfénylenek újra. Felerősítve ezáltal az izgalmat, bár teljes élményt nem kapunk, valami hiányérzet mindig marad. „Milyen hely, ahol nácik sincsenek?” – hangzik fel az idillien groteszk „zárás” előtt. Ha mindenképp válaszolni kell, hát pont ilyen: kedélyes(en üres) és szerethető.