A bevonulás sötétben történik, mintha valami hangversenyen lennénk, kicsi megilletődöttség, kis tébláb, pont, amennyi ünnepélyessé teszi az egészet. A sötét úgy is marad, a pátosz szétpukkad, amikor Németh Gábor az asszisztensét, Keresztury Tibort, igazgató főorvos úrrá minősíti föl, aki innentől kezdve új pozíciójához méltón nem szól, nem kérdez, csöndben figyel. Németh viszont tobzódik az érdemosztogatásban, egészen Bubós, doktorrá fogadom, és nevezte doktornak Karinthyt, Bachot, Bernhardot, Erdélyt. Ha már azt javasolja az Írók Boltja, hogy Nyugtatók helyett vegyen (be) szépirodalmat!, mintegy utalásként holmi pirulákra, ennek minimalista verzióját indítja el a háziorvos, és körbekínál egy doboz csokit. Betűcsokik, mire hozzám ér, megmaradt az Y is, nagy dilemma, végül az X-et választom. Miközben kínálja körbe, fölmerül persze a Polyvitaplex, ahogy annak idején volt divatban, az ember leszopogatta a csokoládét, és amikor az anyja nem nézett oda, kiköpte. Megnyugtatásképp hozott teát is, gyömbéres-citromosat, teát, hogy megnyugodjunk?, gondolom éppen – amikor ő mondja ki, ha direkt meg akarnak nyugtatni, nincs annál idegesítőbb. Ez megnyugtat.

Németh Gábor szerint, ha túlteng az ember, énfakítási gyakorlatot kell tartani akkor is, ha a pozitív önértékelésre vonatkozó törekvés vezérel. Úgy énfakít, hogy másokat olvas föl. Főként másokat, egy kicsit hagy magából is. Először Karinthyt, a Tanár úr kéremből a Röhög az egész osztály részletét. Az új szemétládáról az osztályban, amit kipakolnak, "közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab szalonnahéj" kerül. "A második tíz percben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először Kelemen hátán jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudtul adja, hogy az illető önmagát "szamár"-nak minősíti, s ezt minden külön értesítés helyett állandóan reklamírozni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja valaki, hogy elhatároztuk, hogy cédulát ragasztunk Roboz hátára, Kelemen röhög magában, és csakhamar feltűz egy hasonló cédulát Roboz hátára. Roboz már öt perce röhög velünk együtt Kelemen céduláján. Kelemen már fuldoklik, hunyorog a szemével - a röhögés nő, dagad, egyre vidámabb lesz, orkánná fajul -, de minél jobban röhögnek ők egymáson, mi annál jobban röhögünk őrajtuk." Röhögünk egyként, mint egy csupa amnéziásból álló kórházi osztály.

Az író-doktor felvezeti választott zenéjét, Bach, Glenn Gouldtól a Goldberg-variációk. Hallgatjuk. Valami furcsa bizsergés a gerinc mentén, nem fázom, libabőrös vagyok, ott kezdődik el, a gerincnél, még nincsenek fölborzolódott karpihék. Aztán rájövök, hogy ja, a doktor. Megint egy doktor, stílben maradunk, a Hannibal Lecter. Akár a bárányok, annyira szelíden hallgatunk.

Homeopátiás szerként Thomas Bernhardot kapunk a Díjaim című kötetből. "A bécsi Tudományos Akadémia Grillparzer-díjának átadására vennem kellett egy öltönyt, mert két órával az ünnepélyes aktus előtt hirtelen beláttam, hogy ezen a kétségtelenül rendkívüli ceremónián nem jelenhetek meg nadrágban és pulóverben." Bernhard ünnepélyes felruházkodása a Sir Anthony (sic!) üzletben, ahová egyébként kizárólag zoknivásárlás céljából jár. Egy konkrét példányt kér, felpróbálja, remek, és már fizeti is, majd nagynénjével, aki no igen!-nel nyugtázta külsőjét, eszik pár szendvicset. A díjátadás idegesíti. Az Akadémiára megérkezve fürkészni kezdték, ki várja őket, de nem várta senki. Helyet foglaltak a terem közepén talált két szabad helyen. Az ünnepség nem kezdődött el, csak ők tudták, miért: a díjazottat keresték, futkostak föl-le a pódiumon. Az Akadémia elnöke végül észrevette, odament, megkérdezte Miért itt ül? Kérem, jöjjön már előre! Még egy kis kéretés, aztán az első sorban leültek. Valami Mozartot játszottak. A miniszter asszony elaludt, horkolt, halk miniszterhorkolással. Aztán jött az átadás: kezet ráztak vele, volt elismerő oklevél, ízléstelensége felülmúlta minden oklevelek ízléstelenségét. Valami Beethovent játszottak. Amikor azt kérdezték közvetlenül mellette állva, hogy Az ám, hol van az írócska?, karon fogta a nénikéjét, és távozott. Söröztek egyet a Gösser sörpatikában, ahol a barátai számára is kiderült, hogy a díj semmilyen összeggel nem jár, ekkor érezni kezdte, hogy az öltöny túl szűk. Visszament a Sir Anthonyba, éles hangon közölte, ki akarja cserélni az öltönyt, és szó nélkül kicserélték egy számmal nagyobbra. Aki megveszi levetett zakóját, nadrágját, nem tudja majd, hogy a holmik ott voltak vele az Akadémián.

A Hopkins jön megint, az arcát látom, mielőtt Erdély Miklós kitüntetéseit. A Kitüntetéseimről című novellát hallgatom. "Születésemnél fogva alkalmas vagyok a kitüntetésre. Ugyanis a bal mellkasom jó egyharmaddal nagyobb, ha ugyan nem másfélszerese a jobboldalinak. E ritka rendellenesség következtében széles felületet kínálok az érdemrendek számára. (…) Rejtélyes módon tönkrementek, megmagyarázhatatlan gyorsasággal elhasználódnak, megpenészednek, korrodálnak, vagy néhány hónap alatt egyszerűen lerohadnak rólam. Mások lecsúsznak, elvesznek, egyik-másik egészen gogoli módra leválik, elbújkál, s ha rátalálok, úton-útfélen visszaszemtelenkedik." Rendjelek, melyeket megfelelően igyekszik rendben tartani, a kedvesebbek zubbonybélésre varrva, kamarakórusként a szíve körül. "Egyelőre, sajnos minden elővigyázatosság, fertőtlenítés és tartósító kezelés ellenére, hol egyik, hol a másik nehezen megszerzett titkos kitüntetésem váratlanul megfolyik és alig fokozható szégyenérzetemtől kísérve a nadrágomba csorog."

A Thomas Bernhard újabb, a Julius Campe díjáról szóló, illetve annak narancslekváros másnap reggelével kezdődő történetét lusta középiskolások nagy bosszúságára nem mesélem el. Csak annyit, hogy az ezúttal pénzzel járó díjból, annak teljes összegéből vett, nem vásárolt, csak szimplán vett egy fehérre lakkozott Triumph Heraldot, piros bőr ülés, fa burkolatú műszerfal. Még annyit, hogy ezt az autót – és magát – valahol az Adrián szanaszét törte, és autóboldogsága vége miatt mélyen kiábrándult.

Zenecsönd után előjön az író is a háziorvosból, meg a gyerek a Zsidó vagy?-ból, amint a Télapó előtt áll, mert az kiszólította, bársonynadrágban áll, vizes fésűvel elválasztott hajjal. "A Télapó kérdez, valamit kérdez, de nem tudok rá figyelni, mert egy egészen más dolog köt le. A nyakát nézem, kilátszik a Télapó nyaka a bíbor köpeny és a szalmaszakáll között, és a nyakán, pont ott, ahol az apukámnak, van neki egy kicsi szemölcse, kis darab bőr, lifeg, de nem szabad leszakítani. Nyilván azt kérdezi, jó voltam-e, minek kérdezi, amikor állítólag mindent tud. Nem kérdezi többször. Iszonyú a szemölcs, vagyis nem a szemölcs, azt megszoktam, hanem a gondolat, hogy a Télapóval élünk, anyám és én, hogy a Télapó fia vagyok. " Végül kezébe nyomnak egy piros zacskót, megfogja, sikerül megtartania, és a helyére megy. Németh Gábor a helyéről feláll, megköszöni az estét, és körbekínálja, hátha kell valakinek, UV, az utolsó két betű.

Fotó: Vécsei Rita Andrea