A szerző új kötete tulajdonképpen szerves folytatása az előző, Aktív kórterem címűnek: ott egy nyolc versből álló ciklus viselte ugyanezt a címet, és ezek mindegyike szerepel az új , 'negyvenöt töredék' alcímet viselő kötetben is. A könyv szövegei tehát egy ciklust bontanak ki, írnak tovább, ezzel egyfajta következetességet kölcsönözve az egymás után sorjázó szövegeknek: az Állapotokban minden az, ami, és valahogy minden magától értetődő. Nincsenek látványos trükkök, hangzatos csattanók, csak versek a maguk csupasz védtelenségében. Itt minden néven van nevezve, mégha latinul is. A latin címek egyszerre idézik a szerzetesek imakönyveit és az orvosi diagnosztika szakkifejezéseit: így vagy úgy, de összeér a fájdalmas aszkézis és a felfokozott jelenlét baljós kiszolgáltatottsága. Verseiben annyira nem válik ketté testi és lelki, annyira egységes és következetesen közvetlen minden történés, hogy az pár nélkül való a kortárs költészetben. Nyelve nem absztrakció, a test sem elvont fogalom, hanem a történések helyszíne. Ez az egységesítés teszi a kötetet olvasmányossá, a szó legszorosabb értelmében. Napló-, vagy inkább jegyzőkönyszerű, kérlelhetetlenül őszinte szövegek sorozata. Önvizsgálatok, lelkigyakorlatok. Diagnózis vagy konfesszió: a latin nyelv kérlelhetetlen pontossága mindkettőhöz ideális.

 
A változatos témákat, helyszíneket a steril nyelv interiorizálja, és legyen az Ábrahám és Izsák (Professio) vagy épp a Krisztus keresztjét vinni segítő Cirenei Simon (Passio) bibliai története vagy egy közelben történt haláleset (Supplicium), öngyilkossági kísérlet (Mars voluntaria), rémálom a vonaton (Somniata) vagy a kőgörgetésbe belefáradt Szüsziphosz (Desperatio): Szöllősi nyelve mindent homogenizál, minden fekete-fehér lesz, mint egy régi felvételen. Nyelve archivál.

 

Talán mert minden történést a tudatban leképezetté tesz:

"A magyarázkodást most elhalasztjuk, / hogy mit és hogyan kellett volna még. / Ha elképzelem, úgy egyszerűbb. / Sokkal könnyebb és ismételhető." (Miseria)

Ami pedig a tudaton kívül történik, veszélyes:

"kis idő és már kezdett is felsejleni / pár bántó, nem kívánt mozdulatod; / nyilván előre elképzeltelek... A csalódás veszélye ez. / Abban, hogy csalódás lesz, nem csalódtam."

 

"Hiszen nem engedhetem meg magamnak, / hogy rászabadítsam magam a külvilágra." (Inanitas)

 

Az önmagától való elidegenedés, a félelem és a kudarcélmény versei ezek. A belső világ is idegen, a közöny iránt is közönyt érez. Kegyetlen líra, kegyetlen  a dallama, dans macabre, nem akar gyönyörködtetni, semmi trükközés, semmi szép: monokróm keserűség, illúziók nélkül, amiben a legkeserűbb tónust épp a rezignált tudomásulvétel, a belenyugvás és megszokás mondatai adják: "A szomorúságot itt nem emészti / öröm" (Expectatio). A kötet utolsó verse is ezt az irányt viszi a végsőkig: a Desperatio a hegyen fölfelé követ görgető Szüsziphosz szereplírája. Itt azonban Szüsziphosz nem bírja tovább, és engedi magára gördülni a követ:

"elengedem. Vagy ő enged el engem. / És én csak nézem, ahogy visszahull."

 

Szöllősi versei a kortárs költészet köldöknéző, a szakmától a szakmának szóló, elefántcsonttornyos költészetről szóló paranoid híresztelések antitézisei. Versei nem állnak ellen az egyszerű, referenciális olvasásnak, naplószerűségük, olvashatóságuk, értelmezhetőségük ideális versekké teszik az Állapotok szövegeit a kortárs költészettel most ismerkedők számára, míg az abban otthonosan mozgó olvasó friss, személyes, egyéni hangot talál a Szöllősi-lírában. Mer különbözni az uralkodó hangnemtől, meri a saját útját járni, és ebben nem ismer kompromisszumot. Egy ilyen szerző mindenképp javára válik irodalmunknak, még akkor is, ha érzésem szerint az Állapotok még nem a megtalált hang magabiztosságának, inkább egy meredeken felfelé ívelő pályának az ígéretes dokumentuma.