Az orosz írónő kötetei zömének azonban női főhőse / főhősei vannak: ilyen a Médea és gyermekei, a Szonyecska vagy az Életművésznők. Az Imágóban, úgy tűnik, Ulickaja kifejezetten tökös akar lenni, a szerző legújabb regényének ugyanis férfi főhőse van, nem is egy, hanem három. Miha, Ilja és Szanya iskoláskorukban barátkoznak össze és barátkoznak tovább a Sztálin halálától a peresztrojkáig terjedő időszakban, amely nagyjából lefedi a regény történelmi idejét. Az egyes emberi sorsok ideje és a történelmi idő pedig nem választható el, nemcsak Ulickaja regényében, hanem azért is, mert olyan időszakban játszódnak a történetek, amikor az ideológia és a hatalom fokozottan befolyásolta a magánember, az egyes ember életét, sorsát.

Nem véletlenül írtam történeteket: az Imágó narrátora ugyanis nem lineáris időrendben beszéli el a főhősökkel történteket. A regény szerkezete így meglehetősen fellazul, nem annyira, hogy elbeszélésciklusnak lehessen nevezni, amelynek darabjai között a szereplők azonossága, vissza-visszatérése teremt kapcsolatot. Az elbeszélő hol felvesz, hol leejt egy-egy történetszálat, és bár ő mindenek tudója, az egyes történetekben más és más aspektusból láttat egy-egy szereplőt, oly módon, hogy egy főhőst más és más mellékszereplőkkel való kapcsolata által mutat be. Ez a kettős nézőpont teszi érdekessé a szöveget, aminek hangvételétől – az első bekezdésben írottak miatt – kissé fanyalogtam, de ezt minden eddig általam olvasott Ulickaja-könyvről el tudnám mondani.



Azt viszont Ulickaja nagy erényének tartom, hogy biztos kézzel és bátran nyúl az orosz irodalom hagyományaihoz. A Surik vagy a Szonyecska kapcsán számomra a 19. századi orosz irodalom egyik kulcsfigurája, a felesleges ember alakja villan fel olvasás közben, míg az Imágóban lépten-nyomon idéz az elbeszélő az orosz költészet gyöngyszemeiből, vagy éppenséggel Miha, a regény költő szereplője olvassa az egyes verssorokat. A narrációba ékelődő idézetek szerepe egyáltalán nem hanyagolható el: a szereplők életében jelentős szerepet kapnak az illegális kiadványok, betiltott szerzők, és az idézetek így azt a hatást keltik, mintha a regény idejének fullasztó világából időnként kiléphetnénk a friss levegőre.

Habár engem néha kifejezetten nyomaszt a narrátor – nemcsak erre az Ulickaja-szövegre jellemző – mindentudása, olykor közhelyes bölcselkedése, melyről találóan jegyezte meg Szőke Katalin a Nyitott Műhelyben 2010. december 2-án elhangzott, a kortárs orosz irodalomról és a népszerű orosz szerzőkről való beszélgetés során, hogy "elbanalizálja az élet nagy kérdéseit", azért vannak kifejezetten jó megoldásai is. Az Imágóban például, amikor felvázol egy-egy figurát, illetve annak jellemét, mielőtt kibontaná a hozzá kapcsolódó történetet (ezzel a technikával élt például a Surikban is), gyakran csempész üdítő iróniát mondataiba: "Olenyka, ez a sárgás-rózsaszínes, gömbölyded, pattanás és ránc nélküli, selymes bőrű hagymafej, tetszett a férfiaknak is, a nőknek is, a macskáknak is, a kutyáknak is", de még jobb példa Galja és a besúgó "románcának" epizódja, melynek csúcspontja a "KGB-s család" definíció, illetve az "ellenzéki kutya" náluk való elhelyezésének ötlete. A hétköznapi bölcselkedések között pedig akadnak azért igazán bölcs és szép eszmefuttatások, mint például: "Lehet, hogy a világot megváltja a szépség vagy az igazság vagy valami más gyönyörű faszság, de a félelem akkor is mindennél erősebb, a félelem mindent megöl, a szépséget is még embrionális állapotában, a szépségnek, a bölcsnek, az örökkévalónak minden csíráját…" Szerintem a szépséget meg az igazságot gyönyörű faszságnak nevezni, az határozottan tökös dolog.