A Kalicka, a Crossovers elsőre valamiért nem az Orcsik Roland-Vári György beszélgetőpárost juttatja eszembe, bár kétségtelenül elég különleges mind a hely, mind a társítás egy ilyen esthez. A nép lassan gyűlik, nem csoda, február 14-én mindenki őrülten szerelmes, de azért vagyunk egy páran, meg csúszik is picit az egész. És ez jó, mert addig is Mahler szól, a projektoron a tőle megszokott módon, teljes átszellemültséggel vezényel. Közben fél füllel hallom Orcsikot "majd én leszek a te moderátorod" – mondja Várinak, tipikus, hangos kacaj, persze elmosolyodom, de most ez sem tudja elterelni a figyelmemet Mahler zenéjéről, "ritmusa sokáig visszhangzott a fejemben,/ diktálta a tempót."

Gustav Mahler
Kép: www.chechreg.eu

 

Vári először Mahler figurájáról és életrajzáról kérdez, illetve arról, mi volt, ami leginkább megfogta a költőt a zeneszerzőben. Hogy ki volt Mahler? Egyszerre egy kafkai figura, s egy közép-európai allegória.

Egyébként a válasz elég egyszerű, mondja, olyan zenét hallott az Ötödik szimfóniában, amit azelőtt még soha, válaszol, s hozzáteszi, valahogy mentálisan benyomódott a lájk gomb, testileg és szellemileg is reagált a zenére, átfutott rajta, beleégett. Aztán a felesége egyik karácsonykor megajándékozta a Második szimfóniával, jött a második ütés, a megbabonázódás. Ekkor született meg az első vers (ami a kötetből viszont kimaradt). Aztán írta a verseket, elsősorban ciklusokat elgondolva, majd megszületett egy kötetterv, s vele együtt az életrajz tanulmányozása is elkezdődött.

Vári úgy véli, a Mahler letöltve kötetben nem a "szokásos" Mahler képet kapjuk, ez egy a hagyománytól független, önmagában is megálló Mahler-kép. Majd érdeklődik, hogyan kapcsolódik össze a kötetben a figura és a zene, milyen a viszonyuk stb. Orcsikot foglalkoztatja, ha valami alapjaiban rendül meg, amikor valaki érzi, hogy bomlik és oszlik minden körülötte, s ezt a látomást, a "szétszedett tradíciót" láttatni is tudja. És Mahler ilyen, zenéjében olyasvalamit fedezhető fel, ami az európai kultúrának mintha alapja lenne; folytonos küzdés az anyaggal, folytonos szétesés, majd újraépülés, átalakulás. "Mert a zene,/ akár a megváltás –/ ópium az anyag fokozatos leépülésével szemben." Máz is van, persze, az előző kor máza, de felmerül annak kritikussága, iróniája. Szóval egy seb valahogy így tud megszólalni.

Orcsik Roland
Fotó: Baptiste Mispelon

Vári végig szépen a háttérbe vonul, valóban moderál, s érdeklődik például arról, hogy jól látja-e, a szó szoros értelmében nagyon kevés a zeneiség a kötetben, inkább analitikus nyelv ez. Orcsik úgy véli, bár valóban nem a Mahler-szimfóniák üteme köszön vissza a versekben, azért ritmusok érezhetőek, hallhatóak. Másrészt laikusnak tartja magát, akinek sem prekoncepciója, sem tanult nyelve nincs a zenéhez, mégis olyan nyelvvilágot produkál, ahol az efféle ügyetlenség vagy nemtudás talán képes kitölteni a teret.

Vári visszautalva Orcsik egyik korábbi mondatára Mahlerről mint egy közép-európai allegóriáról kérdez, arról, mennyire érzi magát otthon abban a térben, élettörténete hogyan kapcsolódik a (mahleri)  Közép-Európához. A válasz mindenkit meglep, Közép-Európa egyszerre egy disznó, egy röfögő szörnyeteg, ami azzal fenyeget, hogy tápnak néz és felzabál, s egyszerre élelem, amit ha levágunk, jót falatozhatunk belőle. Mahlernek is elég sok tapasztalata volt a disznókkal, fűzi hozzá, mind a zenéje, mind a származása miatt "röfögtek" is rendesen. Eszembe jut, mintha ezt írná is: "Mégis, Isten képzelt fészkében, / az óperenciás kiszáradt medrében / a kurta farkú kismalac makacsul túrja a reménytelent, / s a fű újranő, kizöldül a hát mögötti táj, / s egy pár pajzán paránykodása / épp elég ahhoz, hogy újraíródjék / a megbocsátandó ősi vadság." 

Vári tudomásul veszi a disznót Közép-Európa allegóriájaként, nagy a derültség, de inkább nem firtatja tovább a témát, s helyette jelzi a költőnek, elég jól megúszta Tolnai Ottó hatását, ennek ellenére rákérdez, hogyan látja magát abban a hagyományban, már ha látja egyáltalán.
Vári György
Fotó: Sióréti Gábor/ Magyar Narancs

Orcsik nem szeretne sem Tolnai-, sem Sziveri-epigon lenni, papagáj is csak akkor, ha a választékosan beszélő, intelligensek alfajába tartozhat. Tolnai szabad verseket ír, remekül, könnyeden, ő inkább klasszikusabb formában gondolkodik, s talán most válaszol Vári előző kérdésére, a Mahler-Orcsik kapcsolatra, hiszen mint mondja, Mahler is küzd az anyaggal, a klasszikus formák elhasználódtak már, s keresi ugyan az újat, de azt finoman teszi, nehogy az a semmihez vagy a teljes káoszhoz vezessen. Orcsik tehát nem a mainstream (Újhold, Nyugat), hanem az alternatív modernitás, ha jól értem Vári összegzését.

Aztán zene, Wo die schönen Trompeten blasen, persze Mahler le is fagyasztja a laptopot, egészen posztmahlerire sikerült. Na de végül elindul, régi felvétel, mintha egy koszos, ősrégi bakelitlejátszóból szólna, egyszerűen szép, "az álom exponál". Betöltött csönd, az a legszebb dallam. Tíz percig tart, az élményt kicsit megakasztja egy ellenőrzés a Kalickában, "a szobából elpárolog a zene". 
Aztán olvasás, Káposztalevél, a versben is, a beszélgetésben is szó esik a háborúról, "Nem örülök, hogy valamilyen módon is érintett, de a háború nekem is szülőatyám lett. Ami most vagyok, az annak is köszönhető, hogy bár nem voltam csatatéren, mégis meghatározta életem bizonyos részeit. Ha nem lett volna, lehet, most nem lennék az, aki vagyok" - mondja, megrendítő őszinteség, szép-szomorú gondolatok.
Orcsik Roland
Fotó: Orcsikné Szvetnyik Margit

A moderátor a címről érdeklődik, "a moderált" kifejt: a letöltés torzít, persze tompábbak vagyunk annál, minthogy halljuk az eltérést, csak műszerekkel lehet kimutatni. Felhívja a figyelmet arra, a címben nemcsak Mahler a fontos, hanem az is, aki letölti, hallgatja, s ezáltal a kapcsolat, amely megteremtődik a zenéjével vagy épp vele.

Vári szerint Orcsik költészetében mintha ez lenne a zéró pont, ahol elkezdődik, megteremtődik valami egészen sajátos, s a költő egyetért, de mint mondja nagyon nehéz szituációba került, hiszen meg kell magában semmisíteni valamit ahhoz, hogy ezután újat tudjon létrehozni.

Persze szó esett még Orcsiknéról, Fenyvesiről, Lanczkorról, szereplíráról, láttuk Ken Russell ’74-es Mahler filmjének egy részletét, újraindítottuk a lemezt, hallottuk a Hangrobbanás után Alma álmát. Szép volt az egész, s miután "Velük együtt/ görnyedtem:/ a hallgatáson túl/ lássam a zene alakzatait" én is Mahlerből varrtam össze újra, magunkat.