A beígért Ligeti: Melodien helyett Brahms Tragikus nyitánya szólalt meg először. Mivel a koncert második felében a német-osztrák zeneszerző II. D-dúr szimfóniája került terítékre, az ígéretes, kortárs magyar zene súlypontú műsort a "tisztelgés Brahms előtt" mottójú, jóval konvencionálisabb menü váltotta fel. A kezdeti bizonytalanságot leszámítva, a sok fiatal zenészt sorai közt tudó és a szintén fiatal Kollár Imre irányította Debreceni Filharmonikusok pontosan, ám kissé iskolásan játszották a Brahms-műveket. A Tragikus nyitány inkább szomorú volt, a derűs D-dúr szimfónia pedig némiképp színtelenre sikeredett. A jól kidolgozott összjáték, arányok és intonáció mellett a virtuózabb, szólisztikusabb fafúvóskar és trombitaszólam is hiányzott.

A két Brahms-mű között előadott Kovács: Kettősverseny trombitára és harsonára igazi különlegességnek ígérkezett: rézfúvós versenyművet viszonylag ritkán hall a nagyközönség (és legközelebb csak áprilisban hallható a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar vendégeként Christian Lindberg, "a harsona Paganinije"). Ezúttal azonban nem ritka véletlenről volt szó: az Operaház fagottművész-zeneszerzője az Operaház harsonaművészének felkérésére írt darabot. Farkas István Péter (basszus- és tenorharsona) mellett a trombitaszólamot Horváth Bence játszotta.

A két szólista a zenekarban, a fúvóskar előtt kétoldalt helyezkedett el. Talán éppen sajátos pozíciójuk miatt bizonyult a játékuk kevésbé szólisztikusnak. A közel húsz perces műben pedig nem csak a szóló és a kíséret, hanem a tételek is összeolvadtak. A két hangszer sem egymással, sem a zenekarral nem concertált igazán. A klasszikus gyors-lassú-kadencia-gyors versenyműfelépítés mindazonáltal felismerhető maradt, csakúgy, mint néhány motívum Bartók Concertójából és a 20. század rézfúvósirodalmából. A rövid, ritmikus és virtuóz dallamtöredékek és az ütőhangszerek meghatározta zenekari hangzás modern, ám nem eléggé kiérlelt kompozíció benyomását keltette. A kellemetlen - sem fülbemászó, sem hatásvadász (hangszerszerűtlen?) - szólóstimmek meglehetősen hálátlan feladat elé állították a két szólistát, akik becsülettel, ám mindenfajta fölényesség nélkül birkóztak meg a feladattal, miközben a zenekar - Kollár Imre keze alatt - kifogástalan kíséretet adott.

Összefoglalásként: jó volt meggyőződni arról, hogy a Debreceni Filharmonikusok – a kritikával illetett pontokat leszámítva – egyáltalán nem "vidéki" zenekar. Ugyanakkor rossz volt látni , hogy a Nemzeti Hangversenyterem emeleti széksorai üresen tátonganak a szombat esti koncerten. Az elhangzott kortárs magyar mű pedig ugyan dícséretes próbálkozás, ám aligha kerül a "nagy" zenekarok repertoárjába.

A megválaszolandó kérdés ez marad: kultúrmissziós gesztus, avagy kényszerűség a "második vonal" reprezentálása a Nemzeti Hangversenyteremben? Amennyiben a sorozat többi hangversenye legalább ilyen színvonalú műsorral jelentkezik – és erre a meghirdetett program alapján reális esélyünk van –, akkor érdemes lesz legalább még egy koncertre benevezni, hogy magunk ítéljük meg a MÜPA koncepcióját. Már csak kíváncsiságból is megéri, hiszen ritkán hallható zenekarok és művek kerülnek terítékre.

Utóirat a budapesti sznobok megnyugtatására: a zuglói Szent István Király, a Dohnányi, a Danubia, a (volt BM) Duna Szimfonikusok, sőt a Budapesti Vonósok, a Filharmóniai Társaság Zenekara és a Rádiózenekar, vagyis számos fővárosi (illetve nem csak "második vonalas") együttes is fellép a "Magyar Szimfonikus Körkép" című sorozatban…