Ha időben helyet foglalunk a Szkéné Színház játszótermében, alaposan végignézhetjük A gondnok című előadás díszletét. A kétoldalt magasodó nézőtérről keskeny szobasávra látunk rá. Egyik oldalt – nekem jobbra, aki túlnan ül, annak balkézre esik – gondosan letakart ágy, a falon szerszámos szekrény, a szoba túlsó felén rozsdás gáztűzhely, kiszuperált mosdótál, falécek, használaton kívüli pokrócok, illetve egy színben passzoló kerámia Buddha-szobor. Hinnénk, egy gondos szaki lomokból rakott ready-made installációja. E kacatkollekción túl, a bal oldali falon kisméretű, maszatos-repedt ablak, a padlón ősrégi síléc pihen, a plafonról csigára erősített vödör lóg.

Tároló, raktár, műhely? – találgatjuk. És tulajdonképpen jól is tippelünk, meg nem is. Biztosan egy dolgos mesterember bütykölget itt naphosszat – merül fel bennünk még mielőtt a játszók színre lépnének, és ez is majdnem talál. Aztán az első jelenetben – mint valami bőrzekés, keskeny nyakkendős, merengő szellem – megjelenik egy ebbe a környezetbe a legkevésbé sem illő, üzletemberforma figura, mi pedig elkezdhetjük újragondolni várakozásainkat, és lebontani sufni-sztereotípiánkat. Az előadás során ugyanis a szűk, csendes lak fokozatosan még nyomasztóbb, klausztrofób ketreccé, utolsó menedékké alakul át. Különös egérfogóvá, ahol sajátos Stockholm-szindróma, hosszúra nyúló mexikói felállás játszódik.

Mexikói felállásnak elsősorban akciófilmek feszült patthelyzeteit nevezik, melyek során egy időben többen is fegyvert fognak egymásra. Egyfajta láncot alkotva így, hiszen amint valamelyikük meghúzza a ravaszt, jó eséllyel senki sem ússza meg. Harold Pinter A gondnok című darabja is afféle lassított mexikói felállást, nincs kiút-helyzetet beszél el, fegyverek nélkül, hidegvérrel adagolt adrenalinnal, komótosan tárva fel három szereplője egymásra utaltságát. Az őket körülvevő, rájuk telepedő, fojtott légkörben tehetetlenül fortyognak az indulatok, és süket fülű, kérlelhetetlen kommunikációkényszer lengi be a dráma helyszínéül szolgáló szegényes raktár-lakást.

 

Pinter nagyjából egy időben indult John Osborne-nal és Arnold Weskerrel, vagyis a "dühös fiatalokkal", szoros rokonság fűzi azonban a becketti, ionescói abszurd színházhoz is. Drámáinak cselekménye nehezen elbeszélhető, pontosabb, ha azt írjuk, állapotrajzokat, hangulatokat mutatnak be. A gondnok alaphelyzete a következő: egy tutyimutyi alak megment a verekedéstől egy munkahelyéről elbocsátott, rongyos öltözetű, nincstelen, öreg szájhőst. Aki aztán otthonába fogadja, sőt munkát is ajánl neki, gondnokként venné alkalmazásba. Így kezdődik a furcsa páros különleges, Stockholm-szindrómához hasonló együttlakása. Esetükben nem beszélhetünk ugyan tényleges túszul ejtésről, sokkal inkább kényszerű együtt maradásról, fel nem ismert egymásra utaltságról, amelyben ha mégis ragaszkodunk előbbi hasonlatunkhoz, nehezen dönthetnénk az elrabló és az elrablott személye felől. Az amúgy is ködös képet egy harmadik férfi, a szállásadó öccsének megjelenése még tovább bonyolítja, aki sikeres vállalkozónak, furgontulajdonosnak mondja magát. Ezt az egyszerre játékos és sötét abszurdot állította Szabó Máté alig átdolgozva, a Nézőművészeti Kft. társulatával a Szkéné Színház színpadára. 

 

A szövegkönyv csupán a szereplők monomániás, soha meg nem valósuló terveiről tudósít, ám a három játszó, Scherer Péter, Mucsi Zoltán és Katona László, jellegzetes mozdulatokkal, gesztusokkal, járás- és beszédmóddal öltözteti fel a figutákat. Scherer Astonja hózentrógeres, mamuszos, csoszogó-matató, ritka szavú, lakájlelkű, kétbalkezes és lusta ezermester. A Mucsi által megformált Davies nagy dumás, megkésett dzsentri, proletár Don Quijote, sértett önérzetű léhűtő, maga a két lábon járó panaszáradat. Társadalomból kihullott lom, aki azonban túl büszke, hogy elfogadja a felé nyújtott segítséget, túl vak, hogy meglássa a törődést, túl süket, hogy meghallja a másik baját. Katona Mick-je kimerült idegzetű, fiatalon megfáradt, nagyravágyó üzletember, aki pillanatok alatt jut el a féktelen agressziótól a mézes-mázas modorig, s onnan csak egy kis lépés a kiborulás. Az előadás remekül érez rá arra, hogy a csendek legalább olyan fontosak – ha nem fontosabbak – a darabban, mint a gesztusok és a szöveg.

    

Szabó Máté rendezése okos beleérzéssel tárja fel a Pinter-darab társadalmon kívüli, együttműködésre képtelen, ám együttérzésre vágyó munkakerülőinek elsőre komikusnak ható, aztán jelenetről jelenetre egyre inkább kétségbeejtő, szánandó életmódját. A szereplők ugyanis végső soron álmodozó-elégedetlenkedő Patópálok. Napi rutinjuk, túlélésük záloga a halogatás. Nyomasztó helyzetüket, nyomorult sorsukat roppant jól érzékelteti az előadás nyomasztó, hosszúkás tere, utolsó mentsváruk, vívódásuk terepe. Mindhárman Godot-ra várnak, gondokkal küszködnek, gondoskodást áhítoznak, közben pedig – észre sem veszik tán – gondnokra szorulnak. 

 

Kétségbeesett papucshősök, németesen szólva Pantoffelheldek ők, kilátástalan, magukat ellátni, magukon segíteni képtelen figurák, a munkánál jobban csak a magányt félő, a világgal perlekedő tragikomikus alakok. Saját bajaik foglyai, így aztán a másik szava szinte el sem jut hozzájuk. Párbeszédnek tűnnek ugyan szavaik, de azok inkább párhuzamos monológok. Tucatszor elmondják mondókájukat – a sufnit fel kell építeni, az üzletet bővíteni, eljutni a papírokért –, közben egymás nevét sem jegyzik meg, vagy éppen hozzágondolnak a másik szavaihoz. Tragédiájuk nézője egyre inkább zavarba jön: mi volt hazugság, mi volt az igaz abból, amit magukról mondtak? Hányadán is álljunk velük?

 

Mialatt igyekeznek fenntartani fontosságuk látszatát és a változás lehetőségét, az őket körülvevő tér alig változik. Az egyik ágyat az elején elfedő kacat-barikádot Aston elbontja ugyan, s így lehetővé válik, hogy Davies egyáltalán elférjen, ám az előadás vége felé Aston minden színpadiasságtól ment, de mégis egyértelmű jelzésként megint rápakol az ágyra. A végre-valahára beszerzett fűrészbakot helyezi ott el. Ez egyrészt a megtűrt betolakodó egyértelmű elutasítását fejezi ki, a jobbhíján-lakóközösség felbomlását szimbolizálja, azonban a tárgy előrelépés helyett inkább egy újabb kupac első elemének bizonyul.

 

Megkerülhetetlen kérdés, hogy a pontos és élvezetes színészi játék által elmélyített Pinter-darabot mi teszi aktuálissá. Érzésem szerint a háromtagú Nézőművészeti Kft. által megtalált, szinte rájuk szabott szerepek mellett az, hogy miközben manapság mindenki hangosan hajtogatja a magáét, s eközben meg sem hallja-látja a másik baját. A Nézőművészeti Kft. ügyesen ismerte fel, hogy ebben a zajos rendetlenségben halk üzenetre, finom jelre van szükség.  

 

Harold Pinter: A gondnok

 

Mick: Katona László

Aston: Scherer Péter

Davies: Mucsi Zoltán

 

Díszlet, jelmez: Khell Csörsz

Produkciós vezető: Gyulay Eszter

 

Rendező: Szabó Máté     

 

Bemutató: 2012. február 11.

Szkéné Színház

Fotók: Szkárossy Zsuzsa