irodalom
2012. 02. 22.
A szegénység provokációja: bárki válhat hajléktalanná!
Karinthy Frigyes egyik novellájában a hullaházi hűtőkamra szolgál három balfácán beszélgetésének didergető helyszínéül. Fontos beszélgetés zajlik le ott a mélyben, a hidegben, mint ahogy történt ez máshol is, más időben, nevezetesen Budapesten, a Széchenyi fürdő melletti metrómegállónál. Február 11-én délután az Újnautilus szervezésében tartottak rendkívüli beszélgetést a hajléktalanokról rendkívüli helyszínen, a Városliget fái alatt. A résztvevők száma jóval meghaladta a hármat, a párhuzam a novella és a valóság közt csupán annyi, hogy a hideg meghatározta a helyszínt, tüntetőlegesen volt jelen. Mert hát jelen volt. A hőmérő szerint mínusz négy, mínusz öt fok körül.
Az Újnautilus szervezésében valósult meg a remek és kiváló ötlet, felhívni az emberek figyelmét a hajléktalanok, kirekesztett, nehezebb sorsú embertársaink közösségére, számuk kis híján meghaladja a tízezret, így több falunyi emberről beszélhetünk. A fűtött, kávékkal, borokkal melegített kulturális intézmények, konferenciatermek után végre az ideális helyszínen, a hajléktalanok valódi terepén tartották meg a vitaindító és elgondolkodtató beszélgetést.
Borbáth Péter, a Fiatal Írók Szövetségének egyik szerkesztője volt a moderátor, kérdéseit hosszú, több mindenre választ adó felelet követte. A meghívott vendégek, a Város mindenkié csoport két tagja, Udvarhelyi Éva Tessza kulturális antropológus és B. Magyar Csilla, mellettük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, Vecsei Miklós a kőpadokon elhelyezkedve rengeteg információval és tanulságos történetekkel látta el a körbegyűlt, magát teával melengető közönséget.
Rögtön az elején szóba jött a hétköznapi emberekben kialakult sztereotípia, miszerint a hajléktalanokkal szembeni vélemény az, hogy büdösek, koszosak, alkoholisták. Ennél nagyobb gond maga a hajléktalanlét, mert hát mit jelent pontosan hajléktalannak lenni, ki a hajléktalan? A beszélgetés alanyai szerint (és sokunk szerint is) a hajléktalanság nem csak a lakás nélküliséget hordozza magában, ezen kívül van egy másik megfogalmazása, hajléktalan az, akinek nincs reménye, a reményét vesztett ember. A hideg ellenére a beszélgetésbe hamar belemelegedett vendégek elmondták, mennyi nehézséggel jár egy-egy érdembeli döntés elfogadtatása a hajléktalanok érdekében a politikusokkal folytatott párbeszédek, levelezések során. B. Magyar Csilla beszámolt arról, hányszor fordultak Papcsák Ferenc, Zugló polgármesteréhez, Tarlós Istvánhoz, Pintér Sándorhoz és számtalan politikushoz, hol diplomatikus, hol az ügy érdekében kicsit határozottabb, nyomatékosabb hangnem kíséretében.Vecsei Miklós hozzátette, nem feltétlenül vezet a probléma megoldásához az indulatosabb közeledés, a legfontosabb a megfelelő párbeszéd kialakítása, annak tudatában, hogy az emberek, a politikusok nem rossz szándékból, nem gonoszságból teszik azt, amit tesznek. A Város mindenkié csoport tagjai beszéltek a zuglói kalyibák ledózerolásáról, ami, mint azt az ombudsman később megállapította, jogtalanul következett be, mivel a törvényes utat kerülőutakon tette meg a tizennegyedik kerületi önkormányzat.
Tragikus, már-már filmbe illő jelenet az egyik ott élő hajléktalan férfi egyetlen épen maradt, operába illő, tiszta öltönyének faágra akasztása, azt hiszem, Kusturica filmjeiben láthatunk ilyet, és sajnos Magyarországon. Egy lógó öltöny a pusztítás felett mennyi fájdalommal és tragédiával, kétségbeeséssel van kibélelve? Az alkalmi házak szétrombolását végző emberek a hajléktalanok ingóságait, "minden vagyonát" egy kupacba gyűjtötte, hadd keveredjen, amiből aztán a többi szerencsétlen kedvére válogathatott.
A résztvevők megállapították, a politikusok a társadalom tagjainak védelmében hozták az utcán tartózkodás szigorítására a törvényt, belátva, az embereket zavarják a hajléktalanok. A dolog kettős. Maguk a politikusok nem állják a hajléktalanokat, mert a saját politikájuk kudarcát látják bennük, a hétköznapi emberek saját félelmük miatt határolódnak el, "félnek" a hajléktalanok látványától, attól tartva, ők is ilyen helyzetbe kerülhetnek. Manapság, a devizahitelek, a gazdasági válság következményei korában nagyon könnyen az utcára kerülhet bárki, nem feltétlenül kell alkoholistának vagy drogfüggőnek lennie ahhoz. Az utóbbi években elárverezett ingatlanok tulajdonososainak 80%-a a felgyülemlett közüzemi számlák miatt került kilátástalan helyzetbe, lehetetlenült el az élete. (Pár hónapja a Népszabadságban fotókon volt végignézhető egy több gyermekes asszony kilakoltatásának kálváriája). Vecsei Miklós kiemelte, az előrefizetés segíthetne, hogy ezt a végzetes bajt az emberek elkerüljék. Alternatívák vannak, lennének, csak a véghezvitelük körülményes és hosszadalmas.
Fontos, hogy a hajléktalanok kötődjenek, egy utolsó, vékony szálon kötődhessenek akár egy emberhez, egy területhez, érezzék, nincsenek végképp kitaszítva a társadalomból. Hoztak erre pozitív példát, egy hajléktalan, mielőtt bekísérték volna a rendkívüli hideg miatt a melegedőre, sorban elköszönt az ismerőseitől, az idős hölgytől, akinek a kutyáját sétáltatta és a kocsmárostól, akitől néha-néha pénzt kapott. Az efféle érzelmi viszonyok életben tarthatják a hajléktalant, erőt adhatnak, megfékezve a kitaszítottság érzésének veszélyét. " Sok-sok társasháznak megvan a maga hajléktalanja", mesélték a Város mindenkié csoport tagjai, "élelemmel, hűvös, fagyosabb időkben pokróccal, vastagabb takarókkal szokták segíteni. "
Vecsei Miklós hangsúlyozta, ha lassan is, de tevékenységük eredményessége kezd látszani, lassan, de képesek nyomást gyakorolni a politikusokra. Idén először figyelemkeltő közleményt tettek közzé a televíziók, rádiók a nehézsorsú embertársaink segítését könnyítve ezzel, egy nap többször leadva, bemondva ugyanazt, a hajléktalanokat segítő alapítvány telefonszámát. Ennek (is) köszönhetően idén télen rengeteg embert sikerült megmenteni a fagyhaláltól. Néhány hajléktalan jelen volt a beszélgetésnél, közülük az egyik elmondta, miket csinált, miután ebbe a helyzetbe került. A Ferihegyi repülőtéren lakott, a külföldiek szendvicset adtak neki, a takarítónők hoztak ebédet, takarót. Szakállas, nagyokat nevető emberek a fagyott-havas földön, minden vagyonuk a rajtuk lévő ruha és kabát. Mit tehet az átlagember, aki kívülről szemléli a kialakult, szomorú állapotot? Ha hajléktalant lát, aki szerinte segítségre szorul, hívja a megfelelő telefonszámot, értesítse az illetékes szervezetet. A végére mindenki lábujjig megfagyottan, remegő testtel indult a megálló felé, alig másfél óra hidegben tartózkodás után. Nem mindenki ennyire szerencsés.
Hozzátartozik mindehhez, hogy az Újnautilus az elmúlt időszakban folyamatosan közölt e témában esszéket a szegénységről, a hajléktalan-létről a honlapon. Nem emlékszem, a Csillagszállón kívül korábban indult-e ilyen típusú kezdeményezés egy kulturális portál felületén, írók, költők véleményalkotása a hajléktalanokat érintő témában. Az esszék között ajánlott olvasmány Udvarhelyi Éva Tessza és Borbély András írása, mindkettő dicséretet érdemel hatásos és színvonalas, tájékoztató jellegéért. Az Újnautilus ötlete elgondolkodtató, az irodalmi szövegek, ember alkotta termékek után az emberek észrevétele, rossz életkörülményeik megismertetése, az okok megértése céljából. Több internetes fórum csatlakozhatna ehhez a vállalkozáshoz. Az Újnautilus a későbbiekben is szeretné folytatni a hasonló témák boncolását, mivel egy internetes oldalt talán több ember olvas, egy közérdekű téma is több emberre hatást gyakorolhat. Esetleg egy ilyen esszé elolvasása után az olvasó pokrócot ragad és leviszi a háza előtt tipródó hajléktalannak. Vagy egy forró teát. Egy cikknyi olvasás, egy jócselekedet. Reméljük.
Borbáth Péter, a Fiatal Írók Szövetségének egyik szerkesztője volt a moderátor, kérdéseit hosszú, több mindenre választ adó felelet követte. A meghívott vendégek, a Város mindenkié csoport két tagja, Udvarhelyi Éva Tessza kulturális antropológus és B. Magyar Csilla, mellettük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, Vecsei Miklós a kőpadokon elhelyezkedve rengeteg információval és tanulságos történetekkel látta el a körbegyűlt, magát teával melengető közönséget.
Rögtön az elején szóba jött a hétköznapi emberekben kialakult sztereotípia, miszerint a hajléktalanokkal szembeni vélemény az, hogy büdösek, koszosak, alkoholisták. Ennél nagyobb gond maga a hajléktalanlét, mert hát mit jelent pontosan hajléktalannak lenni, ki a hajléktalan? A beszélgetés alanyai szerint (és sokunk szerint is) a hajléktalanság nem csak a lakás nélküliséget hordozza magában, ezen kívül van egy másik megfogalmazása, hajléktalan az, akinek nincs reménye, a reményét vesztett ember. A hideg ellenére a beszélgetésbe hamar belemelegedett vendégek elmondták, mennyi nehézséggel jár egy-egy érdembeli döntés elfogadtatása a hajléktalanok érdekében a politikusokkal folytatott párbeszédek, levelezések során. B. Magyar Csilla beszámolt arról, hányszor fordultak Papcsák Ferenc, Zugló polgármesteréhez, Tarlós Istvánhoz, Pintér Sándorhoz és számtalan politikushoz, hol diplomatikus, hol az ügy érdekében kicsit határozottabb, nyomatékosabb hangnem kíséretében.Vecsei Miklós hozzátette, nem feltétlenül vezet a probléma megoldásához az indulatosabb közeledés, a legfontosabb a megfelelő párbeszéd kialakítása, annak tudatában, hogy az emberek, a politikusok nem rossz szándékból, nem gonoszságból teszik azt, amit tesznek. A Város mindenkié csoport tagjai beszéltek a zuglói kalyibák ledózerolásáról, ami, mint azt az ombudsman később megállapította, jogtalanul következett be, mivel a törvényes utat kerülőutakon tette meg a tizennegyedik kerületi önkormányzat.
Tragikus, már-már filmbe illő jelenet az egyik ott élő hajléktalan férfi egyetlen épen maradt, operába illő, tiszta öltönyének faágra akasztása, azt hiszem, Kusturica filmjeiben láthatunk ilyet, és sajnos Magyarországon. Egy lógó öltöny a pusztítás felett mennyi fájdalommal és tragédiával, kétségbeeséssel van kibélelve? Az alkalmi házak szétrombolását végző emberek a hajléktalanok ingóságait, "minden vagyonát" egy kupacba gyűjtötte, hadd keveredjen, amiből aztán a többi szerencsétlen kedvére válogathatott.
A résztvevők megállapították, a politikusok a társadalom tagjainak védelmében hozták az utcán tartózkodás szigorítására a törvényt, belátva, az embereket zavarják a hajléktalanok. A dolog kettős. Maguk a politikusok nem állják a hajléktalanokat, mert a saját politikájuk kudarcát látják bennük, a hétköznapi emberek saját félelmük miatt határolódnak el, "félnek" a hajléktalanok látványától, attól tartva, ők is ilyen helyzetbe kerülhetnek. Manapság, a devizahitelek, a gazdasági válság következményei korában nagyon könnyen az utcára kerülhet bárki, nem feltétlenül kell alkoholistának vagy drogfüggőnek lennie ahhoz. Az utóbbi években elárverezett ingatlanok tulajdonososainak 80%-a a felgyülemlett közüzemi számlák miatt került kilátástalan helyzetbe, lehetetlenült el az élete. (Pár hónapja a Népszabadságban fotókon volt végignézhető egy több gyermekes asszony kilakoltatásának kálváriája). Vecsei Miklós kiemelte, az előrefizetés segíthetne, hogy ezt a végzetes bajt az emberek elkerüljék. Alternatívák vannak, lennének, csak a véghezvitelük körülményes és hosszadalmas.
Fontos, hogy a hajléktalanok kötődjenek, egy utolsó, vékony szálon kötődhessenek akár egy emberhez, egy területhez, érezzék, nincsenek végképp kitaszítva a társadalomból. Hoztak erre pozitív példát, egy hajléktalan, mielőtt bekísérték volna a rendkívüli hideg miatt a melegedőre, sorban elköszönt az ismerőseitől, az idős hölgytől, akinek a kutyáját sétáltatta és a kocsmárostól, akitől néha-néha pénzt kapott. Az efféle érzelmi viszonyok életben tarthatják a hajléktalant, erőt adhatnak, megfékezve a kitaszítottság érzésének veszélyét. " Sok-sok társasháznak megvan a maga hajléktalanja", mesélték a Város mindenkié csoport tagjai, "élelemmel, hűvös, fagyosabb időkben pokróccal, vastagabb takarókkal szokták segíteni. "
Vecsei Miklós hangsúlyozta, ha lassan is, de tevékenységük eredményessége kezd látszani, lassan, de képesek nyomást gyakorolni a politikusokra. Idén először figyelemkeltő közleményt tettek közzé a televíziók, rádiók a nehézsorsú embertársaink segítését könnyítve ezzel, egy nap többször leadva, bemondva ugyanazt, a hajléktalanokat segítő alapítvány telefonszámát. Ennek (is) köszönhetően idén télen rengeteg embert sikerült megmenteni a fagyhaláltól. Néhány hajléktalan jelen volt a beszélgetésnél, közülük az egyik elmondta, miket csinált, miután ebbe a helyzetbe került. A Ferihegyi repülőtéren lakott, a külföldiek szendvicset adtak neki, a takarítónők hoztak ebédet, takarót. Szakállas, nagyokat nevető emberek a fagyott-havas földön, minden vagyonuk a rajtuk lévő ruha és kabát. Mit tehet az átlagember, aki kívülről szemléli a kialakult, szomorú állapotot? Ha hajléktalant lát, aki szerinte segítségre szorul, hívja a megfelelő telefonszámot, értesítse az illetékes szervezetet. A végére mindenki lábujjig megfagyottan, remegő testtel indult a megálló felé, alig másfél óra hidegben tartózkodás után. Nem mindenki ennyire szerencsés.
Hozzátartozik mindehhez, hogy az Újnautilus az elmúlt időszakban folyamatosan közölt e témában esszéket a szegénységről, a hajléktalan-létről a honlapon. Nem emlékszem, a Csillagszállón kívül korábban indult-e ilyen típusú kezdeményezés egy kulturális portál felületén, írók, költők véleményalkotása a hajléktalanokat érintő témában. Az esszék között ajánlott olvasmány Udvarhelyi Éva Tessza és Borbély András írása, mindkettő dicséretet érdemel hatásos és színvonalas, tájékoztató jellegéért. Az Újnautilus ötlete elgondolkodtató, az irodalmi szövegek, ember alkotta termékek után az emberek észrevétele, rossz életkörülményeik megismertetése, az okok megértése céljából. Több internetes fórum csatlakozhatna ehhez a vállalkozáshoz. Az Újnautilus a későbbiekben is szeretné folytatni a hasonló témák boncolását, mivel egy internetes oldalt talán több ember olvas, egy közérdekű téma is több emberre hatást gyakorolhat. Esetleg egy ilyen esszé elolvasása után az olvasó pokrócot ragad és leviszi a háza előtt tipródó hajléktalannak. Vagy egy forró teát. Egy cikknyi olvasás, egy jócselekedet. Reméljük.
Fotó: Szöllősi Mátyás
Szerzők
-- Ayhan Gökhan --
