Az Utódok Clooney díja mellett a legjobb dráma díját is elhozta a 69. Golden Globe gáláról és öt Oscarra jelölték. Kérdéses, hogy a jelenleg agyonhájpolt The Artist – A némafilmes mellett lesz-e esélye a komolyabb díjakra, azt azonban egészen nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy egy közepes mezőnyben az Utódok bizony igencsak megérdemelné a komoly kategóriákban is az elismeréseket. Be kell viszont vallanom: nehéz feladat Alexander Payne filmjeiről írni. Nehéz, mert az ember ilyenkor legszívesebben nem kritikát írna, hanem verset, hisz az érzelmekkel folyó játék, a hangulatiság üdítő puhasága nem az észt szolgálja, nem az ötletességre vagy a történetvezetésre tereli a figyelmet. Sőt, gyakran az az érzésünk, hogy Payne rendkívül erős hangulatiságú, szép színekkel festett műalkotásaira kissé túlságosan is rátelepszik rendezőjük. Hiába foglalkoztatja a legkiválóbb színészeket (Clooney előtt pl. Paul Giamatti, Jack Nicholson) és nyúl bármilyen jellegű forgatókönyvhöz, a görög származású Payne-t látjuk minden mozdulatban, minden arcvonásban, a zenében és a fényképezésben; magában a történetben is. Ha az Utódoknak van negatívuma, akkor ez: túlságosan is Alexander Payne-es. Aki látta például a Schmidt történetét, annak a film harmadik percében ismerőssé válik minden karakter és minden jelenet. Nehéz megállapítani, látni, kitapintani az alkotás önállóságát, és épp ez a baj George Clooney karakterével is.
Nem állítom, hogy Clooney nem érdemelné meg maximálisan az aranyglóbuszt Matt King eljátszásáért (az igazság az, hogy a Sziriána-óta tőlem minden évben kaphatna egyet, élete végéig), hisz könnyei átnedvesítik a vásznat: de Matt King nem önálló. Szerethető és nagyon szeretettel teli, kissé esetlen, mégis céltudatos, látszólag éles vonalakkal megrajzolt apafigura. Viszont amikor "éktelen haragra" gerjedve, egy pár flip-flop papucsban csoszog át barátaihoz, hogy leüvöltse a fejüket, egy pillanatra nem hiszünk a szemünknek: nem a kócos Jack Nicholson totyog itt az országúton? Payne vétke ez. És mégis: az Utódokra egész egyszerűen nem lehet haragudni – ez pedig Payne eredménye.

"A family seems exactly like an archipelago.
All part of the same whole, but still separate and alone.
And always drifting slowly apart."

A hawaii uralkodóház leszármazottai (Descendants, ahogy az angol cím utal is rá) szétszórva élik életüket a földi Paradicsomban. Nem pusztán a távoli rokonok: nagybácsik, unokatestvérek és egyéb állatfajták élnek egymástól távol, de Matt King családja maga is darabokra van szakadva: az anya a luxussportok, az alkohol és szeretője rabja, a kis Scottie (neve ellenére lány) iskolája egyik legproblémásabb tízévese, a nagyobbik lány idősebb pasikkal és drogügyletekkel nyomul, az apa pedig fel sem néz a munkából. Az események sora nem túl hosszú: az anya balesetével kezdődik és – egy rövid kóma után – halálával végződik. A családi tragédia műfaja azonban itt vígjáték, hisz Payne rendezése az ólomsúlyokat tollpihéknek mutatja: nem a dolgok jelentése változik, pusztán az ábrázolás kedvessége teszi széppé, szinte kedélyessé az egyébként igen lehangolónak ható történetet. A család egymásratalálása, az örökséghez és a földhöz való kötődésük újrafelismerése, a béke és szeretet újra felfedezése tulajdonképpen az anya haldoklásával párhuzamos folyamat: ő irányít mindent, és bár egyetlen-egyszer sem ébred fel a kómából, végül minden vitában győzelmet arat.

Megragadó, megmosolyogtató képek és egészen remek színészi teljesítmények teszik habkönnyűvé a drámát. Clooney mellett az ifjú Shailene Woodley teljesítményét érdemes még hangsúlyozni, aki az idősebbik lány szerepében egész egyszerűen káprázatos (nem véletlenül szedett össze érte oly sok jelölést és díjat úgy, hogy korábban sorozatokon kívül nem sok mindenben láthattuk), de remek karaktert épített a számomra korábban teljesen ismeretlen Nick Krause, vagy az apóst játszó Robert Forster is, nem is beszélve a kissé zavaros szépségű Judie Greerről.
A remek színészgárda és a pihe-puha tragédia másik nagy előnye, hogy nem túl hosszúra vágott, mégis nagyon szuggesztív zenei elemek teszik igazán finommá; az egész film nagyon zenei. Az alkotás úgy játszik rajtunk, mintha ukulele húrjait pengetné, a pálmafák alatt nem látjuk a tragédiát, az őszinteség mellett elkicsinyül minden hazugság és gonosz titok, Hawaii jelentléte felold minden hideg piaci viszonyt, lebontja a felhőkarcolókat és visszavezeti a családot az egységbe, a természetbe – az ősök örökségébe avatja tagjait. Nem igazán érezzük a családanya halálának súlyát, mely végső soron összehozza a családot: úgy lesz minden, ahogy mindig is kellett volna. Nincs súlya se csalásnak, se halálnak. De hát egyáltalán meg lehet-e halni a menyországban?