A Pilobolus igazi védjegye azonban a '70-es évek elején kitalált testszobor-technika, egy pulzáló, építkező mozgásforma, mely több test összefonódása révén tárgyakat, élőlényeket vagy akár értelmes szavakat formáz a színpadon. A társulat tavaly ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját, és mostanra az újító kezdetektől a világot bejáró szuperprodukcióig jutott. A  Shadowland egy, a változásait az árnyékfigurák világában megélő kamaszlány hol mulatságos, hol rémisztő története, akit a kalandok az előadás nagyobbik részében a megvilágított vászon mögé parancsolnak.

Robby Barnett - fotó: Pilo Pichler

PRAE.HU: A közönség ma leginkább ezzel az árnyékos megoldásokat használó látvánnyal azonosítja a Pilobolust, amely a Shadowland alapját is szolgálja. Nehéz elképzelni a  "body sculpture" alaptechnikát, a testszobrokat e nélkül. Pedig Önök az alaptechnikát már a '70-es években elkezdték kidolgozni, és ott még szó sem volt árnyjátékról. Alapítótársaival milyen elképzelésekkel indultak neki 1971-ben?

Valóban, csak öt-hat éve használjuk az árnyéktechnikát. '71-ben a Darthmouth Művészeti Főiskola hallgatói voltunk mindannyian, ugyanarra a tánckurzusra jártunk, és elkezdtünk együtt próbálni. Ekkoriban indult a ma már teljesen köznapinak számító kontakt improvizációs mozgalom, de még épp csak benne volt a levegőben (Steve Paxton 1972-es Magnesium című előadásától számítják az irányzat születését – a szerk.). Mi is részesei voltunk a népszerűvé válásának, mivel mi is a testek kölcsönhatásával kezdtük a vizsgálódásainkat. Ez elég messze esett a balett gyakorlatától, ahol nincs valódi kapcsolat a testek között. Főleg nem a férfitestek között. Minket viszont a kezdetektől a testek alakzatteremtő képessége érdekelt.

<iframe width="420" height="243" src="http://www.youtube.com/embed/tbJEl-a5jcM" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

PRAE.HU: Mikor lett a Pilobolus sikeres, nemzetközi hírű társulat?

Én nem igazán tartom számon ezeket, de érdekes volt a helyzet, mert először Európában voltak sikereink. Az itteni közönség jobban értékelt minket, így az első pár évünket szinte csak a kontinensen töltöttük. Kis helyeken kezdtünk, pici alternatív színházakban. Azután bérelt helyünk lett a nagyobb fesztiválokon. De nem változott semmi, ma is szívesen elmegyünk kisebb helyekre játszani. Az egyetlen feltétel, hogy ki legyünk fizetve. (Nevet.)

PRAE.HU: Soha nem kellett mást csinálnia, mint a Pilobolusban élni és gondolkozni?

Gyakorlatilag nem, ebből éltünk a kezdetektől. Ha jól számolom, én már 1980-ban abbahagytam az aktív előadóművészetet. 1980 körül feladtunk egy hirdetést, hogy táncosokat keresünk. Így lettünk az addigi hat főből hirtelen tizenketten, majd még többen. Én pedig koreográfusként és művészeti vezetőként tevékenykedtem onnantól fogva.

Közben lehuppan mellénk Krystal Buttler és Victoria DeRenzo, a Pilobolus két friss arca, akik a Shadowland-turné közben csatlakoztak a társulathoz, de már egy korábbi újcirkuszi elődásban, a Magnificóban is dolgoztak az együttes tagjaival. Miután kiderül, hogy egy négynapos, rendhagyó castingot követően kétszáz jelentkező közül esett rájuk a választás, kihasználjuk a jókedvet, és műhelytitkokról faggatjuk őket. Elmondják, hogy fiatalkoruktól ismerik a társulat munkáját, mivel "szinte mindegyik fiatal amerikai táncos szeretne legalább egy produkció erejéig csatlakozni a Pilobolushoz". A csapat vegyes: legtöbben, csakúgy, mint ők ketten, a kortárstánc világából érkeznek, de van közöttük zenész, filozófus vagy éppen előképzettség nélküli tag.

Krystal a munkafolyamatokba is beavat. A Pilobolus demokratikus összmunkafelfogásából adódóan és szükségszerűségből is minden koreográfia közösen készül, hiszen az árnyalakok megformálása során különösen fontos, hogy amíg a táncosok egy csoportja a vászon mögött karok és lábak megfelelő pozícióját alakítja ki, egy másik csoport kívülről nézze és instruálja azt. Ami a vásznon túl történik, az fokozott koncentráció és mozdulatművészeti matek, amelyben a távolságok tartása a legfontosabb. Például, ha nézőként a vásznon egy teljes emberalakot megérintő óriási kezet látunk, akkor a vászon mögött az egyikük nagyon közel, a másikuk messze áll a bevilágított felülettől, az érintőnek tetsző kéz és a váll pedig a valóságban méterekre van egymástól. "Ha valaki látott egy Pilobolus-darabot, meg kéne néznie újra a színfalak mögül!" De vissza Robby Barnetthez!

PRAE.HU: Rátérve a mostani darabra, mit gondol az árnyjáték használatának lényegéről, az elrejtés-elfedés kettősségéről? Mennyire érdekeltek abban, hogy a közönség lássa: kemény és összehangolt munka folyik a megvilágított vásznak mögött?

Az élő színház drága. Ha a néző elmegy egy előadásra, valódi embereket szeretne látni a színpadon. Az árnyformák is csak akkor varázslatosak, ha tudod, hogy valódi emberek állnak mögöttük. A Shadowland megalkotása közben rájöttünk, a sztori mely pontjain kell kilépni a vászon elé, hogy a hús-vér táncosokban gyönyörködhessünk. És továbbmenve: ahogy a bábjáték esetén, itt is nagy mulatság az illúzió alakulásába, azaz a vászon mögé betekinteni. Pillanatokra láthatod, megértheted a folyamatokat, mégis megmarad a varázslat.

Fotó: John Kane

PRAE.HU: A közönségben felmerülhet a kérdés: a címszereplő kamasz lánynak, Molly-nak, aki álmában átkerül az árnyékok mesés világába, miért épp kutya alakjában kell átélnie Shadowland kalandjait?

Mert Molly félelmetes kutya-formát tud csinálni a vászon mögött.

PRAE.HU: Tehát az, hogy még az elején kutyává változtatják, a látványosságot és a humort szolgálja, vagy mélyebb szándékok húzódnak meg mögötte? Például a kutya-forma az arc karokkal való elrejtésének mozdulatát foglalja magába, ami jó képi kifejezője lehet az önmagát szégyellő kamasznak…

Nem hiszem, hogy bármelyikünk is a kutyafejet formázó mozdulatban ilyen direkt metaforát látott volna, de nem rossz a megközelítés. Az biztos, hogy a kamaszkor a "más lettem" érzésének elbizonytalanító korszaka. Ilyen megközelítésben az, hogy egy fiatal lány önmagát az animális és az emberi szégyellnivaló, furcsa ötvözetének látja – és ennek az állapotnak a vizuális jele lenne a kutyává válás a színpadon – találó metaforának tűnik.

Fotó: John Kane

PRAE.HU: Figyelemmel kíséri más táncegyüttesek munkáit?

Őszintén: nem igazán. A Pilobolus nem táncegyüttes a szó hagyományos értelmében, nem kötődünk szorosan semmilyen irányzathoz. A Pilobolus speciális, önálló kategória. Tulajdonképp soha nem igazán érdekelt a kortárs tánc, nem figyeltem oda az aktuális trendekre. Az alapítótársaim és a táncosaink nevében persze nem beszélek, Krystal és Victoria is a a mai kortárstánc világából jönnek, és remek művészek. Én csak azt mondom, engem az elődök munkái és az aktuális művészeti divatok kevésbé érdekelnek, művészként kevésbé hatnak rám, mint egy jó könyv, egy fantasztikus pohár bor vagy egy darabka természet. Van, akinek az elődök példája tökéletes kiindulópont a saját stílus megtalálásához, másnak ugyanez teher, börtön, szemellenző. Én nem mások művészetéből, hanem inkább a körülöttünk nyüzsgő életből és a körülöttem élő emberekből merítek ihletet.

Pilobolus Dance Company: Shadowland

2012. febr. 28 – márc. 4.
Budapest, Kongresszusi Központ

Bécs, Kunsthalle, 2012. jan. 21.