A fiatal rendezőnő filmje Szatmárcsekén játszódik, Magyarország egyik legszegényebb területén, ahol a rendkívüli mértékű munkanélküliség folytán mindennapos a nélkülözés, az emberek máról holnapra élnek. A film 2005 és 2011 között készült, s azt a változást szeretné látni és láttatni, amit a csekei cigányság életében egy amerikai baptista lelkipásztor váratlan felbukkanása okozott. A téma dokumentumfilmesért kiált, Szabó Szonja pedig jó érzékkel hallotta meg a kiáltást, és őszinte lelkesedéssel kezdett munkába – az eredmény azonban éppoly felemás lett, mint amilyen nyugtalanító a vetítést követő szakmainak szánt beszélgetés.

Az Ammen mozgóképi alkotásként egészen remek: kellemes a szemnek, arányosan építkezik, az egyes beállítások megfelelő ritmusban követik egymást; jól választott zenével, lírai módon szép, de egy pillanatig sem giccses képekkel vonja be a nézőt az expozícióban. Dokumentumfilmként pedig figyelemre méltó és üdvözlendő a csökönyös elhatározás, amellyel a film távol tartja magát attól, hogy újabb álnaiv magyar dokuvá váljon, mely a cigányság állami segélyektől függő, embertelen nyomorgását olykor több, olykor kevesebb empátiával, esetleg burkoltan vagy nyíltan megfogalmazott ítélettel tárja a közönség elé. Értékelendő az az intelligens és érzékeny alapállás, amivel a rendező filmje témája és figurái felé közelít. "Nekem az volt a célom, hogy csupán dokumentáljak" – szögezte le Szabó Szonja a beszélgetés során. Számomra a filmből nyilvánvalóvá vált: az alkotó tisztában van azzal, hogy a jelenség, melyet dokumentálni igyekszik, messze túlmutat a pusztán egzisztenciális kérdésekre szorítkozó szociológiai körképen – ezért kell a hagyományos dokumentumfilmes eszközöket átgondolni. A vetítés és az azt követő beszélgetés tanulsága azonban az, hogy sem a téma kényes problematikussága, sem elképesztő emberi mélysége nem talált értő fülekre.

Félreértés ne essék, a film nem tökéletes. Legszívesebben így mondanám: nem elégséges, befejezetlen. Egy jól felépített, szakmailag maradéktalanul helytálló, kerek dokumentumfilmhez sajnos kevés, minthogy nagyon sok alapvető információ hiányzik belőle, ez pedig a kívülálló néző számára rendkívül megnehezíti az ismeretlen szituáció megértését. Az eseményeket nem könnyű összerakni, Szabó kénytelen volt meglehetősen sokat magyarázkodni a vetítés után. Végül azonban kikerekedett a történet: amerikai baptista misszió jött az elmaradott kelet-magyarországi településre, hogy gyülekezetet alapítson a cigányok között. A pásztor egy kamionnyi adománnyal érkezett: ruhával, tűzifával, nyilván pénzzel is, hogy új gyülekezetet építsen – ám, ahogy az gyakran lenni szokott, csupán meglehetősen rövid ideig maradt. Megtérítette a vallásra fogékony embereket, majd vezetőt jelölt ki köztük, s magukra hagyta a maroknyi bemerítkezett hívőt. A kis gyülekezet lassanként, leginkább családi kapcsolatok révén gyarapodott, majd egy belső viszály miatt kettévált, s ennek folytán párhuzamosan kialakult egy új, a pünkösdi egyházhoz tartozó gyülekezet is.   A film a megtért hívőket szólaltatja meg, akik elmesélik történetüket, élményeiket – ki ahogyan emlékezik rá. Mellettük pedig a szatmárcsekei református lelkész kommentárjait és álláspontját ismerjük meg. Ő reflektál az eseményekre, megválaszol néhány, a nézőben felmerülő kérdést, eloszlat bizonyos kételyeket, s ami a legfontosabb: őszintén elismeri, hogy a cigányemberek vérmérsékletéhez és életviteléhez a karizmatikus egyházak mentalitása és mindennapi vallásgyakorlása sokkal közelebb áll, mint a történelmi egyházaké. A lelkész reflexióin túl a hívők megnyilatkozásai töltik ki a filmet, ahogyan magukról, egymásról, a hitükről, Istenről és megváltozott mindennapjaikról vallanak.
 

A vetítés alatt ezeket a vallomásokat nevetés kísérte. Szabó talán nem is a filmjében vagy filmje által, hanem ott, a Sirály pincéjében tett igazi tanúbizonyságot értő és érzékeny dokumentumfilmes voltáról, amikor nyíltan megjegyezte közönségének: "Tudom, hogy ti nem csak velük, hanem rajtuk is nevettetek." Valóban így történt. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy az a tudatlanság, melyből a nézői nevetés fakadt, nem csak a közönség körében volt jelen, de a beszélgető felek között is. Utaltam rá, hogy a film nem, vagy nem elég egyértelműen oszt meg konkrét, objektív információkat, aminek következtében hiányos marad a képünk a film végén is. Megkerülhetetlen volt tehát, hogy a vetítés utáni beszélgetés csupa, a rendezőnek feltett kérdéssel vegye kezdetét. Spiró György ezt éleslátón és jogosan rótta fel az alkotónak – annak ellenére, hogy nem volt szerencsés és értő hozzáállás a részéről, hogy mindjárt a cigányság anyagi és egzisztenciális körülményeinek részletes ecsetelésére igyekezett terelni a beszélgetést ("a vallásuk nem érdekel, az magánügy"), s az erre vonatkozó információk és életképek hiányát kérte számon egy olyan filmen, mely a legkevésbé sem ezt akarta bemutatni. A szociológus a kaptafánál maradva szerette volna a cigány hagyományok mentén elhelyezni a látottakat, ám erről nem véletlenül nem derült ki semmi a filmből, Szabó állítása szerint a csekei cigányság nem tartja a hagyományokat, riportalanyai e téren semmit nem tudtak megosztani vele. A rendező és a református lelkész tehát a beszélgetés első felében megpróbáltak kiegészítő információkkal szolgálni a felmerülő kérdések nyomán, hogy a közönség jobban belelásson a filmben bemutatott emberek helyzetébe. Ez a megközelítés azonban sajnos egyáltalán nem volt termékeny a film lényegének megértésére nézvést. 

Egy váratlan pillanatban mégis kibújt a szög a zsákból, amikor Spiró intelligens, de hazug embereknek nevezte a film szereplőit, s gyakorlatilag nyíltan megvádolta őket azzal, hogy az amerikai adományok reményében mindenkit becsapva hazudnak a hitükről és egész vallásgyakorlásukról. A vetítés alatt gyakran felhangzó nevetés ekkor nyert értelmet előttem: a nézők valamilyen mértékben mind osztották ezt a gondolatot, vagy legalábbis zavarodott kétséggel nézték végig a filmet. Sajnálatos módon éppen ezen a ponton érte el a határát a rendezőnő kompetenciája is. Szabó Szonja bevallotta, hogy számára a csekei cigányok baptista hitre térése roppant érdekes jelenségnek tűnt, melyet feltétlenül dokumentálásra érdemesnek tartott, annak ellenére, hogy ő maga nem vallásos ember, s vallási kérdésekben nem igazán jártas. Ez persze nem baj, sőt, még az objektivitás erénye is kovácsolható lett volna belőle, de nem így történt. Az Ammen legnagyobb hiányossága ugyanis éppen ebből a forrásból fakad: alkotója maga sem érti igazán filmje témáját. Zsigerileg érzi, hogyan kellene hozzányúlni, érzékenyen és mély empátiával viszonyul a jelenséghez, hiányoznak azonban azok az ismeretek, melyek segítségével nemcsak a saját, de a nézőknek a témában való alapvető tudatlansága is megszüntethető, s ezzel a kellő nyitottság és empátia felkelhető lenne.
 

Ha szélesebb körben ismernénk a kisegyházak működésmódját, a kampányszerű missziókat, melyek során a misszionáriusok felkerekednek, tengerentúli adománnyal, lehengerlő lelkesedéssel, erőteljes személyes kisugárzással, síppal-dobbal-nádihegedűvel térítenek, majd gyakran rövid idő elteltével továbbállnak – nos, akkor talán másként néznénk ezt a filmet. Nem keltene megütközést szatmári tájszólásban, a cigánysorról, teológiát soha nem hallgatott, gyakran egészen tanulatlan emberektől hallani nagy szavakat, idegennek ható frázisokat, tanúságtételeket Jézus Krisztusról, Bibliáról, erkölcsről, csodákról, ha tudnánk, hogy bármelyik vidéki, vagy pesti gyülekezetben ehhez rendkívül hasonlók hangzanak el nap mint nap. Az impulzív és spirituális vallásgyakorlás, mely a cigányság attitűdjéhez oly nagyon közel áll, egyformán hat mindenkire, aki nyitott a karizmatikus felekezetek iránt. Ezeknek az egyházaknak a retorikája, vezetőik szónoki fordulatai és hatásuk pedig éppen olyan markánsan felismerhető és azonosítható, mint Istent dicsőítő énekeik, imáik stílusa és gyakorlata. A kulcsszó az élményszerűség: élményeken keresztül adnak át hitet, tanítást, a hívők pedig ezekbe az élményekbe bekapcsolódva lesznek részei a közösségnek. Ez fejt ki rendkívül nagy hatást, ebbe képes a cigányság – ahogyan a lelkész a filmben felhívja rá a figyelmet – sokkal könnyebben és természetesebben bevonódni. Ezekben az élményekben kapnak a hívők mintákat, sémákat a tanúságtételre, a megnyilatkozásra is, melyek adott esetben különösnek hathatnak, talán megütközést is kelthetnek. Mégis a dokumentumfilm műfaja, úgy vélem, nem szükségképpen színtere az ítéletalkotásnak. Az egyes emberek személyes hite viszont egészen biztosan nem lehet az. Megdöbbentő tanulsága volt az Ammen vetítésének, hogy úgy tűnik, vannak, akik mégis úgy érzik, jogukban és hatalmukban áll ítéletet hozni ebben a kérdésben. 

A film témája roppant potenciált rejt magában, amivel azonban még meg kell tanulni bánni. Úgy gondolom, hogy ez meg is fog történni, hiszen Szabó Szonja fenntartotta annak lehetőségét, hogy visszatér még Szatmárba, és folytatja a dokumentálást.  A valódi lényeglátás azonban nemcsak az alkotói, hanem a nézői oldalról is hiányzik: ehhez a filmhez úgy tudunk érvényesen közelíteni, ha a jelenséget a maga vallási mivoltában szemléljük – lehetőleg nyitottan, az ítélkezés szándéka nélkül. Eképpen az Ammen még komoly tanulságokkal is szolgálhat mindenki számára. Végszóként pedig álljon itt a református lelkész egy megjegyzése: "Azért hasznosak az ő összejöveteleik, mert nagyon sokan számolnak be arról, hogy azért megváltozott egy-két embernek az élete" – mondja a filmben. A vetítés után, a beszélgetés során még hozzátette: "Mióta a megtérések történtek, nincsenek olyan gondjaink, amilyeneket a környező településekről hallani." Íme, itt a szociológiai konklúzió, ha azt még mindig hiányolnánk.


Ammen
színes, magyar dokumentumfilm, 2012

Rendező: Szabó Szonja (Szabó Csilla)
Munkatársak: Domokos Balázs, Horváth Andor, Kiss Rudolf Péter, Tóth Lambert