Sokan izgultak az utóbbi hónapokban saját helyzetük miatt, valamivel kevesebben másokért. Nem mondom, hogy saját nyomorom nem foglalkoztatott, ám lassan annyira belefásul az ember az aggodalomba, hogy – jobb esetben – mások helyzete kezdi érdekelni.

A Pannon Filharmonikusok sorsa bizonyos mértékig az én életemmel is összefonódott: vidéki születésű ember lévén először az keltette fel a figyelmemet, hogy ez a nem budapesti zenekar milyen magas színvonalon játszik. Később, ahogy a válság egyre mélyült - most nem beszélve arról, hogy már egy ideje pont a pécsi egyetemen adok órákat - feltűnővé vált a párhuzam szülövárosom, Esztergom és Pécs között. Bár az előbbi helyzete részben rendeződni látszik, Pécs a mai napig Magyarország egyik legjobban eladósodott városa.

De visszatérve a zenére, ami mégis a fő témám most, Hamar Zsolt vezénylésével ismertem meg a Pannon Filharmonikusokat, s amikor ő távozott a zenekar éléről, komolyan aggódni kezdtem az együttes miatt.

Akkor még nem tudtam, hogyan került ő le Pécsre. Akkor még nem tudtam, hogy voltaképpen három ember osztozkodásából került ki ő "vesztesen", s cammogott le vidékre, hogy ott aztán felvirágoztassa a zenei életet, és megalkossa a világ egyik legjobb zenekarát.

Több zenésztől is hallottam mostanában azt, hogy túlságosan sok világszínvonalú nagyzenekar van Magyarországon: mi, budapestiek legalább hármat tartunk el belőlük az adónkból. Büszkeség ide vagy oda - mert valóban jól eső érzés elsorolni, hogy hány színvonalas szimfonikus zenekar van országunkban – az egyre mélyülő gazdasági válságban talán célszerűbben is el lehetne osztani az erőforrásokat.

A gond az, hogy itt nem országunk helyzetéről van szó, hanem nagy muzsikusaink büszkeségéről, márpedig az emberi nagyravágyás mértéktelen, szemben a zseb kimértségével. Hamar Zsolt távozásával először a Pannon Filharmonikusok léte – vagy ami ebben az esetben ugyanaz, színvonala – került veszélybe, ma a Budapesti Fesztiválzenekar támogatása is kérdésessé vált.

Nem aggódom Fischer Ivánért, ahogy Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok sorsa sem tűnik különösebben kétségesnek számomra. Ahogyan nemrég Fischer Iván megfogalmazta, a kérdés nem az, hogy összedől-e az épület, illetve nem ez a probléma (kultúrnagyjaink számára), hanem az, hogy a dőlőfélben lévő palotából kimentsük a kulturális értékeket.

Szóval az utóbbi években a Pannon Filharmonikusok kanosszajárásba kezdett. Peskó Géza nagyszerű zenész, remek karmester, csak hát túlságosan is művészember: személyes hiúsága és érzékenysége fontosabb volt számára, mint a zenekar sorsa. Ahogy hallottam, a zenészeivel sem tudott igazán bánni, így nem csoda, hogy az együttes színvonala lassan, de észrevehetően romlani látszott. Végül tavaly megérkezett az új csodaember, Finnországból.

Meg kell mondanom, hogy hallottam már Bogányi vezénylésével a Pannon Filharmonikusokat, és az ugyan még nagyon a kezdetén volt működésének, de inkább csak reménykedtem benne akkor, mint meggyőzött volna.

A Pannon Filharmonikusok iránt érzett szimpátiám mellett így az aggodalom is arra ösztökélt, hogy elmenjek az idei budapesti koncertsorozat nyitó eseményére. Az már csak hab volt a tortán, hogy Bogányi Gergely működött közre zongorán, Tibor - a karmester - testvére.

Már meg sem lep, amikor azt látom, hogy zsúfolásig megtelik a Bartók Nemzeti Hangversenyterem egy ilyen koncert alkalmával. Ahogy körbenézek, nagyrészt idős, idősödő arcokat látok, és valószínűleg jól sejtem, hogy ez Pécs kulturális krémje. Azt azonban már jókora kételkedéssel várom, hogy a végén tényleg állva, tombolva ünnepli-e a közönség a zenekart – ahogy azt a délelőtti sajtótájékoztatón bejósolták.

Aztán elhalkul a morajlás, fecsegés, és felcsendülnek az első hangok. Pontosan úgy, ahogy kell, ahogyan kellene – mindig is. Csak hát erre nagyon kevés zenekar képes a világon. A PFZ pedig úgy szólal meg, hogy a csodálattól leesik az állam.

Igaz, a második tétel kezdése már nem ilyen tökéletes, ám semmi sem perfekt, és Bogányi Tibor úgy vezényli le a koncertet, hogy az a legmagasabb igényeket is kielégíti.

Hogy őszinte legyek, testvére, Gergely nem volt túl jó passzban délelőtt, a sajtótájékoztatón. (Ha jól sejtem, migrénnel küszködött.). Most azonban mintha kicserélték volna. Rachmanyinov – rendkívül nehéz – III. zongoraversenyét úgy végigjátszotta, hogy arra szavakat sem találok.



Persze az a dolgom, hogy szavakat találjak, ezért most összeszedem magam. Sok zongorista tud rendkívül gyorsan, virtóz módon játszani. Azt azonban alig láttam még, hogy mindezt lazán, finoman, szinte légiesen tegye. Tudni illik amikor az ember iszonyatosan gyorsan akarja "verni" a billentyűket, akkor szinte elengedhetetlen az, hogy ezt erősen, hangerővel tegye. Nos, Gergely úgy, olyan finoman játszott, hogy ha nem hallom, észre sem veszem, hogy most épp egy rendkívül gyors futamot "klimpírozik".

Rendkívül nehéz ez a darab, és azt hiszem, hogy pont az ilyen apró cirádák okán. Különösen a ritmikája miatt néha olyan, mintha jazzes lenne, tele van hihetetlenül bravúros részekkel, ugyanakkor az egész légies, könnyed hangvételű muzsika.

Visszatérve a zenekarra, mert egyszer a III. zongoraverseny is véget ér, volt néhány apró dinamikai egyenetlenség Sosztakovics darabjában, szóval nem mondom, hogy minden tökéletes volt. Van még mit javítani, van még mit fejleszteni. A legjobb zenekar számára is van fejlődési lehetőség. A Pannon Filharmonikusok most azt bizonyította be számomra, hogy valóban a világ legjobbjai közé tartozik.

De ez nem volt különösen kétséges számomra. A fejet, a vezetőt, a dirigenst hiányoltam. Ez az előadás viszont arról is meggyőzött, hogy az ember adott, kéznél van, jó helyen. Valóban éreztem azt, hogy Bogányi Tibor minden apró rezdülését figyeli és követi a zenekar. Ahogy azt is hallottam, hogy érdemes követnie.

Személy szerint még mindig Hamar Zsolt távozását fájlalom, ám ezúttal megbizonyosodtam arról, hogy Bogányi Tibor legalább olyan jó karmester, s a Pannon Filharmonikusok élén biztosítva látom, hogy a zenekar nem csak megőrzi színvonalát, hanem még előbbre jut.

Világszínvonalú magyar nagyzenekarból talán sok az a három-négy. A világ legjobb zenekarából azonban csak egy lehet, és a PFZ jó úton jár, hogy ezt elérje. Éljen Bogányi Tibor, éljen a finn kapcsolat, kívánom a Pannon Filharmonikusoknak, hogy elérje ezt az egyetlen pozíciót!



A műsoron:

Rahmanyinov: Vocalise ( a szerző zenekari változata)
Rahmanyinov: III. zongoraverseny (d-moll)
Sosztakovics: X. Szimfónia (e-moll)

Vezényel: Bogányi Tibor
Közreműködik: Bogányi Gergely – zongora


Szergej Rahmanyivon számára elragadó melódiái korán meghozták a közönségsikert. Annál keserűbb csalódás érte röviddel ezután 1. szimfóniájának kudarca miatt.

Rahmanyinov különös módját választotta művei rangsorolásának: "Sokkal jobban szeretem a másodiknál a III. zongoraversenyemet, mert az előbbit elég kényelmetlen játszani". A III. (d-moll) koncert előadása pedig igazi zenei-technikai kihívás.

A művet maga a szerző mutatta be 1909-ben (N.B. az erre felkért művész nem vállalta eljátszani), első Egyesült Államokbeli turnéja alkalmával. Orosz dallam, szlávos téma, valcer-ritmus ölelkezése teszi a muzsikát meghatóvá, szenvedélyessé, eredetivé.

Az op. 34 szoprán vagy tenor énekes számára írott dalciklust (1912) záró Vocalise szöveg nélküli, zongorakíséretes darab, amely tetszés szerinti magánhangzóval énekelhető. Átiratok garmadája született belőle. Mind között a legfontosabbat maga a szerző készítette: az ő vezénylésével szólalt meg a szimfonikus zenekari verzió.

Dmitrij Sosztakovics a sztálini szigorú szovjet kultúrpolitika időszakában kompromisszumos megoldásokat keresve alkotott: meg kellett felelnie a hivatalos elvárásoknak és a közönségnek egyaránt. A X. (e-moll) szimfóniában (op. 93) Sztálin zenei portréja is megjelenik, csakúgy, mint az ő diktatúrája idején szenvedett lelkek szellemei. Sőt, magának Sosztakovicsnak a zenei névjegye is felhangzik benne.

Bogányi Gergely

Négyéves Korában kezdett zongorázni szülővárosában, Vácott. A Liszt Ferenc Zeneakadémián Baranyay László, az egyesült államokbeli Indiana Egyetemen Sebők György, a helsinki Sibelius Akadémián Matti Raekallio irányították munkáját.

Kilencéves korában győzött a nyíregyházi Országos Zongoraversenyen. 1996-ban a világ egyik legrangosabb versenyén, a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyen diadalmaskodott.

1999-ben fivérével, Tiborral és Kelemen Barnabás hegedűművésszel első díjat nyert a Kuhmo-i nemzetközi trióversenyen, Finnországban.

A világ hangversenytermeinek egyik legkedveltebb művésze. Repertoárján több mint harminc zongoraverseny és a zongorairodalom jelentős része szerepel.

22 éves korában, 1996-ban elnyerte a Vác város díszpolgára címet, majd 2000-ben a Magyar Köztársaság Liszt-díját. 2004-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

Bogányi Gergely & Liszt

A képek a PFZ sajtófotói, kivéve Bogányi Gergely fotóját, aminek forrása ITT található.