Sok már ez a tél, meg a sok nyavalygás a tél miatt, együtt kifejezetten nyomasztóak, kéne valami ellene, tél ellen, nyavalygások ellen, szanatórium, az pont jó. Egy kis mindentől elzárt meleg hely, nőknek érzékeny, szorongatott lelkű férfiak, férfiaknak feszes-fityulás ápolónő, délután pedig mindenkinek kuglóf és forrócsoki. Süppedős szőnyeg van, meleg van, kávé és doktornő teljesen hihető rendelési időben, még egy keményített fityula, és majdnem Svábhegyi anno 1927 az Írók Boltja.

Mint egy vérbeli váróteremben, zsúfoltan ültünk egymás mellett, mégis inkább ez lett, körzeti váró, mint szanatórium. Orrfújás, negrószag, lapozgatás, csak nem leleteket, mindenki Tóth Krisztinát lapoz, mielőtt elkezdenék. Aztán megjön az íróba oltott doktornő és az asszisztense, aki álruhátlanul egyébként sorozatszerkeszt. Formateremtés, más ez, mint a mindenkori irodalmi estek, mondja, beleszólni kell, kérdezni, relaxálni. És más, mert van reklámja, mint a jófajta gyógyszereknek, kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét, hogy mennyire jól esik a 10 % kedvezmény a szerző könyveire. A vásárlók a vásárlással, a szerzők meg azzal támogatják az Írók Boltját, hogy nem kérnek pénzt a fellépésükért, cserébe szigorúan veszik a hatvan percet. Van nyeremény is, egy (Tóth Krisztina) kötet, közben kiborítanak egy szatyor legót, na, ebből építsen autót, aki legény. Kormányok, ülések, kerekek külön zacskóban a legózástól elszokott versenyzőknek könnyítésképpen. A legfuturisztikusabb, legvalószínűtlenebb lesz a nyertes, lehet kétéltű is – lazulnak a szabályok. A zenéket is a vendég/doktor hozza, nem csak a játékot ötletestül, most Leonard Cohen, Lisa Ekdahl, valamint az Ekova francia formáció játszik alá a pihentető csöndnek.

Előkerülnek újabb tárgyak a totál személyesség kedvéért. Mintha kicsit felcserélődnének a szerepek, amikor a doktornőben kezd el a beteg/közönség vájkálni. Megint egy játék. Naptárak, egyszerű, sima asztali naptárak, fele a hosszabbik fajtából, a másik fele – az újabb évjáratok – rövid. Az ugyanis elfér egy csinosabb ridikülben is, a hosszabb elég kínos volt, amikor kilógott – a spárga még most is néha. Tóth Krisztina ugyanis hurcolja magával a naptárat, amikor meg hazaér, a rácsomózott cukorspárgánál fogva az ajtó mellé akasztja, csak innen, ebből tudja, hol kell és mikor megjelennie. Mondjon a kedves közönség dátumot, ő felcsapja a vonatkozó napot, és kiderül, épp akkor mi történt vele. Az első, nem beépített, tényleg nem, kérdező 2010. április 25-öt mond, a lánya akkor volt 40, mire Millenáris Litera-felolvasás a vonatkozó programpont. Egy bácsit 2011. március 29-én műtöttek, miközben Tóth Krisztina épp Delhibe, irodalmi fesztiválra indult egy hétre. Kicsike mese: volt beszélgetés a Magyar Intézetben, versei pedig angol fordításban hangzottak el. De azért a Taj Mahalt is szerette volna látni, kinézte, hogy légkondicionált autóbusszal épp 6 óra oda, és vissza is az út. Amikor meglátta a lepusztult járművet, azt gondolta, ezzel a sarokig sem fognak eljutni. Asztali ventilátorok az ablakok mellett, amikor a buszt beindították, csörögve-zörögve forogni kezdtek, ez volt a légkondicionálás. Egy indiainak kinéző amerikai pasas a fiatal barátnőjével – látszott, nála ez a busz nem megy át – hepciáskodott. A sofőrök egy ideig hallgatták, majd kiszálltak, rágyújtottak, kivárták, míg a pali megnyugszik, és visszaszáll. Odaérniük viszont tényleg 6 óra alatt sikerült valószínűtlen melegben, annyira meleg volt, hogy égettek az ékszerek. A légkondicionálóból előmászó gyíkok története már csak adalék volt az egzotikumhoz.

Mielőtt Tóth Krisztina a versekbe (Bánk, magában, Színpad) kezdene, kiderül, hogy nála nem egyszerre lesz meg a sztori, hanem előtte fejben sokáig íródik, mozaikokból tevődik össze. Nem dátumok vannak, hanem időszak, amikor megszületik egy darab. Ez az időszak pedig főleg az ősz, akkor tud igazán jól dolgozni. Vers után zene, villany lekapcsol, sötét, hátul legó zörög.

Hogy mivel lehet a szerzőt kihozni a sodrából? Inkább kivel. Van ugyanis egy ember, aki hat éve folyton hívogatja – most is itt van, de elküldte –, pszichiátriai kezelt. Ajtó mellett ledobott kabát, sapka, cipő, na, az is kibillenti. A szakmában pedig a nyomulás idegesíti, rettenetesen utálja, amikor valaki erősen önérvényesít. Három éve egyetlen magáról szóló kritikát sem olvas el, nem óhajt fejben társalogni senkivel, valami nagyon felbosszantotta, azóta nem tűri, hogy bármi elállja előle a világot. Technikái a helyrerázódásra: elképesztően tud káromkodni, ami nem feltétlen nyugtatja meg, ami viszont mindenkor, az a séta. Hamar elpárolog a dühe, de az igazi, komoly konfliktusokban haragtartó – ha valaki súlyosan átlépi a szabályokat, azzal szemben kiiratkozik a kapcsolatból, mint mondja, a keresztényi megbocsájtás messze esik tőle. Persze úgy néz ki utána, mintha jóban lennénk., de ha ír az ember, a memóriájával dolgozik, és nem felejt.

Most egy novella, a Plágium, egy kiszámíthatóságtól szenvedő tanárról, képzeletbeli kiállítóteremről, szoláriumban leégett – kutyaugatással jelezte a mobilja, ha az anyja hívta – nővel való szeretkezésről, hatalmas állatfarokra emlékeztető szarról, ami a lefolyón alig megy le.

Zene, sötét után megint dátum-valóságshow. 2011. július 12: semmi bejegyzés a naptárban, de két nap múlva csütörtökön fenyegető határidő, népszabadság leadás, előtte Marci fia gitártáborban, neki pedig Brighton. 2010. november 12: gyógytorna a gerincműtét után. 2009. december 31: semmi, azt követő január 1: semmi, azt megelőző december 24: eleve esélytelen, tekintve az ünnepet. Gondoltam, dobok egy dátumot kisegítésképpen, mondjuk egy tavaly március tizenhárom, vajon mi van beírva, mit csinált, miközben én, de inkább hagytam.

Író-olvasó találkozós kérdésre válasz: a Vonalkód japán története konstruált történet. Angliában szerette volna sétáltatni a szereplőt, de mivel az időtájt épp Japánba utazott, rájött, jobb lesz, ha inkább Japánban sétál az illető. Ritkán használ saját alapanyagot, de Tokióban tényleg letartóztatták a reptéren. Kábszerkereső kutyák szagoltak valamit, hosszú órákra bezárták, cím nem volt, ahová mehetett volna, a kijáratnál fogják várni. Kiengedték, az ember pedig öt és fél óra után is ott állt mosolyogva, azt mondták neki, hogy várjon, hát várt. Ennek a résznek van egy kedves, fordítással kapcsolatos története, az idős német fordító nem ismerte a Csillagok háborúját, és droid helyett druidát használt, ezzel érthetetlenné téve a mondatot.

naptár

könyv

legó

kérdez

felel

Utolsó hivatalos kérdés, melyet Tóth Krisztina utóbb ál-kérdésnek bélyegez, mivel a kérdező ezzel maga is pontosan tisztában van: mennyire tud rossz lelkiállapotban, illetve nem tud jó lelkiállapotban írni? Igyekszik magát minden olyasmitől megóvni, ami kibillenti saját, normális ritmusából, olyankor ugyanis nem tud koncentrálni, ő pedig szereti, ha tiszta a feje, rálát a szövegeire. A nagy fájdalom nem segít – mítosznak tartja, hogy termékenyítőleg hat: lebénítja, nem tud dolgozni vele, csak utóbb, amikor már továbblépett. Nem akar közvetlenül indulatból írni, át kell forgatódni, hátra kell lépni, személyes élete le van választva, távolsággal nézi. Vas István mondta, hogy azt tudja megírni, amin már túl van, hát így van ezzel ő is.

Az utolsó vers, a Turista egy képét emeli ki Tóth Krisztina, mely korábban már szerepelt egy novellában, jelesül ma este: szar a lefolyóban, mint egy lapuló állat farka vége. Vége, ahogy az összes pihentető játéknak: lett két legójármű, az egyiket Marci, míg a másikat, csupa ajtó-ablak, égig érő emelvényt, tetején citromsárga tigrissel, az Írók Boltjás Nagy Bernadette csinálta.

Fotó: Vécsei Rita Andrea