PRAE.HU: Táncosként, táncpedagógusként, koreográfusként végeztél. Melyik szakma a fontosabb számodra, egyáltalán szét lehet-e választani ezeket?

Fontossági sorrendet nehéz lenne felállítani. Minden attól függ, hogy adott pillanatban, az adott munka közben mi az, aminek előtérbe kell kerülnie a kívánt eredmény érdekében. Ha táncosként vagyok valahol jelen, akkor másként viselkedem, másként dolgozom, mint amikor pedagógusként megyek be valahova. PRAE.HU: És hogy lehet bírni, amikor más koreografál, Te meg táncolsz?

Táncosként nekem részt kell vennem a próbafolyamatban és az előadásban, nekem kell azt átélni, élvezni vagy éppen tolerálni, ha valami problémám van, vagy valamivel nem értek egyet. Ha esetleg pedagógusfejjel gondolkodom, akkor óvatosan megpróbálhatok hatni a koreográfusra, de lázadni nem éppen a legjobb megoldás a változtatásra, jobban szeretem az egyenes, kimondott érveket, a kommunikáció csatáját. Persze, ha új emberként belépek egy új közegbe, társulatba, ami az utóbbi időben gyakran megtörtént (például az Egri Gárdonyi Géza Színházba, a Badora Társulatba, a Szegedi Kortárs Balettbe, a Duna Művészegyüttesbe, a Budapest Táncszínházba, a Duda Éva Társulatba, a Magyar Állami Operaházba), ott nekem örülnöm kell az új (tanulási) lehetőségnek, és inkább beilleszkedni kell, mint rendezkedni. Kihívás egy-egy új társaságba megtalálni a helyed, megismerni őket, s újra magad az új szituációban. Pedagógusként viszont természetesen ki akarom hozni a maximumot, erőteljes, határozott, s erőszakos vagyok, de kizárólag a táncosaim érdekében. De ha ott van egy koreográfus, akkor az ő kívánságait próbálom teljesíteni, együttműködni vele, elvégre az ő produkciójáról van szó.

PRAE.HU: Nem először vettél rész koreográfusként az idei zeneakadémista operavizsgán, s foglalkoztál színészekkel, operaénekesekkel. Mit tartasz érdekesnek és fontosnak ezekkel a nem táncosokkal való munkádból?

Számomra hihetetlenül fontos, teljesen más világba repít. Ahol az emberek a deszkákra lépve sokszor elfelejtik, mi a természetes, hogy reagálnak egyes szituációkban, hogyan működik maga a testbeszéd. Ebben a munkában abszolút nem az a célom, hogy a nem táncművészeket megtanítsam táncolni. A vágyam, hogy ráébresszem újra természetesen, ösztönből gondolkodni, s annak megfelelően mozogni. Gyönyörű, mikor megjelenik egy operaénekes vagy színész testén, mozgásán is az, amit énekével, beszédével közöl. Ha ez egyben valósul meg, akkor átadja a valós mondanivalót.

PRAE.HU: Te mit kapsz, tanulsz ezektől az énekesektől? Hogyan vannak hatással a Te saját táncművészetedre?

Szeretek tanulni a folyamatból, aminek részese lehetek egy felkészülés alatt, rengeteg dolgot kaphatok az énekesektől, a rendezőtől is, sőt a mindennapi feszültségekből vagy éppen az oldott nevetésekből, a munkájukból, a másik műfaj adta számomra még sokszor ismeretlen dolgokból. Amikor például az elmúlt időszak alatt a rendező, Almási-Tóth András, arról beszélt, hogy mennyire fontos egy produkcióban az összmunka, a közös játék, az egymásra való odafigyelés, a körülöttünk lévő közeg, hogy teremt meg minket valójában, az nagyon fontos pillanat volt számomra is. Hosszasan fejtegette, hogy a közösség teremti meg az adott színészt, énekest, és nem az adott ember egy személyben hozza létre a színpadon önmagát. Így tehát nem is az a lényeg, hogy egy énekes kicsoda, és mit csinál, hanem hogy a közeg hogyan hozza létre az egyént s az egyén hogy használja a közeget. Ezt továbbgondolva, ez az életnek talán minden területén így van. Mint mondtam, ha táncosként megyek valahova, akkor is tudom, hogy onnan kapok egyfajta energiát, és azt felvéve, ahhoz alkalmazkodva próbálok együttműködni, s én is adni, adni, adni. Ennek mértéke valószínüleg attól függ, hogy én mit adok ki, mit mutatok meg magamból. Ha meg tudok nyílni, az nagyon jó érzés, mert azt jelenti, hogy a közeg ilyen hatással van rám. Ugyanakkor nagyon sérülékennyé is válhat az ember ezáltal.

Érdekes azt is látni, hogy melyik az a pont, amíg az énekesek ellenállnak egy nem tetsző ötletnek, egyáltalán az egész mozgás kérdéséhez, és mikor születik meg az a pillanat, az átkattanás, amikortól engednek, és hagyják, hogy az ember beleszóljon, segítsen, mert megérzik, hogy ez a fajta koreográfusi beleszólás őket előrébb viszi. Mindig sokat segít, ha valakivel egyénileg foglalkozhatok, különösen, ha előtte nem ismertük egymást. Az átkattanás pillanata is általában ilyenkor szokott bekövetkezni. Ehhez az szükséges, hogy beszélgessünk, előtérbe kerüljön a kommunikáció. Ezzel időről időre szembesülök, nem csak a Zeneakadémián, mindenhol igény van erre, csak kevés helyen sikerül időt szakítani rá.

PRAE.HU: Mivel ezek szerint nem kizárólag táncprodukcióban veszel részt, kénytelen vagy különböző műfajokat összekapcsolni. Ez mennyire okoz nehézséget, vagy mennyiben érzed inspirálónak?

Mindig is vonzottak más műfajok, s ezek találkozásai. Ha saját projekttel foglalkozom, akkor is erre törekszem mindig, s ez mozgat meg igazán, nem hiszek a műfajok teljes elszigetelésében. Például nagyon izgat, hogy különleges terekben, épületekben, szokatlan térhasználattal hozzak létre táncprodukciót, szóval nem színházi közegben. Valójában az érdekel, hogy a nézőket és a táncosokat is a tér szempontjából hogyan tudom új helyzetbe hozni, a megszokottól eltérő formában.

A Testbeszéd Projekt című munkám például a pécsi ókeresztény sírkamrák múzeumában jött létre. Amikor először jártam ott, akkor tudtam, hogy én ott szeretnék egyszer előadást csinálni, s erre végül volt is lehetőségem. A nézők az üvegfelület alatt fekve, kényelemben helyezkedtek el, kamerákat is használtunk, így a táncosokat más és több perspektívákból láthatták. Ezáltal a fellépők is más feladat elé voltak állítva, mert mégiscsak más, ha színpadon van az ember, mint amikor alulról nézik, s egy más perspektíva, feladatkör elé kerülnek... Illetve egy másik pécsi produkcióban színészek hangján hallhattunk általunk írt szövegeket, melyeket összekapcsoltunk tánccal, zenével, és ezeken keresztül haladtunk előre, vezetve a néző figyelmét, tehát itt is a különböző műfajok egymásra hatásából, összakapcsolásából rajzolódott ki az előadás.

Ezeket azért is tartom fontosnak, mert így lehet embereket kibillenteni a megszokott, mindennapos tevékenységükből, gondolatvilágukból. Tanárként is ez a fontos, s bármivel is foglalkozik az ember, kell, ami néha kimozdítja. Ez igaz az énekesekre is. Meg kell hogy értsék, hogy nem mindegy, hogy a testükkel mit kommunikálnak, hiszen a hangjukon kívül azzel is beszélnek, közvetítenek valamit.