(Mindösszesen annyit megjegyezvén még, hogy elég a nyitótrekket meghallgatni, hogy az ember rájöjjön, miben is nyilvánult meg Kispál úr sokat emlegetett korábbi alkotói válsága: no hát az ilyen riffek és szólók hiányoztak, mondom csak a miheztartás végett).



Persze nagy eséllyel nem Kispál András lesz e lemez kulcsfigurája, az izzasztó, kellemetlenül vakító reflektorfény ugyanis minden bizonnyal Pavlicsek Lászlóra irányul, akinek (ha már egyszer Kispállal és Csülökkel zenél egyazon zenekarban) megkerülhetetlenül Lovasi András énekesi és szövegírói (élő) legendájával kell versenyre kelnie.

Márpedig ez a verseny (nemcsak a Kossuth-díjas művész kiválósága, hanem a személyét, tehetségét, több évtizedes alkotói karrierjét - megérdemelten - körüllengő, imént említett legendásság miatt is) megnyerhetetlen.

Pavlicsek mégis talált fogást a fonák helyzeten, mivel igaznak tűnik, amit még Kispál András nyilatkozott róla, mármint hogy az énekes lényegében azon néhány befogott füllel-szemmel élők egyike volt Magyarországon, akik alig hallgattak Kispál és a Borzot, így a nagynevű előd semmilyen irányban nem gyakorolhatott rá komoly hatást.

Magyarán szólva Pavlicsek László mind énekesként, mind szövegíróként, kvázi a tisztelet jegyében (és egyszersmind saját és zenekara jól felfogott érdekében is) úgy szarik a Kispál és a Borzra, ahogy az van (volt). Ez pedig valóban az egyetlen lehetséges legitim közelítés ilyen helyzetben.

Nade nézzük akkor, hogy mit tud a zenekar, s haladjunk a felszín felől! Tudnak egy elég rosszul megválasztott lemezcímet (a Hamburgerkovács dalcímnek még úgy-ahogy elmegy, de egy egész nagylemezt ráhúzni magához a zenei anyaghoz képest elég tingli-tangli húzás) és egy már a maga idejében is cikinek számító karikatúrás-jópofi lemezborítót produkálni, tehát a csomagolás terén jóformán mindent, amivel csak elvehetik az istenadta nép kedvét a zenehallgatástól.



Arról nem is beszélve, hogy még anno a tavalyi Kiscsillag-lemezkritikámat éppen "A Kispál és a Borz feloszlása és a Kispál András szervezte Velőrózsák zenekar eddig igen csúfosnak tűnő (le)szereplésével" nyitottam, s mivel mindez még a Hamburgerkovács megjelenése előtt (igaz, nem sokkal előtte) vetődött papírra (képernyőre), akkori véleményemet fenn is tartom, mégpedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a lemez megjelenése előtt, kvázi ízelítőül mindösszesen néhány demo volt meghallgatható a zenekar honlapján, a lehető legelkedvetlenítőbb válogatásban és kivitelezésben.

Milyen épeszű embernek nem lett volna viszolyogtatóan ellenszenves Pavlicsek László és zenekara külön-külön is, mikor (majdani lemezbéli kontextusát nélkülözve) meghallgatta a Feleségdalt?

A dal ugyanis fülbemászó és a fül tulajdonosát állandó dúdolásra kényszerítő, tiptop kis slágerként a lemezen tökéletesen funkcionál, a maga együgyű-ártatlan felszínességével tökéletes, harmonikus ellensúlya a klasszikus rockos és lassú-melankolikus (ezt hívják asszem a mai divatos fiatalok "befordulósnak") elszállásoknak.

Mindebből kiragadva mást se hall az ember, mint egy nagyjából a Bon Bon és a Magna Cum Laude horizontján elhelyezhető, bugyuta, nyálas popszámot, ami még a szövegében is annyira antipánk, hogy kimerül az asszonynak címzett, inkább magánérdekű, üres bókolásban. Mindezt a hosszas magyarázkodást csak azért fűzöm ide, hogy a később bekapcsolódók (a demót nem hallók) számára is érthető legyen, milyen mélyről indult a Velőrózsák potenciális tetszési indexemen.

Ennek ellenére a lemezzel kapcsolatban kevés kifogásom lehet: míg Kispál András (részben) róla elnevezett zenekarában hosszú évek alatt egy igazán markáns zenei megoldást nem bírt produkálni, itt számonként többet is felmutat, elég csak a Kifújni az időt középrészébe belehallgatni, pedig az (legalábbis gitárszempontból) korántsem az album legizgalmasabb darabja.

Csülök megint zseniális, de ezen szabadjon talán nem is meglepődnöm, mégiscsak Magyarország legjobb dobosáról beszélünk.

Annál meglepőbb (már bocsánat, de ismét az elkerülhetetlen Lovasi-párhuzamok), hogy a basszus is feltűnően jó: Percsy Zoltán tökéletesen áll helyt - arról nem is beszélve, hogy a zenekar borzasztó összeszokottan, profin játszik, mintha már évek óta együtt zenélnének.

Pavlicsekkel kapcsolatban sem lehet egy rossz szavunk sem, a dalok többségénél ugyanis fel sem merül bennünk, hogy ide bizony Lovasi András kéne, holott, ha szándékosan erőltetve belegondolunk, néhány dalötletért azért fájhat a szívünk, hogy ezt még a búcsúkoncert előtt nem bírta lepötyögni Kispál úr a (részben) róla elnevezett zenekar próbatermében.

Az egyetlen hely, ahol még Pavlicsek lelkes és magas színvonalú teljesítménye sem tudja feledtetni Lovasit, az utolsó szám, a Biztosan, itt (talán, mivel a lemez toronymagasan legjobb szerzeménye) önkéntelenül is arra kell gondoljon mindenki, elvégre is "akinek van füle, az hallja", hogy ebből a Kispál-Lovasi szerzőpáros valami (ennél jóval) maradandó(bba)t csinált volna.



Az arány ettől azonban még igen jó, s bár Pavlicsek a demo alapján inkább tűnt lelkes amatőrnek (vagy ahogy még mondani szokás: műkedvelőnek), mint a célra megfelelő énekesnek, a nagylemez bizonysága alapján egyértelműen felnőtt a feladathoz, mégpedig hogy Magyarország egyik vezető alternatív/rock zenekarának az énekese legyen.

Bár vannak még levetkezhető, feleslegesnek ható manírok, mint mondjuk az Égi pincékben hallható énekstíl, mely a különböző félhadarós underground zenekarok (nem sokkal sikeresebb) kísérletei okán már a könyökünkön jön ki. A dal amúgy a refréntől már kezd működni.

És már magában az, hogy egy dal nem elromlik, hanem működni kezd, őszinte elismerésre méltó, s ha gyengeség, ez az elképzelhető legjobb negatívum.

Az énekbe talán csak annyiban köthetnénk még bele, hogy mint halljuk is, Pavlicsek nagyon jó érzékkel kikísérletezte, mi az a három-négy dolog, ami jól megy és valóban jól áll neki, de már csak azért sem ártana némiképp bővíteni a repertoárt, mert e módszer nem univerzális. Ékes példaként lásd a lemez amúgy talán leggyengébb dalát, a Svéd gyermekverseket, amihez  kb. úgy áll stilárisan Pavlicsek vokális erőlködése, mint tehénen a gyatya - majd utána ellentétként, pozitív szemléltetésként a klipet is kapó Lélegeztetőt, amiben meg minden pont jól klappol.



Na de nézzük a másik komoly kihívást, mégpedig a szövegíróit! Itt ismét nem szándékozom túlhangsúlyozni a nyomasztó lovasi-i örökséget, elvégre is Lovasi András (elsősorban korábbi munkássága alapján) bátran, szégyenkezés nélkül beállítható legjobb kortárs költőink tornasorába, s még azt sem merném megkockáztatni, hogy nem a legjobbak közt volna a helye.

Pavlicsek közege azonban nem a kortárs magyar líra, s elismerésre méltó bölcsességgel nem is törekszik ilyen babérokra. Ha pedig az átlag magyar dalszövegeket tekintjük valós mezőnyének, az eredmény korántsem rossz.

Persze akad jó pár közhely és már az igénytelenség határán billegő jópofiság ("a szerelmünk túrókrémtorta / a szerelmünk húsvétkor torma" - Feleségdal), de annyi komoly szenvelgés ellenpontjaként, mint amennyi az igen bőségesen termelő magyar alternatív szcénából szöveg tekintetében kifolyik, ha picit megfacsardossuk, ez még talán elmegy.

A dalszövegek komoly erénye, hogy rengeteg ötletet halmoznak fel (ebből a rengetegségből fakad, hogy sok gyengébb, fáradtabb is keveredik közéjük - pl.: "az én szívem a tiéd lesz / a te szíved meg az enyém, jessz"), sok a jó ötlet és azt is meg kell hagynunk, hogy Pavlicsek a jelenlegi "túl sok dalszövegíró" közt az egyik legpontosabban rímelő.

Olyannyira, hogy néha (ld. a fent idézett túrókrémtorta/húsvétkortorta rímpárt) tettenérhető a rímkényszer és gyakran bizony túl bazsalygó és csilingelő, túlságosan stimmelő a végeredmény (ami csak még kontrasztosabban emeli ki a néha-néha azért becsusszanó rossz rímeket is), de összességében hülye leszek pont ezért elmarasztalni valakit, mikor a magyar mezőny túlnyomó többsége olyan katasztrofálisan gyengén rímel, hogy azért már lassacskán a börtönbüntetést sem tartaná túlzásnak szerencsétlen, sokat próbált zenehallgató.

Pláne, hogy a Velőrózsák szövegei szólnak valamiről, s mégha az a valami amiről szólnak, helyenként felszínes avagy éppen blőd is, legalább tisztán, érthetően felfejthető, Pavlicsek ugyanis nem kíván bölcsészesen ködösíteni.



Összességében tehát alig van kifogásunk, s ami van, az is elintézhető egy vállrándítással, lévén, bár az itt zenélő urak egytől egyig rutinos zenészek, így együtt most mégiscsak elsőlemezesek.

Az már sokkal komolyabb bökkenő, hogy mit fognak kezdeni ezek a most még igencsak rokonszenves fickók a második lemezükön - ha egyaltalán terveznek olyat, de hát miért is ne tennék?

Szóval akkor hogy kerülik el egyrészt az önismétlést, másrészt a szinte kikerülhetetlen kényszert, hogy egy vagy két fokkal mélyebben szántson majd zeneileg-szövegileg (mondjuk úgy, lelkileg) az a bizonyos következő lemez.

Mert hogy ez a 2011-es év egyik legjobb magyar lemeze, s ilyesformán legpozitívabb meglepetése is, nehezen megkérdőjelezhető, de mi lesz, ha a másodikon majd a zenekar is megérzi, hogy talán mélyebbre kéne ásni, de (legalábbis jelenleg) ehhez még mintha nem lenne kellő eszköztáruk így közösen?

Persze ezen ráérünk izgulni, meg pesszimista szózatokat zengeni különböző kocsmaasztaloknál majd annakidején, épp ahogy a Hamburgerkovács megjelenése előtt is tettük, számtalanszor.

Aztán akkor se lett igazunk, hátha a jövőben se lesz. Mindenesetre már van miben bízni ,és ennél többre egyelőre nincs is nagyon szükségünk.

(A Hamburgerkovács ingyen meghallgatható a soundcloud-on.)