Az első fotósorozatot, amellyel a kiállító teremben találkozhatunk, Thobias Fäldt és Klara Kälström közösen jegyzik. A sorozat neve Wikiland, a képeken pedig a híres-hírhedt Julian Assange-nak, a WikiLeaks alapítójának otthonát láthatjuk. A "land" mindazonáltal nem kapcsolódik semmilyen nagyság, grandiózusság, birodalmiság képi megjelenítéséhez. Ellenkezőleg: a fotók mindössze 7x5,5 cm méretűek; a paszpartu szinte elemészti őket. A látogató rá van kényszerítve, hogy közelre hajolva, hunyorogva nézze a médiából ismerős figura kertjét, belső, intimebb tereit. Nem csupán arról van szó, hogy Assange, akit a média és a közvélemény a XXI. század mitikus arcává emelt, itt megszentségtelenített módon reprezentáltatna, hanem arról, hogy a fotók képesek még az ő esetében is a teljes leszűkítettség, a minimális fókusz, a tökéletes hermetikusság atmoszférájával hatni. A "blaszfémiára" jó példa a sajtótájékoztatóhoz odakészített mikrofonállványok lecsupaszított, hangsúlytalanná tett látványa, vagy épp az istállós képeké; a zártság érzetét pedig a konyhaasztalon hagyott tányérról, a kanapéra dobott sálról, az ébresztőóráról vagy a kerti grillről készült csendéletek melankolikus megörökítései teremtik meg.

Ez utóbbi, a kertben készült fotó hangulatában és technikájában is rokonítható a kiállításon sorban következő sorozattal. Az 581c Thobias Fäldt munkája – a 2010-ben fotózott több mint hatezer képből válogatott fényképek szinte az egész falat befedik. A fotók legtöbbje kültéren, éjszaka, vakuval készült, ezáltal a lefényképezett emberek egy egészen különös, elmagányosodott szférában mutatkoznak meg. A vaku elégtelen megvilágítása éppen nem a felderítés eszközeként értelmeződik, hanem olyan nézőpontként, amely a körülvevő sötétséggel az áthatolhatatlanságra hívja fel a figyelmünket. A kapszulaszerűség paradigmatikus képei a fákról készült fotók, amelyek rugalmatlanságukban és rögzítettségükben elenyésznek az őket felemésztő éjszakában. Ennyiben az 581c hasonló a Wikiland-hez, hiszen itt is valamilyen elhatárolásról van szó. A téren sétáló emberekről, kutyáról, földön hanyatt fekvő és eget kémlelő párról, a sígyaloglóról készült felvételek külvilágról való lemondásról tanúskodnak, ezt a kizárást azonban nem feltétlenül kíséri a belsőre koncentráltság. A képek hidegséget sugároznak – a világ mikroszkóp alatt készült jelentései nem lépnek fel a fürkészés igényével.

Ezt a hidegséget átfogó, egzisztenciális magányig fokozza Klara Källström Blackdrop Island című vetítése. A videón szereplő éjszakai snapshotok és az elhagyatott tereket megörökítő képek minden eddiginél jobban hangsúlyozzák a magányt és az ürességet, amelyet már a Wikiland és az 581c esetében ott láttunk rezegni a képeken. A melankóliát ezúttal a közel hétperces videó alatt futó zongora, és a rövid, lírai mondatokat kommentárként felmondó Klara Källström hangja idézi meg. A képekhez írt szöveg, hangulatiságában tökéletesen illik a képekhez. A kimért hangnemű, lassú folyású, nyugodt képeket felsorakoztató, rezignált (papíron magyarul is olvasható) mondatok tovább növelik a vizuálisan már megragadott, elidegenült, hideg és elzárt szférák reprezentációjának erejét. A kiállítás egyik érdekessége, hogy ez a hangulat áthullámzik az egész teremre, ezzel nem csupán befolyásolja a látogatót, de közös élményalapot teremt a csoportos tárlattal járó heterogenitás egységként való befogadására is.

A kiállításon látható még Klara Källström és Tobias Fäldt 2011 októberében készült képsorozata, amely az akropoliszi tüntetések idején készült. Míg a tablóba rendezett képek két oldalán a tömeget láthatjuk, addig középen barlangszerű mélyedésekről, sziklák erezetéről készült fotók ironizálnak a kinti események jelentőségén. A mutatós, szép fényképekben léptéket vesztünk; nem fontos, hogy egy sziklafelület mekkora részét látjuk; a vésések, mélyedések, kövek (kavicsok?) önmagukban mély impressziót keltenek a nézőben. Ez a szépség ugyanakkor a két kültéri kép mellett bezárt, fókuszált, koncentrált, elmélkedőbb, hermetikusabb jelleget nyer, és így – noha úgy néz ki, hogy kilóg a többi sorozat közül – rokonítható a svédektől látott más fotókkal.

Surányi Miklós fotóiban nagyobb hangsúlyt kap az irónia és a humor. Noha Tobias Fäldt képein is láthatunk furcsa életképeket (motorháztetőre állított rózsaszín terepjáró, ülő ember birodalmi rohamosztagos jelmezben), Surányi sorozata (Display) még inkább törekszik az ilyen helyzetekben megbomlott rend és abszurditás megörökítésére és egyben a "rend" valamiképpeni visszaállítására. Ebben a kettősségben megőrződnek az abszurd elemek, és ál-nyugalmat, ál-kiegyensúlyozottságot öltenek magukra. A fűben ülő őzike, háttérben az elsuhanó kamionnal hasonló hangulatot idéz elő, mint a virágok között kikukucskáló doberman, és félrevezető a kanapéra ledobott ruhahalmaz csendélete is. Ez utóbbi fotón az apró, távvezérlésű minihelikopter középre komponálása megfosztja azt dinamikusságától, és a tárgyak statikussága alá rendeli. Ezek a tárgyak ugyanakkor mégiscsak ledobott ruhák (szennyesek?), így a kép teljes rögzítettségét a banális, infantilis elemek ássák alá. Ezzel a fotó egyrészről játék lesz – az irónia játéka –, de bír mégis egyfajta kontempláló, fókuszáló jelleggel. A kiállításon végignézhető kiadvány más képeivel kiegészülve ezek a fotók mind valamiképp a komoly-komolytalan, a szükségszerű-esetleges, az eredeti-ál kettősségeiben értelmezhetők, de nem elégednek meg a megszokott posztmodern negativitással; mintha a leszűkített helyzetekben felmutatnának valamilyen elgondolkodtatót, amely megérdemli az elmerülést.

A leszűkítés, az elhatárolás révén a kiállítás képeinek célja mintha az lenne, hogy a fókuszálás egyszerre funkcionáljon a megmutatás gesztusaként, de a környezetről való lemondásként, a magány vagy elhagyatottság megidézésének eszközeként is. Thobias Fäldt, Klara Källström és Surányi Miklós képei ennyiben nagyon hasonlóak: a kiragadott részletek jelentőségük és jelentéktelenségük ölelésében mutatkoznak meg. Ez a reprezentáció a Wikiland szériától egészen Surányi fotóiig végigkíséri a kiállítás látogatóját.