Gauss az íróasztal mögött gyötri magát matematikai képletekkel, határoz el öngyilkosságot és amolyan született mizantrópként kizárólag számítási hibaként képes értelmezni a boldogságot. A nőfaló matematikus egy technológia uralta távoli jövőről ábrándozik, amikor csörög a telefon, repül a repülő, fogfájást gyógyszer csillapít és az emberiség megapoliszokban ül diadalt a sártest gyötrelmei fölött.

A másik, a természettudós az Orinoco és az Amazonas sűrűjében csapkodja a szúnyogokat, kóstol mérgező növényeket, mászik fel a Chimborazo tetejére, amíg csak el nem ered az orra vére. A homoszexualitását palástoló Humboldt annak örülne, ha nem kellene többé aludnia, ha törékeny emberi teste nem akadályozná fölfedező munkáját. A két zseni életútja párhuzamosan fut, majd találkozik a végtelenben, azaz 1828-ban Berlinben. Közben kaland követ kalandot, megvillan a porosz restauráció groteszk, mégis megható dekadenciája, kaotizmusa. Remek kulissza, amely érthetővé teszi a szereplők felvilágosító dühét. Nem mintha ne illetné könnyes szem és ájulat Johann Wolfgang Goethét, a mindent el- és besöprő kortársat, de jó látni, hogy akad élet a halálon túl más németek számára is.

Daniel Kehlmann könyve, A világ fölmérése (Die Vermessung der Welt) izgalmas lektűr, persze a szó „német” értelmében, ami nem jelent könnyed, feledhető olvasmányt, hanem igazi ismeretterjesztő és kellően romantikus olvasnivalót. Kehlmann hús-vér embereket ábrázol jéghideg és desztillált ,,kultúrhéroszok" helyett, akik orrot fújnak, izzadnak, akiknek egész teste remeg, miközben minden idegszálukkal arra koncentrálnak, hogy pontosan számítsanak és fogalmazzanak. A világ fölmérése bőkezűen teljesíti az egy éjszakai olvasmánnyal szemben támasztott föltétlen igényeket: elismerést vált ki a néhai teljesítmények előtt, töprengésre késztet, miközben orrba nyomja hízott egónkat. Mindkét életműről kevés tudás kering közkézen, pedig eredményeik nélkül ma nem beszélhetnénk modern botanikáról, nem lenne űrhajó, mobiltelefon vagy GPS helymeghatározás.

Némi vulgarizmussal az is világossá válik, hogy a lázzal és fejfájással küszködő német tudóshősök helye a történelemben sokkalta fontosabb annál, hogy a német jelző első és szinte kizárólagos konnotációja a XX. század gyászos másfél évtizedére mutasson. Nagy út volt ez 1945 óta, amelynek állomásait egyszer számba kellene venni. Jó dolog, hogy a történelem lassan azzá válik, aminek lennie kell: kínt és tapasztalatot, tudást és identitást adó múlt. Kehlmann erénye a kifejezetten lezser, szeretetteljes távolságtartással hömpölygő történetmesélés, a szatirikus, olykor ironikus, mégis részvétet előcsalogató beszédmód. Lehet, hogy 1975 után kell születni ahhoz, hogy ember újra szerethesse civilizációját és annak tudományos teljesítményeit.

Daniel Kehlmann sztár Németországban. Könyvei a legmenőbb német kiadóknál (Suhrkamp, Rohwolt) jelennek meg, A világ fölmérése című regénye az eladási listákon jó néhány hétre maga mögé utasította a varázstekintetű Harry Pottert. A titok megfejthető. A filozófiából és irodalomtudományból diplomázott szerző arról ír, ami minden német háziasszonyt és a jól fizető munkahelyen sínylődő német férfit is érdekel: az élet mibenlétéről és kultúrtörténetről. Ami a gyötört idegzetű német olvasót eddig elválasztotta ezekről az izgalmas kérdésekről való olvasástól, az a tudomány nyelve volt, amely sokáig képtelennek bizonyult arra, hogy interakcióba lépjen a közösséggel. Kehlmann nyelvezetében rejlik a titok: a könnyed, tömör, lényegre törő és humoros stílusban, amely minden eddigi regényét jellemzi (Beerholms Vorstellung,1997; Unter der Sonne,1998; Mahlers Zeit,1999; Der fernste Ort, 2001; Ich und Kaminski, 2003; Die Vermessung der Welt, 2005).

A világ fölmérése is a végső nagy kérdéseket feszegeti, hogy például mit tehetünk a világért, miközben náthásak vagyunk, fáj a derekunk vagy éppenséggel utáljuk a feleségünket. Tehát felvilágosodásról, matematikáról, filozófiáról és botanikáról van szó, miközben két igazi nagyágyú szellemi csúcsteljesítményeit tárja elénk a szerző.
A magyarok persze némi sértettséggel tekinthetnek Gaussra, aki Bolyai Jánosunk „új és más világát”, az „abszolút geometriát” híres és megalázó levelében gyermekded kísérletnek tartotta, amolyan piti ügynek. Mégis meg kell bocsátanunk neki. Egyrészt mert tévedett, másrészt mert zseni volt. Gaussnak persze fogalma sem lehetett arról, hogy Bolyai „gyermeki megfigyeléseit” nem a fölmért világ közepén, hanem annak határain túl, a Kárpát-medencében tette. Ott, ahol a géniuszok szentjánosbogár-rajzása inkább a semmibe visz, mint sem.

A regényt Fodor Zsuzsa ültette át magyarra. Összehasonlítva munkáját az eredeti szöveggel dicsérem teljesítményét: finom szövésű, tudatos fordítás. Egyik kedvenc részletem: „Apja [Gaussé – a szerk.] kertész volt, keze többnyire mocskos, keveset keresett és valahányszor megszólalt, panaszkodott vagy parancsokat osztogatott. A német ember, szokta mondogatni, miközben esténként fáradtan kanalazta a krumplilevest, sosem ül görnyedten. Gauss egyszer megkérdezte: ez minden? Ennyi elég a németséghez? Apja olyan sokáig töprengett, hogy szinte már el sem hitte. Aztán bólintott.” A definíció alapján döntse el ki-ki maga, hogy mennyi benne a német.

(Daniel Kehlmann: A világ fölmérése. Magvető, 2006. Fordította: Fodor Zsuzsa)

Tallai Gábor