"Málik Roland messze földre, Equadorba utazott szerencsét próbálni, s a Santa Marianíta halászfalu közelében húzódó Playa Boníta nevű partszakasznál január 28-án, délután 4, magyarországi idő szerint este 10 óra körül – elragadta tőlünk a tenger", kezdte Nyilas Attila a Búcsú a Mondótól című gyászbeszédét, miként Szabó Ágnes, a család barátja is ugyanezzel a mai estét. Felidézi a négy éve történt első találkozásukat a repülőtéren, amikor együtt várták Equadorból Mester Zsuzsát, Roland későbbi menyasszonyát. Egy srác volt, egy miskolci srác, Ágnes nem is értette akkor, hova ez a nagy szerelem. Aztán megismerte az első, az Ördög című kötet verseit – példányt ugyan nem kapott tőle, mert nem volt neki –, és kezdte érteni Zsuzsát. Még pár közös élmény, de a leginkább emlékezetes egy felolvasás, terasz, sok barát, ő pedig olvassa a Zsuzsához írt szerelmes verseket – megmaradt abból az estéből minden: a fények, a hangja, a felhők. Kemény Istvánnak a Báb-hoz írt fülszövegét idézi, "úgy szólal meg, mint a legnagyobbak. (…) Azt hiszem, ő tudta, mi az, hogy boldogság. Nem látomásai voltak, hanem egyetlen látomás volt az élete. Írt az életével és a halálával is".

Bazsányi Sándor nem találkozott személyesen a sráccal, csak a verseivel, de, mint mondja, jól jártak, akik az embert, a srácságát ismerhették – a kötet számukra megerősítése a személyes tapasztalatnak. Wilhelm Meister bábszínházzal ismerkedett meg a Goethe-regényben, és Rilke is báburól beszélt a negyedik elégiájában – Málik Roland, a Báb című kötet hőse oda jut el, ahonnan Wilhelm elindult, és ahová Rilke hangja elért: a bábhoz, a báb-léthez ("minek lettem a bábja, / mit akar velem az élet / netovábbja –"). Éles szögben esett és vállaltan bukdácsoló versek ezek, emlékeztetnek az összekuszálódó fonálon rángatott emberbábra. És sorolhatók a kapcsolódási pontok József Attilával (" az üres űrben tántorgó világon"), Radnótival (A la recherche) és Adyval (A föltámadás szomorúsága). (Kemény még melléjük teszi Krúdy boros bolyongásait, Pilinszky misztikáját, Horatius derűjét és Szent Ferenc humorát is.) A Málik-líra megszállottsága – alkohol, ördög, tenger, halál – műfajért, dikcióért kiált. A gyerekkor (ongai, miskolci, vidéki) idilljéből egyenes az út a felnőttkori megszállottság vezető toposzáig, a tengerig, úgy, hogy közben ott a derű: a versírás, még akár a halálról szóló vers írása is, eleve pozitív tett, igen-mondás. Ez a távlatosan működés-elvű költészet olyan auto-poézis, mely önmagában hordja végső célját, mondja Bazsányi, és felidéz egy jelenetet, Truffaut, Négyszáz csapás, Antoine Doniel, a kisiskolás elfut egészen az óceán partjáig, majd ott megáll, megfordul és szembenéz – velünk. A versek a megtorpanás és visszafordulás pillanatában születnek, még ha írójuk nem is torpant meg, és nem is fordult vissza.

Az adományokból létrejött kötetet Mester Zsuzsa közreműködésével Nyilas Attila szerkesztette, aki szerint Roland "Hosszan készülődött, tanult, csiszolgatta szövegeit. Szerény volt és – bizonyos szempontból – tartózkodó. (…) Nem viselhette a fals hangot, a modorosságot, a csalást", míg máshol: "Lubickolt a magyar nyelvben. Hanglejtésével még a legköznapibb kifejezéseknek is új ízt tudott adni." Most halljuk is ezt a hangot, 2007-es amatőr videofelvétel forog, először csak fényképek futnak, míg A Halál margójára szól, miközben ő sétál, parkban, utcán, jön felénk, a tengerparton jön felénk, majd Antoine Donielként megáll, és szembenéz velünk. Azután felolvas: Napkori papó, Helyzetem az alkohollal, Genyó nyár, Tizenkét pohár és Bankjegyek litániája.



Szabó Ágnes váratlan felkérésére Mester Zsuzsa elsőként megköszön, mindent, mindenkinek, és csak ennyit mond: egy éve ezen a napon hamvasztottuk; egyedül voltam Equadorban. Tetszene neki a kötet, nagyon vágyott rá. A báty, Málik Zsolt pedig azt, hogy egy fejezet lezárult, nem az emlékezésé, a munkáé. Gyerekként sokat voltak együtt, később egymástól időben, térben külön, de megmaradt a kapocs, ami újra összehozta őket – rövid időre. Ez a kötet lehetőség: megismerni a gondolatait, felnőtt énjét. Köszönet érte.

Ilyenkor persze "Béna a kéz, szoros a száj. / Befelé folyik / s örök nyugalmat talál" - írja Béki István A csöndben, ahogy mind, a többiek is megszólalnak a Roland emlékére lett Műút-lapszámban:  "(…) remélem, oda érkezett, ahová készült, legyen az néptelen part vagy mennybolt, amiből hullani kezd a hó – remélem, megtaláltad azt, ami megtart a magasban és a mélyben, hogy volt a semmin út, s nem csak a vad kékség mindenütt." /kabai lóránt: Cső, Roland/ S a lap borítóján az idézet Rolandtól (Fiúk a Ruzsinban): "Ha bízol a tengerben, / vándorolni fogsz, / ha elérsz a lábához, / sírni fogsz, / ha belémerészkedsz, / szopni fogsz, lenyeled, / és nem köpöd ki többé / sohasem", ugyaninnen pedig a szívszorító döbbenet: "Van egy álom, / ami újra és újra megtalál: / vízen lebegek, / s a távoli égen egy repülő halad. / Elvesztettem az életem". Én pedig úgy, ahogy A. Baricco Tengeróceánjában Savigny, "Nem tudom, nehéz felfogni ezt az egészet. Ha még előttem állna az élet, talán azzal tölteném, hogy ezt a történetet mesélem, soha nem hagynám abba, ezerszer elmondanám, addig, amíg egyszer végre megértem. De csak egy férfi van előttem (…). Meg tenger, tenger, tenger."

Fotó: Vécsei Rita Andrea