A darab alapötlete vállaltan Nyikolaj Erdmantól származik. Ő Az öngyilkos című darabban, melyet most a Nemzeti Színházban láthatunk, az emberi haszonlesés, törtetés és hamis küldetéstudat problémáját feszegeti. Az 1920-ban írt darab átírása és megrendezése nem lenne probléma, szíve joga írónak, rendezőnek egyaránt. Valami azonban mégsem stimmel. Nagy öröm, hogy kortárs drámát látunk a színpadon – üröm az örömben, hogy Tasnádi írt már jobbat. Az első felvonás gyenge poénjai alig sülnek el. Vaktában lövik ki azokat, és Für Anikó szájából kurtán-furcsán hangzik a banálisra felkínált anális rím. Eszünkbe jut a Flinstone-család, és az is, Romhányinak jobban ment. Aztán a második felvonásban mégis sikerül valamit elcsípni a derűből, kevésbé lesznek elcsépeltek a szóviccek, az utolsó jelenet pedig egészen sziporkázó lesz. Hol van a kutya elásva?

A történet szerint Blondin Gáspár (Csuja Imre) 44 éves, nagyábrándi lakos a kisemberek szürke életét éli. Állását elvesztette, naphosszat csinálja a semmit. Azonban egy véletlen folytán belátja, halálával övé lehet az a bizonyos 15 perces hírnév. És úgy dönt, áruba bocsátja halálát, illetve úgy döntenek felőle, hogy halála megvehető. Blondin pedig rákap a halálcédula ízére – halálát többször is eladja. Végül a Pál show című tévéműsor nyeri el a „storyt”, tízszeres áron ők közvetíthetik az öngyilkosságot. Blondin körül pedig hirtelen megszaporodnak a barátok, ahogy az lenni szokott, mert mindig lesz valaki, aki megérzi a siker ízét, és saját sztárságát várja „az aranyembertől”.

Eleinte szürke képet fest a főszereplőről mind az író Tasnádi István, mind Mácsai. Szövege alig, de biztosan hangsúlytalanabbul van, mint a többi szereplőnek. A színpad eldugottabb részeire kerül, asztal alá vagy a kerti budiba. Ezekkel az akciókkal elszemélytelenítik Blondin Gáspárt, valójában bárki ülhetne a kert végében. Blondin kívül van mindenen, hiába viszik az ő bőrét vásárra, tényleg puszta bőr marad, áru, amivel kényük-kedvük szerint seftelnek. Képet róla a többi szereplő, illetve azok defektusai mutatnak. Ők rajzolják meg a kort is, ami fontos szerepet kap az előadásban, mert a kor révén érthetjük meg az egész rendszer beteg működését.

Blondin akkor kel igazán „életre”, amikor az utolsó éjszaka jogán masszíroztatja vállát, levágatja lába körmét, miközben egy kád vízben ázik. Vagyis megértve a szabályokat, ő kezd diktálni, és kihasználja a körülötte álló „uzsorásokat”. A drámai pillanatban, amikor rajta lesz a világ szeme, pálfordulás: Blondin Gáspár úgy dönt, jó élni, és nem akar öngyilkos lenni. Mert rá még életében ennyien nem figyeltek. Mert ekkora szeretetet még soha nem kapott. Mert ő most boldog, és az élet szép. Kínos.

A dolog iróniája abban van, hogy a feleség mindezek után megöli férjét. Az előadás arra hívja fel a figyelmet, hogy aki eladta a lelkét az ördögnek, az nem menekül. S hogy ma már katarzis híján kell, hogy folyjon a vér. A feleség drámája, illetve tette az előadás karikírozott jellegéből adódóan akár még váratlan is lehet. Blondinné teste görcsös, egy szemernyi könnyedség nincs benne. Mácsai lebegteti, hogy Für Anikó feszessége a groteszk iróniának tudható-e be, avagy a gyilkosságot vetíti előre.

A színészek állják a sarat, bőven találunk frappáns megoldásokat mind hangra, mind mozdulatra. Kiemelném Debreczeny Csabát, aki Pált, a médiasztárt játssza és a popdíva Tigris Nikit alakító Bíró Krisztát. Nem is a karakterábrázolásban találunk különlegességet, inkább színészi jelenlétük meggyőző. A jelmezek is szépen kerekítik a darab éleit, aranyszínű gombok teremtenek egységet a szereplők ruhájában. A díszlet minimalista, nem célja az előadásnak azt hangsúlyozni, azonban amikor lehet és kell, jól használják a díszlet elemeit és a kellékeket is. Mácsai rendezésében igyekszik összhangba hozni az egymás mellett eleinte csak elbeszélő motívumokat, legyen az ember, kellék vagy díszlet. Többé-kevésbé sikerül is. Nagyszerű fogás például „az utolsó vacsoraként” definiált jelenet. Az összes szereplő a színpadon, egy asztal mögött ül, velünk szemben. A bal szélről Pogány Judit elkezdi osztogatni a tányérokat, láncban csörömpöl a porcelán. Aztán mikor végre jó étvágyat kívánnak egymásnak, és kanalaznának a levesbe, valakinek halaszthatatlan mondanivalója támad, oda a meleg leves, nő a feszültség. Másodjára már tudjuk, valami biztosan megakasztja majd a kanalat, de a feszültséget a rendező jól fokozza, mindig elhisszük, hogy talán most végre megkóstolják a húslevest. A néző pedig jótékonyan nyugtázza, hogy helye volt az egyes halaszthatatlan monológoknak – ezt az ívet pontosan és szépen dolgozza ki a rendező. Nagyszerű ötlet az is, ahogy a leittasodást ábrázolják. Vezényszóra (mely szintén több lépcsős, legalább három színész egy-egy felkiáltása előzi meg) kiemelnek az asztal alól egy üveget, legyen az boros, sörös avagy pezsgős, és szájuk elé tartva mindahányan belehuhognak. Az üres üvegeket hátragurítják, míg végül egész üvegdzsungel lesz a színpad belső terében. Az ilyen ötletek örvendetesek, hiszen jó fajta játékosság és kreativitás van bennük.

Csak kerülgetem azt, ami mégis van, illetve nincs. Azt a bizonyos "forró kását". A darabban érzem a probléma gyökerét. Hullámzása nem engedi útjára a feltétlen örömöt, a Finito című Tasnádi-dráma sajnos hagy kívánni valót maga után. A verses forma kétségtelenül nagy kihívás, dicséretes is, azonban ha rosszul használják, kínossá lesz, és ebben a drámában a határon csúszkál. Találunk meglepően jó szófordulatokat, vicceket, rímeket, azonban azok nem feledtetik el a sületlenségeket, és a szerző azon választását, hogy a káromkodás olcsó megoldásával csempésszen a darabba derűsnek szánt perceket. Azt gondolom, kínos, és nem utolsó sorban a nézőkre nézve is, hogy még mindig a trágárságon vihogunk a színházban. S ha a dramaturgiát tekintjük, az előadás bizony sokszor leül. Ezt az említett dramaturgiai hullámzást mintha a szöveggel próbálná az író kivédeni. Ennyiben öncélúak lesznek a szóviccek, hisz elfárad beléjük a néző, és akaratlanul is elkalandozik azon, a történet ívét vajon mennyiben cizellálja egy-egy ilyesfajta jelenet.

A sok elmarasztaló ítélet után azonban mégis azt kell mondjam, a második felvonás erőre kap, egyre több lesz az ütős vicc, az éles helyzetkomikum. Egy szerepen belül még érezni a hullámzást, de a vége felé közeledve jobb ritmust kap el az előadás. Talán nem kellett volna két felvonásra bontani a darabot, hanem egy feszes egyfelvonásost kellett volna színpadra állítani.

A zárás különben tökéletesen simul a darab szövetébe. Keretként használja Mácsai a barokkos, illetve klasszicista színházi hagyományokat. A zenészek és a két énekes hölgy, Bucsi Annamária és Gál Gabi nyitják a felvonásokat, rizsporos parókában, szöveg nélküli áriákat énekelve. Az elidegenítés és a kizökkentés betetőzéséhez mérten az utolsó jelenetben bejön maga a rendező, a Hivatalos úr szerepében, levonja a következtetéseket, szóval tartja a „Herceget”, s nem átall aktuálpolitikai vizekre evezni. Majd kalimpál lábaival, kezeivel, kicsavarja a testét és lehetetlen pózokat ölt. Nem tudom, évek múltán hogyan állnák meg helyüket azon élces sorok, melyeket a 2006-os év politikai táncrendje diktált, azonban azt, amit Mácsai csinál ebben a néhány percben, tanítani kellene. Az ötvenes, sármos művész úr olyan mókázásba kezd, hogy majd’ elfeledteti az előadás gyengébb perceit. Mintha fityiszt mutatna a közönségnek, fügét, ha úgy jobban tetszik.

Az előadás alcímét talán illenék komolyabban vennem, amikor pálcát török a Finito című előadás felett. Magyar zombi. Torz figurák, torz nyelv és torz dramaturgia. Ha realitását nézem, túlságosan is pontos. De a pálcát eltörtem.