A kultúrtörténet a dekadencia fogalmához társítja a bomlást, ugyanis a megingathatatlannak vélt értékrendszerek megbomlása termeli a dekadens örömöt, mely a civilizációs alkonyok kísérőjelensége. Ebben az összefüggésben is fontos azonban kiemelni, hogy a bomlás nem egyszerűen pusztulás, hanem negatív (újra)építés, ahogy a dekadencia huszonegyedik századi fogalma sem az elfajzásra utal, hanem egy olyan művészi magatartásra, mely a romlást végtelen életként ismeri fel.

A bomlás Tanka Péter művészetében sem rendelkezik egyértelmű értékindexekkel. Test-kritikus figuratív festészetről van szó, ami azt jelenti, hogy a megjelenített figurák emberalakúsága állandóan kérdésessé válik. Alakjuk nem egyszerűen embert jelölő forma, hanem személyes-szenvedélyes emberi hús, amelynek meg kell küzdenie, illetve ki kell szolgáltatódnia azért, hogy érzéki jelenvalóságában vehessen részt a kép eseményében. Kiharcolt emberi formáról beszélünk itt, olyan "provokált realizmusról" (Gottfried Benn), mely a természetellenességgel szövetkezve válik természetessé. Mert a bomlás formátlansága mindig ott van ezek mögött a testek mögött, mintha a forma csak saját ellen-formájával összhangban tudna megnyilatkozni, híven Francis Bacon felismeréséhez, miszerint a test az absztrakció erőterében, a hús és a semmi határvidékén tudja csak megőrizni emberségét.

Tanka Péter számára pedig épp ez a bomlás erejével kiharcolt személyesség a fontos. A kortárs fiatal festészet pszeudo-vallomásos tendenciáinak megfelelően egy privát világ felépítését figyelhetjük meg, ugyanakkor ez a világ nem naiv módon előfeltevés-mentes, illetve közvetlen, hiszen folyamatosan provokálja "realitásának" alapjait. A képeken családi motívumokat, az együttélés lehetőségfeltételeit kutató ábrázolásokat azonosíthatunk, ugyanakkor az utóbbi időszakban készült munkák titkos középpontját a régebbi tumor-festmények alkotják.. A buja érzékiséggel megfestett szerv-együttesek a bomlást testesítik meg, azt a természetellenes életet, amiből minden más élet természetességet nyer. A tumor nem egyszerűen egy betegség szimptómája, hanem a testiség megalapozó eredete, mert csak vele szembesülve/általa nyernek értelmet a szerves formák. A tumor a személyiség igazi bensőségessége és intimitása, hiszen valahol ott van "belül", ahol a léleknek kellene lennie, ez mégsem ellentmondás, mert ha valamit megvallanak ezek a képek, akkor az nem egy szubjektum üzenete, hanem a test ábrázolhatatlan mélységének leküzdhetetlen jelenléte.

Mindebben pedig ott a humánum is, hiszen a tumor nem lehet embertelen, ha segít szóhoz juttatni a testet, és arcot ad egy családnak. A család növekedés és romlás közös színtere, az emberi együtt-lét olyan formája, mely az emberábrázolás igazi kihívása és lehet, hogy egyetlen érvényes témája. Tanka Péter úgy vonul vissza a magánéleti mikrokozmoszba, hogy egyfajta komposztálássá alakítja az emberábrázolást. Ezt úgy értem, hogy a családi képeken látható testek egyszerre érnek és erjednek, de mindkét tendencia egyenrangú, a betegség/öregedés motívumai nem valamiféle tolakodó szenvedéstörténetként kerülnek bemutatásra, hanem a lehető legnagyobb természetességgel társulnak például a saját testét jótékony adományként felfedező kisgyerek képéhez. A család így válik termékeny gazdasággá, olyan rendszerré, melyben a bomlás produktív – termelő – erőként nyilvánul meg.

Tanka festészete nem társadalom-centrikus, de nem is egy közösségtől izolált Én privát kultusza, hiszen a személyességhez való jogot mindig a Másikkal való empatikus kapcsolat hitelesíti. Bizonyos szempontból tehát dekadensnek is nevezhetjük ezt a művészetet, ugyanakkor szolidáris karaktere is nyilvánvaló. De hát ebben valójában nincs is semmi meglepő, hiszen mindaz, ami bomlik, társat keres magának, mert a bomlás – ahogy azt már hangsúlyoztam – nem eltűnés, hanem radikális sokasodás; a bomlás poétikáját követő festészet tehát sohasem záródhat magára, mert akkor hűtlen maradna a tumorhoz, ami már a kezdetektől állandó növekedésre ösztönözte.