A szórakoztató műfajokra építő szerkezet Portiában találja meg főszereplőjét, s az előadás rajta keresztül keres választ Shylock marginalizált helyzetére is.  Bár Shylocknak mindössze öt jelenet és négyszáznál is kevesebb sor jut, a színháztörténetben övé a darab: az egy font emberhús zálogkölcsöne rejtélyesebbnek és mélyebbnek bizonyult az ehhez képest frivolnak és érdektelennek tűnő házasodási komédiánál. Ez történt az elmúlt évek legfontosabb magyar nyelvű Kalmárjában, Zsótér Sándor egri rendezésében is: Shylock húsvágya a férfiszerelemben vált értelmezhetővé, és ezzel párhuzamosan elvékonyodott a lánykérő ládikapróba, kimaradtak a felsült kérők jelenetei.

Goold azonban hagyja érvényre jutni a darab domináns házasodási szálát, sőt a szórakoztatóiparra jellemző túlzásokkal élve fel is nagyítja azt. Ennek következtében a cselekmények javát bonyolító Portia egyértelmű főszereplőjévé válik az előadásnak: ő a párkereső szerencsejáték-valóságshow producere, műsorvezetője és nyereménye. Parodisztikus, Barbie-külseje vizuálisan is központi látvánnyá teszi őt. Goold szerint ebből a Portia által képviselt látszatvilágból lehet Shylock történetét is megérteni.

Az előadás koncepciója ugyanis Belmont románcos és Velence üzleti világát lényegében egynek, a szórakoztató- és szerencseipar emblematikus helyszínének látja. A rendező a pénzforgalom játékos oldalából, Shylock "tréfás kötéséből" indul ki, s a darab értelmezésében központi jelentőségű pénz, zálog, kölcsön Hollywoodban és Las Vegasban nyer új jelentést.

Az előadás cselekménye egy betétjelenettel kezdődik: nyüzsgő kaszinót, blackjack asztalokat látunk a színpadon, itt találjuk a szerencsejátékos Antoniót és barátait, a gengsztervígjátékokba illő Gratianót, Solaniót és Saleriót. A színre lépő Elvis-hasonmás, aki a Viva Las Vegas-t énekli, egyrészt megteremti a darab könnyű műfajokra építő zenei atmoszféráját, másrészt rámutat az előadást meghatározó allegorikus értelmezésre, a látszatra. Elvis nem Elvis, csak a hasonmása, aki pedig nem más, mint a darab bohóca, Shylock szolgája, Lanzelo. A belmonti első jelenet, Portia és Nerissa dialógusa a kérőkről tévés celebinterjúként jelenik meg, a ládikapróba csillogó, nagy nyilvánosság előtt zajló széfes szerencsejátékká és a nagy Őt kereső valóságshow-vá alakul. Shylock maga is részese ennek a világnak, ebből él. Olyan, mint a többiek, első megjelenésekor, az üzletkötés jelenetében elegáns szürke öltönyt visel.

A színpadkép fontos eleme az előadás allegorikus darabértelmezésének és az azt kikezdő iróniának. Az egyetlen rögzített díszletelem a színpad hátsó részében elhelyezett híd, amelyre jobbról és balról egy-egy lépcső vezet fel. Ez a látványos revüszínpad nemcsak Elvis-Lanzelo műsorának és Portia televíziós vetélkedőjének színpadi járása, hanem megidézi a misztériumszínpadok szimbolikus fölépítését is. Ezt az asszociációt erősíti a hídon elhelyezett díszletelem, amely egy széttárt karokkal álló táncosnőt mutat Fortuna kerekére feszítve. Goold misztériumszínpadokra tett utalása megidézi a darab misztériumjátékként való értelmezéseit Krisztus és a Sátán küzdelméről, mely az Ember megváltásáért folyik. És még inkább felismerhetők azok az értelmezések, melyek ennek a misztériumnak a profanizációjaként gondolnak a darabra és a példázatos megfeleltetés lehetetlenségére hívják fel a figyelmet. Az előadásban egyedül Elvis-Lanzelo kap segítséget egy-egy revütáncos angyaltól és ördögtől, hogy eldönthesse, marad-e Shylock alkalmazásában.

Bár Goold színpadképe megidézi a darab megváltás-metaforáját és Portia krisztusi szerepéről szóló elemzéseket, a revüszínpadon dekorációként szolgáló kerékre feszített nőalak ellehetetlenít bármilyen megváltás-metaforára építő megoldást. Shylock kitörési kísérlete kudarcot vall, vállalhatatlan vágyát a látszatokhoz való visszatérés tudja csak korlátok között tartani: a tárgyalás végén ledobja zsidó imakendőjét, és teátrális mosollyal „örül” a kikényszerített keresztségnek. A vígjátéki-szórakoztatóipari meghatározottságából, típuslétéből Portia is megpróbál kitörni, de a végén neki sincs más lehetősége, mint visszatérni. Szerepét, cselekvési lehetőségeit ugyan készen kapta az apai örökséggel, a showműsorok után egyértelmű, hogy gyűlöli a játékot. Kétszer kockáztatja meg önmaga vállalását: először, miután Bassanio eltalálta a nyereményt rejtő széfet ("Bassanio engem látsz, úgy ahogy / Vagyok"), s leveszi a szőke parókáját. Másodszor, amikor az utolsó jelenetben, paróka nélkül fedi fel, hogy ő volt a jogtudós, aki megmentette Antoniót. De amint a két barát közé préselve ül a kanapén, és felismeri, hogy a boldognak hitt házasság csak egy újabb látszat, szerepe groteszk véget ér: az Are You Lonesome Tonight? zenéjére egyedül táncol, pontosabban biceg egy cipővel a lábán, a másikat pedig a kezében tartja. A háttérben ott ülnek a többiek, mindenki egyedül maradt.

William Shakespeare: A velencei kalmár

Royal Shakespeare Company

Antonio: Scott Handy
Bassanio: Richard Ridell
Gratiano: Howard Charles
Lanzelo: Jamie Beamish
Nerissa: Emily Plumtree
Portia: Susannah Fielding
Shylock: Patrick Stewart

Látvány: Tom Scutt
Zene: Adam Cork
Koreográfia: Scott Ambler

Rendező: Rupert Goold

Royal Shakespeare Theatre, Stratford-upon-Avon
2011. szeptember 22.

Az idézetek Vas István fordításból valók.
Az írás a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával készült.