A Trafóban az évadot kortárs táncelőadásokkal, ezen belül is fiatal magyar előadók sorával nyitották meg. A koreográfusok a középgeneráció ismert tagjai, akik látomásukat friss, de már nem kezdő táncosokra bízták. Az első előadás, a Whirling Eléonore Valère belga táncos-koreográfus munkája. Valère tavaly mutatkozott be táncosként egy híres és kápráztatóan jókedvű darab felújított változatában, a Sinfonia Eroicában. Tőle saját koreográfiájában ugyanezt a felszabadultságot és technikai virtuozitást vártam. A második darab Bestia címen a szintén ismert, külföldet is megjárt táncos-koreográfus, Kun Attila rendezése, mely fajsúlyosabbnak ígérkezett, mivel a hazai kortárs művészlét kríziselemzését ígérte. Az első esetében pillanatokra éreztem, a második közben csak elszenvedtem a bevezetőben említett veszélyt.

A Whirlingtől azt kaptam, amire a koreográfus személye és a címadás alapján számítottam: a tiszta tánc elvein alapuló örömdarabot. A ’whirl’ ige jelentése örvénylik, magával ragad. Ez adja az alapját az angolban a forgószél kifejezésnek is. Márpedig a darab két legjobb táncosát és a teljes előadás energiáit nézve éppen ez a szó jutott eszembe: olyanok, mint a forgószél. Hevesek és váratlanok a mozdulatok, a lendület csak pillanatokra áll meg, az elején indított folyamatnak pedig sosincs vége, csak elvágják hirtelen. Itt volt, és most már nincs itt. Ez egyben a gyengéje is.

Az előadás két legerősebb táncosa, Egyed Bea (benne van a Pataky Klári Társulatban, a GoBe Tásulatban, de önálló projekteket is csinál) és Varga Csaba (láthattuk a Tünet Együttesben, a Budapest Tánciskola darabjaiban) adja meg az első percekben az alaphangulatot egy rendhagyó duóval. Egymással szemben állnak, és lassú, egymás felé nyíló mozdulatokkal kezdenek, melyek üteme fokozatosan gyorsul, egészen az őrült tempóig, ahol már sérülésveszélyesnek látszik mind. Hisz időben kell elhajolni a szem felé érkező, szúró kézmozdulat vagy az oldalról érkező lehetséges ütés elől.

Azután bejön a másik három táncos is: ők már ebbe a felgyorsított mozdulatvilágba születnek bele. Innentől kezdve duókat, triókat, ötösöket láthatunk laza egymásutánban. Minden táncos mozgásanyagában groteszk mozdulatok, nagy el- és hátrahajlások váltják egymást. Direkt együttmozgás szinte egyáltalán nincs, és az a darab vége felé következő táncverseny-jelenetben derül ki, miért is nem lehet létjogosultságuk: a táncosok mozdulataikkal egymást termékenyítik meg, nincs utánzás. Mintha végig improvizációt néznénk, amely csakis arról szól, hogyan kell egymásra hatva megtartani a lendületet.

Örömdarab ez, ahogy már a tavalyi Sinfonia Eroica is az volt, melyben Eléonore Valère táncosként élhette ki magát. Úgy tűnik, tisztán formalista hevület fűti: tartalmi értelmet kevéssé fejez ki, de erőt annál inkább. Ezért is lehet, hogy a tartalmi összetartó erő hiánya csak a végén tűnik fel, mivel nincs vége, egyszer csak elsötétül a tánctér anélkül, hogy elhalt volna a mozgás, vagy különösebben csökkent volna – végét jelezvén – a tánc intenzitása. Azt a következtetést vonom le, mélyebbet a darab sem indokol, hogy a tánc a mozgóknak elsődlegesen a jóérzésről szól, azután jöhet minden más értelem. Nem lettem más ember, de elégedetten megyek a szünetre, azzal a kellemes bizsergéssel, ami a tiszta táncokat mindig is kíséri: hogy esetleg magam is bemutathatnék a büfépulton egy hirtelenjében improvizált, ám annál virtuózabb mozdulatsort.

A jókedv és a felszabadultság egyáltalán nem jellemzi a szünet után következő táncot. Ez persze önmagában nem lenne baj, ha nem a "sokat akar, keveset fog" elve érvényesülne benne. Már a Bestia mozgásvilága is egészen más: kortárs balett a klasszikusból ismert emelésekkel a középpontban. A koreográfiát tehát Kun Attila és Barta Dóra jegyzi. Az előbbi külföldön is karriert csinált táncos, aki az elmúlt években tőlünk nyugatra továbbra is táncosként, itthonra ingázva pedig koreográfusként működik. Klasszikus baletten edződött csakúgy, mint szerzőtársa, Barta Dóra, aki a táncos szerep mellett felvállalt egy másikat is, s aki az egri színháznál az elmúlt években az általa alapított tánckar élére állt. Helyéről tavaly váratlanul eltávolították, így a Bestia témáját adó jelenbéli nehéz művészsors őt személyesen is érinti.

A darab címét Kun Attila súlyosnak tetsző kérdésekben foglalta össze: "Mi marad egy művésznek, ha bestiális ellenféllel kell szembenéznie? Mi adja erejét az egyénnek? Honnan táplálkozik a művész, az ember kiapadhatatlan ereje, hite és humora?"  Ha ennyire célzott a mondanivaló, akkor történetelvű, jelenetes előadásra számíthatunk, melynek minden gesztusában ezt az értelmet kell keresni. Sajnos a fenti kérdések cizellálása elmaradt, zavaróan esetleges, egyszerre túl egyértelmű vagy épp túl nehezen megfogható, sűrű pátosszal bevont jelenetek masszája marad meg, mely idejétmúlt művészeszménnyel operál. A csendes szoba magányára vágyó művész figurájával.

A történetről annyit: adott egy művész, akit nem hagynak békén dolgozni. Maga Kun Attila, a koreográfus alakítja. Munkáját belső démonok és/vagy valóban létező, evilági hatalmak akadályozzák. Munkája nem valamilyen alantas tevékenység, hanem maga az Alkotás, amit itt egy lazán szétnyitott ing, egy Fausttal eljegyzett arckifejezés (Kun Attila rendhagyó szakállformája tényleg determinálja az értelmezést), és az éjszakai világításnál történő rajzolás hivatott érzékeltetni. Meg nyilván az élő csellójáték, Rohmann Ditta előadásában. Az általa előcsalt hangok összessége valószínűleg hibátlan, viszont színpadi jelenléte, csukott szemű játéka csak tovább erősíti az előadás már így is túl hagyományos, túl patetikus művészeszményét.

Az előadás legerősebb része az első negyed óra: emelések és kitartások jellemezték, ami látványossá tette a darab első harmadát, és megmutatta, milyen remekek lennének Barta Dóra táncosai egy igazán eltalált koreográfiában. Jólesik a kortárstáncon edzett szemnek, annyira elszokott a klasszikusan szép technikáktól. Viszont a közepére tartogatott, erősnek szánt férfi-nő duónál (Barta Dóra és Kun Attila) látványosan kifulladt a koreográfia, a Művész és az Ihlet kettőse minden drámai erőt nélkülözött. A mélyülő válság közepette még a Trafóban ülő kifinomult nézőt sem érdekli túlzottan egy frusztrált művészfigura vergődése.

A Bestia tematikáját az életre fordítva: rendkívül szomorú, hogy a köztársaság Érdemes Művészét, Barta Dórát tavaly márciusban menesztették az ő vezényletével életre hívott egri tánckar éléről. A napi hírek alapján Kun Attilának is igazat kell adnunk, mikor az itthoni művészeti élettel kapcsolatban a "túlélést" és a "vadkeletet" emlegeti. Mindez azonban csak a színpadra vitel szándékát tünteti fel nemes színben, a közepes előadást ezúttal nem menti.

Whirling

Koreográfus: Eléonore Valère-Lachky
Előadók: Jónás Zsuzsa, Mikó Dávid, Varga Csaba, Egyed Bea, Juhász Péter
Fény: Dézsi Kata
Zene: John Zorn

Bestia

Koreográfus: Kun Attila
Előadók: Barta Dóra, Horváth Zita, Csonka Roland, Kiss Róbert, Feledi János, Major László
Zene: Kodály Zoltán
Zenészek: Rohmann Ditta, Kántor Balázs
Jelmez: Jeremias Bianca
Fény: Pető József

2011. január 14.
Trafó Kortárs Művészetek Háza