A Telep-csoport ugyan feloszlott, mégis tagjai közül kerülnek ki a kortárs költészet legkarakteresebb alakjai: Krusovszky Dénes, Pollágh Péter, Nemes Z. Márió, Bajtai András, Szabó Marcell. A hajdani költőcsoport egyetlen női tagja, Deres Kornélia versei közül jónéhányat ismerhettünk már folyóiratokból és a Telep-blogról, a tavaly megjelent könyv így is jókora többletet ad. Az elmúlt évek a kötetkompozíciók évei voltak: egy kötetnyi vers szinte mindig több, mint versek egymásutánja, a szövegek egymásutánisága akkor is kirajzol egy ívet, a szövegek akkor is interkacióba lépnek, ha amögött nincs szerzői (vagy szerkesztői) szándék. (Hogy az elmúlt cirka egy évtized mennyire ráerősített erre a jelenségre, arra talán a k. kabai lóránt által szerkesztett Egészrész antológia a leglátványosabb példa, melyben a kompozíció felülírja a szerzőiséget, és a belső intertextusok szinergiája olyan erővel működik, amely jóval túlmutat a fiatal költészet korabeli keresztmetszetén, és önálló műegészt hoz létre.)

Deres Kornélia Szőrapa címû kötete is ebbe a vonulatba illeszkedik: a versek egymásutánisága meghatározó, a szövegeket visszatérõ szereplők és egy sejthető cselekményszál köti össze, miközben egyes versek meg-megbontják azt, megkérdõjelezik, eljátszanak vele.

A Szőrapa legközelebbi rokonai Bajtai Betűembere és Pollágh Péter A Cigarettása, és persze távolabbról és áttételekkel Marno Nárcisza: nem csak a tematikusság és a megnevezett "főszereplő" okán, de a fojtott légkör, az elhallgatások és a könyv egészét belengő David Lynch-klíma is egy irányba terelnek minket. Deres apafigurája azonban minden stilizálás ellenére személyesebb, épp ezért hatásosabb. Az apában tárgyiasuló elfojtásokat és félelmeket az olvasó könnyebben érzi magáénak, mint egy nyelvi absztrakciókból vagy filmes toposzokból kreált lírai fikciót, noha egy ilyen “családias" mozgástér nagyobb kockázattal is jár. Deres jól egyensúlyoz a veszélyes terepen: sem a családi leszámolások közhelyei, sem az elvonatkoztató szürreális-archetipikus fikcionalizálás irányába nem billen el, egyszerre őrzi meg hitelességét és kreativitását, személyességét és absztrakcióit, és ezt nem lehet eléggé hansúlyozni, mert teljesítmény, első kötet esetében különösen az: a túlzottan bejáratott mondatok szkülláit és az érdektelenül eredetieskedő megoldások kharübdiszeit is sikerrel cselezte ki a Szőrapa.



“Egy ideje úgy van, / hogy félek a fényben." – Szól a kötet első két sora, ezzel kezdõdik beavatásunk abba a szürrálisan következetes, idegenségében is rendszerezett, hátborzongató univerzumba, melynek centruma az üvegház, főszereplője pedig az apa és annak alteregói. Félni a sötétségben megszokott dolog, a fényben kevésbé. Aki viszont fényérzékeny, annak az üvegház felér egy sötét szobával. (“Sosem volt szerencsém a fiúkkal, / és most szeretnék elbújni a lámpáik elől." – A fiúk) A versekben sok az elhallgatás, amik csak növelik a baljós hangulatot, mintha a közölt tartalmak csak valami kimondhatatlan tapasztalat felszínén kavarognának:

“Te akkor is csak üvegházakban / gondolkodtál, hiába / tanultuk meg magunknak, / hogy a levegő." (Pedig apa)

A történéseknek autonóm szimbolikája van, amelynek elemei legtöbbször szembemennek a megszokottal: a már emlegetett fény például hansúlyosan a maga anyagiságában van jelen: “Az udvar felett közben összegyűrődött a fény. / Ha koncentrálódik, / akkor mindig jobban fáj." “Azóta könnyebbek a szárítókötelek. / Lóg rajtuk a fény." (Pedig apa) és: “a garázs mögött nagy kupacban a homok, / mintha valaki kifeszítette volna a fényt". (Bevitte magával).

Az apa az abszolút tudással és hatalommal bíró autoritás, akinek “[f]élelmetes trükkjei voltak" (Pedig apa), aki “várost épít"; “[á]rnyékot szögel a talpakhoz" (Délután szobrokat); “fehér köpenyben ügyelte a fényerõsséget és “[cs]ak ő tudta biztosra / mikor van este. / Olyankor mindent / becsuktunk." (Villany). Az első ciklusban több vers is az apával kapcsolatos állítással indít: “Apa keserűt iszik, attól könnyes." (Gyulladás), “Apa egy gólem" (Gólem), “Apa határvadász és hajókapitány."(A trófea), “Apától sokkot kapnak az órák." (A mosoly); "Apa egy piszok szimuláns." (A példakép) Az apa tehát mindannak a metaforája, ami félelmet kelt, olyat, ami tárgyának elmúltával is megmarad. A szövegek belsõ koherenciája legalábbis ezt támasztja alá: hiába tárgyalja Az ünnep című vers az apa elmúlását (“Apa egy reggel nem / tudta, hogyan kell felébredni. / kiesett belõle a rutin."), a szorongás megmarad: “Azóta minden tavasszal így imádkozom, nehogy újra / feltámadjon". Később, a kötet végén a feltámadás motívuma ugyanilyen (negatív) szövegkörnyezetben kerül elő: “végül kettõnk / közül ki fulladt meg benne azon a télen. / Mert a feltámadás mindig nagyon ment. / Csak nagy levegő kell hozzá, kibírni azt / a fél percet, amíg a fény összerántja / a pupillát, mint egy szívroham." (Nagy levegő).

Apa tehát korántsem egy lezárt identitás, egy körülrajzolható karakter. A jelenléte és elbeszélhetetlensége közötti feszültség teremti meg a szövegek játékterét, az apafigura így minden versben kvázi ciklikusan újrateremtődik: “De nem vagy követhető, mint egy bűnös / vagy történet. Arcod minden tavasszal újranő. / Apám huszonnegyedik alakmásával élek." (Helyszínelés)

Ahogy a könyvcím és a szövegek is sugallják, a szövegek központjában nem egy személy, hanem egy konstrukció (gólem) áll. Valami, amit a hiány teremt meg, ami csak másodlagos minőség, mégis nélkülözhetetlen. A szőrapa helyettesítő pótlék, ami egy könyvcím pozíciójába kerülve (úgy, hogy maga a kifejezés nem ismétlődik meg a szövegben, tehát nem egy versből lett kiemelve, sokkal inkább azokra vonatkozik, tehát:) a Szőrapa maga a kötet. Tágabban értelmezve az írás maga, még tágabban a nyelv által tárgyiasított félelem, legalábbis erre a tárgyiasításra tett kísérlet. Maga is pótlék, amibe azonban tragikus következetességgel kapaszkodik az, aki e pótlékot használja, akkor is, ha tudja, hogy az csak egy pótlék.

És ez Deres Kornélia költészetének egyik legfőbb értéke: verseiben megvan a mindent egy lapra feltevés elkeseredett nekibuzdulása: a verseiben beszélő ént a szorongás rajzolja körül, a rettegés által formált szavak révén születik meg: “Apa mondta, ha kinyitjuk / az ajtót, megszökik a levegő is. / Mintha nem tudnánk, hogy ebben a szobában / csak a sziluettek nőhetnek fel." (Macival), “Hiába nézik, a sok lélegzet / összesűrűsödött idebent, / tömörré vált. / Lassan kiprésel magából a ház." (A fiúk) Ez a préselés szüli meg azt az ént, aki elõtt nincs más lehetőség, mint a fájdalom, a nyelvi és nem nyelvi sérülések elbeszélése: “Kintről kiabálnak mindenfélét, / amit én az üvegbe karcolhatok." (Uo.)

A Szőrapa pszichoszomatikus líra: amit a nyelv nem exteriorizál, az csendként a testben szívódik föl, végül a test a nyelvben szívódik föl - a szervek válnak metaforává, a szív önmaga metaforájává.

“Közben egyre több feketét döntött / magába, később derült csak ki: / mind az erekbe érkezett. // Így lett sötétebb a szív is, / és képződtek körülötte fészkek, / kötegek, érzelmi gátak. // Akkoriban gyakran piszkáltam a szívet, így terjedt el apa rákja." (Gyógyszerek), vagy “A hibás szöveget visszaszívom, maradjon / ott egy belső szervben, hassa meg azt." (Helyszínelés), vagy: “Az emlékezés / mint a klopfolás: kilapított bárány a szív." (Körtér)

Az agy kényszerképzeteit (pl.: “a bajszos gyereket, aki a fészerből vigyorog rád") a versek sem hatástalanítják, mert a költészet nem gyógyír, hanem tünet: “A fej körtérré változik, benne egy troli, / egyéb kötöttpályások. Tervek helyett / előzés, piros lámpák, szmog, / elmebeteg menetrend."

Van benne rendszer, van benne rendszer, de őrült beszéd. A borzalom otthonossá válik, ettõl lesz több, mint egyszerű horror: nem kivételes, nem rendkívüli, hanem megszokott: “Az ilyen estéken a rossz / szellemeket táplálni kell." (38.) “Nyár óta a félig épült üvegházak között jár..." (39.) A félelmek domesztikálása, a szöveg érzékletessége széles körből hív elő asszociációkat. A versek olvasásakor a már említett Lnych mellett eszünkbe juthat a korai Polansky (A lakó), Tim Burton, Neil Gaiman és a kortárs brit gótika.

És itt kell említést tenni arról, hogy egy ennyire archetípusokkal és erõteljesen vizuális nyelvvel operáló könyv esetében mennyire bosszantó tud lenni az illusztráció erõltetett keresettsége, ötlettelensége, semmitmondása. Ha a kiadó már vizuálisan akart erõsíteni, kézenfekvőbb lett volna egy, a szövegekhez stilárisan és minőségileg illeszkedõ illusztrátor, például Lakatos István vagy méginkább a Budapesten élő fiatal grúz képzőművész, Sophie Magalashvili képeivel gazdagítani a kötetet.

Mindez azonban semmit sem von le Deres Kornélia költészetének értékéből. Az ifjúkora ellenére már korántsem pályakezdő költő debütálása a tavalyi év egyik legfontosabb kötete volt, ami érthetetlenül kevés visszhangot váltott ki a kritika részéről, holott Deres Kornélia erős mondatokból erős verseket, azokból pedig erős kötetet épített, ami alapján nem alaptalan, hogy a közeljövõben ezekből erős életmű felépültét vizionáljuk, ha lehet még az üvegház romjain verset írni.