Eva Khatchadourian (Tilda Swinton) egy utazási irodában dolgozik. Teszi a dolgát, látszólag minden rendben van körülötte. Ám csak látszólag. Napjait ugyanis egy bírhatatlan tragédia utórezgései vetik szét: a nő gyanakvó-méregető pillantások, dühös szavak, indulatos mozdulatok céltáblája. Fia, a 16 éves Kevin (Ezra Miller) ugyanis szörnyű bűnt követett el, a rémtett pedig napról napra erőteljesebben nyomja a szülőanya lelkét. Hősnőnk visszaréved, hogy feleletekre leljen. Kérdés, talál-e, találhat-e válaszokat a múltban, melynek démonai nem eresztik?

Horror-of-personality-vel állunk szemben: ez a szubzsáner a pszichológiai thrillerekkel és horrorokkal ápol szoros kapcsolatot. Legyen szó az alműfaj emblematikus, indító darabjaként aposztrofálható Robert Bloch-könyvadaptációról, a Psychóról, Gerald Kargl idegeinket tönkrevágó osztrák botrányfilmjéről, az Angstról, Abel Ferrara fúrós gyilkosáról, John McNaughton szintén gyakorta támadott Henryjéről, esetleg Jim Thompson dosztojevszkiji ihletésű, veretes hard boiled noir-könyveiről (A bennem élő gyilkos, Kíméletlen éjszaka, Lélekszám: 1280), a készítőket egy cél motiválja. Kivétel nélkül súlyosan sérült egyénekre fókuszálnak. A módszer, a szoros elemzés eszköztára már lehet változatos: az alkotók ilyenkor választhatják az objektivitást, és dolgozhatnak hátrébb lépő analitikusokként (mint teszi azt McNaughton), ám ténykedhetnek fejekben kotorászó, intenzív szubjektivitásra törekvő polihisztorokként is. A Beszélnünk kell Kevinről a masszív jelenlét-élményt kínáló alkotások közé tartozik, ám Ramsay feldolgozása lemond a tettessel való együttmozgás kritériumáról, csavar a hagyományon. Megismerjük ugyan az elkövetőt, ám ezúttal a világra hozó anya szemein keresztül, most a szülő észleletei, impressziói, vagyis intenzív szubjektivitása kerül terítékre nyugtalanító tudatdrámaként, horrorként. Ilyen rangban talán a Benny videója című Haneke-darab öröksége él benne tovább, amennyiben nemcsak a zsenge korú vérengző, de a felmenők dilemmái, érzelmei is relevánssá válnak.

A skót rendezőnő viszont az osztrák kollégájánál is tovább megy, egészen konkrétan: fokoz. Szenzuális pszichológiai dráma ez, amelyben a zajok, a precízen kiválasztott zenei betétek, árnyak, hibátlan operatőri munkával megmutatott szorongató részletek – a rövidesen A Bosszúállók című szuperhős-crossovert kamerázó Seamus McGarvey elemében volt – kísérik a főszereplőnőt, ám gyorsan le kell szögeznünk, hogy Ramsay munkája egy pillanatra sem válik mesterkéltté vagy tolakodóvá. Éppen ellenkezőleg, fejfájást, karzsibbadást okozóan mutatja be azt az állapotot, amikor a félelem rögéhez vagyunk kötve, amikor végtagjaink lebénulnak, hátunk kiegyenesedik és úgy is marad, szavunk bennszakad, hangunk fennakad, leheletünk megszegik. A film nyitójelenete rögtön eklatáns képi, illetve auditív példával hozakodik elő: a kísérteties szobában lobogó függöny csendes snittjét robajként feltörő tömegrivalgás váltja. A spanyol Paradicsomdobálás-fesztiválon, a La Tomatinán találjuk magunkat, gázolunk a paradicsomlé vérvörösében, a zajok pedig nem szűnnek. Ezzel példásan előre is vetül a nagy tragédia embert leláncoló rémképe, amit aztán a fehér kertvárosi lakáson éktelenkedő vörös színű folt is felerősít. (Ilyen rangban Ramsay az amerikai szép álmot rémálomba fordítja, és noha jelen kritikánk tárgyában ez csak sokadlagos vetület, a glasgow-i direktornő az olyan, az Egyesült Államokat külföldiként tanulmányozó filmes kollégái sorába léphet, mint az Elszakadást és a Száll a kakukk fészkére című opust jegyző cseh Milos Forman, az Amerikai szépséget rózsaágyba fektető brit Sam Mendes, a német Stroszeket "utaztató" Werner Herzog, a Kínai negyed mocskát feltáró lengyel Roman Polanski.) Tilda Swinton rendkívül erőteljes alakítást nyújt az anya szerepében, a cselekmény során örökké vele kell azonosulnunk, és ezt semmi nem tudja gátolni: fejében megállíthatatlanul kavarog az erőszak szinesztéziája, a házasság borostyánszínű örömemlékét a jelen vérpiros béklyója helyettesíti.

A brit színésznő azonban nem csak a visszaemlékezésekkor, hanem a jelenkori szcénákban is tökéletesen helytáll: munkahelyén lenézik, a városiak bélyeget sütnek rá, egyikük arcon is üti, mert anyaként csődöt mondott - ahogy ő is mondja magáról, és ahogy neki is mondják, a Pokolban fog égni. Swinton arcán ekkor rendre ott a kétségbeesés, a kiüresedettség, a bőr alá költözött, leszedáltságot okozó bánat. A színésznő az erős érzelmi töltéssel bíró jelenetekben is remekel, csakúgy, mint a visszafogott pillanatokban. Az érzelmi amplitúdó átállításait kíséri a filmnyelv is: a Beszélnünk kell Kevinről elsősorban pszichológiai, lelki brutalitásig vitt szenzualitása révén válik azzá, amivé, vagyis identitás-horrorrá az anya perspektívájából. 

Swinton mellett ugyanilyen zseniális és hipnotikus-démonikus alakítást nyújt címszereplőként Ezra Miller. Vékony, sápadt arca, fehér pólója, ijesztő szemei, fekete haja veszélyt hírnökölnek (mintha csak az Ómen Damienje nézne ránk), a karakter pszichotikussága felől egy pillanatig sem lehetnek kétségeink. Miller játékán túl viszont a fenyegető veszély puszta jelenléte is erős, így azon szakaszok is említést érdemelnek, amelyekben a még csecsemő vagy óvodáskorú Kevin szerepel. Itt Ramsay nem avatkozik bele semmibe, hátralép, és figyel, válaszokat nem is tisztje adni: nézeti velünk is, amint a kis Kevin arcán jóindulatnak semmi nyoma, amint magyarázat nélkül, és ijesztően kifejezéstelen ábrázattal szegül ellen, nem hajlandó édesanyja kedvére tenni. Annak is fül-tanúi vagyunk, amikor a babakocsiban dobhártyaszaggatóan síró fiú hangja rátelepedik az anyára, elementárisan rossz közérzetet generálva a nőben, mire Eva a légkalapácsok kakofóniájába menekül a gyötrelem elől – ilyenkor a néző teljes egészében eggyé válik az anyával, a zajszimfónia jelentőségteljessé lényegül és a szemlélőt is uralma alá hajtja a rosszullét. Ez a Nicolas Winding Refn-filmekre, különösen a Vérveszteségre, a Pusher III.-ra és a Valhalla Risingra emlékeztető hangművészet mindig a Beszélnünk kell Kevinről velejét jelentő szorongást reprezentálja, csakúgy, mint a szintén Refn-t idéző vérvörös beállítások (emlékezzünk a farkasordítóan hideg, havas montanai részen játszódó, mégis tűzforró hemoglobin-színeivel terhelő Fear X-re). A rendezőnő akkor is megfigyelői pozícióban marad, amikor az Eva-en elhatalmasodó dühöt tanulmányozza. Helyesebben, nem is kizárólag a nő haragját mutatja be, hanem sokkal inkább kétértelművé formálja a sztorit, újabb kérdéseket tesz fel - pontosan úgy, ahogy Shriver is teszi a könyvében. Vajon Kevin eleve egy rossz sarj, akinek a génjeiben van a szadizmus, vagy Eva volt képtelen fia nevelésére? Lynne Ramsay ezen a ponton kap szárnyra igazán: értesülünk róla, hogy Eva nem kész a gyermekvállalásra, vívódik, vajon a karrierje vagy az anyaság mellett döntsön, örlődik, egyáltalán szerette-e Kevint? Ez a Beszélnünk kell Kevinről legrelevánsabb felvetése. Ugyanakkor a rendezőnő az anya cselekedeteivel kapcsolatban sem foglal konkrét állást. Filmje tehát az emberi természet és a nevelés ellentétét kiveséző munkaként legalább olyan kifogástalan, mint robbanásra kész érzéki élményként. Nem is kell meglepődnünk azon, amikor Eva a hozzá bekopogó bibliaárusok előtt kárhozatra szánja magát, de a képi megoldások is beszédesek: az anya kezéhez vér tapad, a paradicsomos nyitójelenetben Eva gyakorlatilag a véres tragédia női Megváltójává lényegül, ráadásul a szülő és a gyermek tekintete a cselekmény egy pontján összeolvad. Újfent adódik a kérdés: ki a valódi bűnös? 

Korábban sem volt magyarázat Kevin tetteire, most, a végén sem jön el a kielégítő megoldás vagy a bármit is tisztázó vallomás. Kevin "nem tudja", miért követte el bűnét, ekképpen a szereplő némileg a Furcsa játék golfos gyilkosainak távoli hasonmása: "Miért ne?" helyett "Nem tudom már..." a reakció. A kép, a fiúról készíthető profil hiányos marad, az anya pedig a keserűség nagy fehér zsákutcájában ragad. Vele együtt mi, a közönség is tanácstalanul állunk fel, és némi pikantériával szólva írhatjuk, hogy ez a Beszélnünk kell Kevinről varázsa: a címbéli "hőst" meghatározó rosszindulat nem dekódolható, ahogy az anya-kép sem teljes. Mibenlétük elemezhető, de egyik felvetődő kérdés sem egyértelműen megválaszolható. Egyedül a megfigyelés marad, és a látottak ereje, a megnyugtató konklúzió hiánya döngöl minket a földbe. 

Beszélnünk kell Kevinről
(We Need to Talk About Kevin)
Színes, feliratos, brit-amerikai filmdráma, 2011, 112 perc
16 éven aluliak számára nem ajánlott!
Rendezte: Lynne Ramsay
Írta: Lionel Shriver azonos című regénye nyomán Lynne Ramsay, Rory Kinnear
Zene: Jonny Greenwood
Operatőr: Seamus McGarvey
Vágó: Joe Bini
Szereplők: Tilda Swinton (Eva), Ezra Miller (Kevin), John C. Reilly (Franklin), Ashley Gerasimovich (Celia), Siobhan Fallon (Wanda)
Forgalmazza: Szuez Film