Ahogyan az Amit tudni akarsz a szexről – de sosem merted megkérdezni című film elején kivívja a szórakozni vágyó, győztes király haragját, mert „not funny”, hát az nagyon is mulatságos. Különösen, ahogyan a bamba tekintetek kereszttüzében meg-megrázza csörgőjét – önmagát –, jelezvén: poén hangzott el… Csodálatosan reménytelen! A pestissel és a parasztok megadóztatásával tréfálkozó bolond tehát nem nyeri el a király tetszését. De milyen is a jó udvari bolond?

Ha a „másik első” asszociációmat hívom segítségül, Mátyás király meséi között találom meg a választ: Mátyás király bolondja lebolondozza magát a királyt („Ebbe a szobába bolondnak nem lehet bejönni” – mondja a király. „Nem-é? Hát akkor te hogy mentél be, komám?”). Szép Ernő megfogalmazásában „ha ezt a felségsértést nem olyan bolond követi el, aki okos, hanem olyan, aki buta, biztos a hóhér tépte volna ki a nyelvét”. A jó bolondnak tehát okosnak kell lennie. A jó király pedig arra jut: „bizony nem árt, ha a világ hatalmasai is hallanak egyszer effélét, annál jobban ügyelhetnek azután, hogy halandói gyarlóságukban bolond dolgot el ne kövessenek.”

Nagy hát a tét: a bolond mindig a fejével játszik, és mindig görbe tükröt tart. Csodálom is, hogy a műmese egyelőre nem fedezte fel magának a bolondot mint főhőst. De emancipációja már megkezdődött: például Ursula Jones A királykisasszony, akinek nem volt birodalma című mesekönyvében az említett királykisasszony (aki maga sem tagadhatná le, hogy egy modern mese főszereplője) már benne, a bolondban találja meg élete párját (és megsúgom, birodalmát is mellette). Ennek a bolondnak már „lejár a szerződése” (de talán nem is baj, Vilhelmina királyné úgysem értette a tréfáit).

Cinege Mici története is hasonlóan mai mozzanattal kezdődik: Laposföld királyának udvari bolondja nyugdíjba vonul. Innentől kezdve nem csupán az udvari bolond szerepe emancipálódik, de valódi emancipált mesét olvashatunk: a bolond utódjának nemcsak Boglya Boldi és Piros Vilmos jelentkezik ugyanis, hanem Cinege Mici is, aki lány létére szívesen megmérettetne. Tervéről nem lehet lebeszélni, noha szülei álló nap próbálkoznak; végül hét szoknyát magára kanyarítva, két serpenyővel korcsolyázva, fején egy dunnával felkerekedik, hogy megmutassa magát – vagy inkább körülnézzen – az udvarban.



Riválisai nemcsak szánnal, de egyikük kakastaréjjal, másikuk csörgővel felszerelkezve érkezik, ám hiányzik eszköztárukból az, ami a királyt egy sovány „Nos, hát…”-nál többre ingerelné. Piros Vilmos kárál, Boglya Boldi rímekben riposztol (ezen a ponton az olvasótól is egy nos, hátra telik: a három rímpárból csak a tudsz-strucc cseng igazán mókásan, az első kettő szimpla sületlenségnek hat, míg rá nem jövünk, hogy ez most rím akart lenni) – Cinege Mici viszont nem is akar mókás lenni, mégis szórakoztatóbbnak tűnik a fiúknál. Akik maguk is rákezdik: egy lány nem lehet udvari bolond! „Mindig kell, hogy legyen egy legelső…” – veti ellen a király, és jól érezzük, ha úgy érezzük, ez a történet kulcsmondata.



Ám ha azt hinnénk, valóban Mici lesz az első női udvari bolond, rosszul hisszük. Miután a kis Cinege több ízben is tanúbizonyságát teszi, hogy helyén a szíve is, az esze is (dunnájával, tarka-barka szoknyáival megmenti az egész társaságot a fagyhaláltól, riválisostól, királyostól), a tél múltával a király döntést hoz. Ismerjük a Lear királyban is tragédiához vezető népmesei vallomást: úgy szeretlek, édesapám, mint az emberek a sót… Ezúttal a király vallja meg hasonlóképp Mici iránt érzett szerelmét: úgy szereti, mint a kenyeret és a vizet. Míg jól megvan aszalt szilva és kalács nélkül (ezek lennének Vilmos és Boldi), kenyér és víz nélkül nem élhet.



Ásó, kapa, nagyharang? Nem egészen. Mici visszautasítja a felkérést, nem akar udvari bolond lenni – és királyné sem. „Előbb kivárom, hogy tényleg nem udvari bolondra van-e szükséged, felség.” Itt véget is érhetne a mese, esetleg mégis felvillanthatna valamit a boldog végből, de nem teszi. Helyette Mici Vilmosnak egy kakastaréj-sapkát, Boldinak egy csörgőbotot kér a királytól, és az olvasónak szörnyű hiányérzete marad, amikor azt olvassa, megkapták, „sőt ennél többet is…” Ha már ott az a három pont, igazán vonatkozhatna másra. De Cinege Mici így, ebben lett a legelső.

Az önállóságát megőrző lánnyal elviekben nincs semmi bajom, de a mesei teljesség hiánya számomra bántó. S mivel Claudia Carls illusztrációi sem melengették meg a szívemet (minden szereplőnek durva az arca, még Micié is), a mese végén csak bambulok magam elé. „Tudom, hogy itt vannak, hallom, ahogy lélegeznek. (…) Na, majd a végén tapsoljanak!” – hallom Woody Allent.

Karla Schneider: Cinege Mici meséje
Claudia Carls illusztrációival
Fordította: Orosz Ágnes
Manó Könyvek, 2011.
32 o., 2490 Ft