S itt rögtön jegyezzük meg Matuz János nevét, aki a filmet színdarabbá adaptálta, s gyorsan szögezzük le azt is: nehéz, de kétségkívül remek munkát végzett. Aki látta a filmet és az előadást is, nyilván megerősíti: nem ugyanaz a hangulat, nem ugyanazok az érzések vannak meg a két alkotásban, pedig a történet alig változott.

Ha Kay Pollak művét próbálnánk röviden analizálni, rájönnénk, sikere titka alighanem abban a tisztaságban és egyszerűségben rejlik, amely végképp kiveszni látszik az amerikai filmiparból. S mindemellett világosan és egyértelműen beszél értékekről és értékválságról. Matuz természetesen semmit sem vett el ezekből az értékekből, nem itt változtatott. A nyüzsgésbe, sikerbe belefáradt, kifacsart karmester tulajdonképpen kényszerű száműzetése nála is szép lassan fordul át pihenéssé, majd örömmé – s a boldogság forrását is ugyanott találja meg a két Darius, Michael Nyqvist és Rátóti Zoltán. Valójában a háttér is ugyanaz, mert bár nyilván más eszközökkel dolgozhatott Pollak, mint Funtek Frigyes, a kaposvári rendező, a kis svéd falu furának tűnő, valójában azonban nagyon is hétköznapi figurái a maguk konfliktusaival, kisebb-nagyobb drámáival teljesen egyformák. Ám Matuz (és nyilván Funtek is) jó érzékkel erősíti fel a filmben csak epizodista kóristákat. Sokkal többet kapunk Gabriellából, Olga néniből, Florence-ből, Amandából, Erikből, de – miközben Pollaknál sem mellékes figura – Arne is erőteljesebb alak lett, már csak Kőrösi András megformálása miatt is.

Ezek a figurák teljesen élethűek, az erőltetett vicceik éppúgy ismerősek lehetnek, ahogy némelyikük tragikus sorsa vagy épp a soha ki nem beszélt, bár mindenki által ismert titkaik. Amikor Léna kérdőre vonja a többieket, miért nem szóltak neki, hogy előző szeretője, az orvos családos ember volt, éppúgy nem kap választ, mint amikor a Conny Gabriellával szembeni kegyetlenkedéséről való hallgatást, annak eltűrését kérik számon a kis közösségen.

A közelség, az esendőség azonban így is nagyon szerethetővé teszi a falu lakóit, mélyen átélhetők a kudarcaik, nagyon érthető a sikerétvágyuk is. Mindeközben a rendező tart egyfajta távolságot a közönség és a „hét-köznapi hősök” között, a giccs, a közhelyesség gyanúját gondosan kerüli. (Vannak persze közhelyes mondatok is a darabban – Gabriella megromlott kapcsolatáról azt mondja férjének: „Nem vettük észre az apró jeleket” –, de azokat minden bizonnyal annak is szánták.)

Évek távlatából talán az is megbocsátható, ha kijelentjük: a Hétköznapi mennyországban Gabriella híres dala (eredetiben Helen Sjöholm énekli egyébként gyönyörűen) talán átlépi a hatásvadászat határait. A dalszöveg – „Az életem végre az enyém […] Sosem vesztettem el önmagam, csak hagytam, hogy álomban szenderegjen. […] Én csak boldog szeretnék lenni” – az egész filmhez képest meglepő egyértelműséggel utal az asszony életére, s a kimondott érzések nemcsak túl direktek, de már-már banálissá válnak. Kovács Zsuzsa előadásában ugyanez nem ilyen hatásos talán, de nem is halljuk ki annyira a kliséket. Így maga az ének jobban belesimul az előadásba, s kevésbé érhető tetten a hatáskeltés szándéka.

S ha már a különbségeknél tartunk: a darab sajátos alaphangulatát a kóristák karakterei formálta háttér adja meg, melyben egyszerre van meg a Miért éppen Alaszka? humora, könnyedsége, komolyan sohasem vehető drámái és Lars von Trier Dogville-jének gyilkos indulatokkal teli feszültsége. A példák nem véletlenek, hisz az alapmotívum itt is ugyanaz: egy közösség élete felborul attól, hogy megérkezik oda egy idegen. S persze még több irodalmi előzményt is említhetnénk, hiszen már Dürrenmatt öreg hölgye vagy épp Marquez A világ legszebb vízihullájának címszereplője is ugyanezt teszi. Dürrenmatt verziójában – Kaposváron korábban Molnár Piroskával a címszerepben – a városba érkező idegen szintén ismerős a helyen, onnan származik, ám Dariusszal ellentétben a kezdetektől fogva határozott céljai, tervei vannak a lakókkal. Marquez „hősével” a többiekre gyakorolt hatás, a „kimozdítás” miatt vonható párhuzam, miközben nem elhanyagolható különbség persze, hogy István mindvégig halott a történetben. Ám a status quót még így is megváltoztatja.

Ez történik a svéd faluban is, azonban a megváltozott helyzet ezúttal érdekeket is sért, előhoz régi sérelmeket. De mindezek, az ebből következő kis harcok, szócsaták szükségesek a megtisztuláshoz, a megváltáshoz, a kis falu lakói életének „helyre billenéséhez”. Ezúttal azonban még fontosabb az érkező, az idegen változása, akiről később kiderül, igazából nem is ismeretlen helyre jött, hisz itt született. Mert bár az ő a közösségre tett hatása talán mérhetőbb, nem kevésbé jelentős változások zajlanak benne is. A megváltónak ezúttal saját magával is dolga van – nem is kevés.

Rátóti Zoltán Dariusa pontos, tiszta, s jól érzékelhető az átalakulás is, mely végbemegy benne. Legnagyobb erényeként mégis azt említhetjük, hogy nem akar „uralkodni” a darabon, a történetben. Az, hogy a kóristák több teret, lehetőséget kaptak, annak is köszönhető, hogy a kórusvezető figurája nem lesz mindenhol jelen lévő, minden helyzetben domináló szereplő. A második felvonás elején percekig ül egy asztalnál a többiek között úgy, hogy a néző akár el is felejtkezhet róla, s néha önkéntelenül keresni kezdjük szemünkkel. S közben mégis elhisszük róla, hogy vonzza a figyelmet, hogy mindegyik nő szerelmes belé, elhisszük a nemzetközi sikereit és a zavartságát is, mely helyenként udvariatlanságban, máskor a „köszönöm” gyakori ismételgetésében nyilvánul meg.

Kovács Zsolt lelkésze hasonlóan hiteles, s nem lephette meg a kaposvári nézőket. Pontosan akkor és annyira dinamikus, amennyire és amikor kell. Rászabták ezt a szerepet, harcai a feleségével éppúgy élethűek, mint különös viszonya Sivvel, a jólelkű, ám döntéseiben néha feltűnően gyenge nővel.

Új karaktert kapott a Hunyadkürti György-féle Holmfrid, Czene Zsófia Amandája, de több árnyalattal gazdagította Lecső Péter Torrét, Lestyán Luca az ezúttal fiatalabb Florence-et, Csonka Ibolya Olgát, Nyári Oszkár pedig Erik figuráját. Szula László annyival tette mássá Connyt, amennyire azt a színpadi jelenlét megkövetelte. Erős volt, domináns, de el tudtuk képzelni a régebbi, az „ital előtti” énjét is. Az egyik legautentikusabb alakítás Nyári Szilvia feszült, irigykedő, mindeközben mégis erkölcsi magaslatra küzdő Sivje, aki nem főszereplő, mégis rendre magára vonzza a nézői tekintetet.

Ám hiba lenne jobbakat keresni a jók között, vagy legalábbis mást az „egyformák” között. Nyilvánvaló rendezői koncepció volt, hogy az idegen és a közösség viszonyára koncentrál, a kóruson belüli „rangsor” szinte teljesen lényegtelen. Természetesen Léna mint Darius lassan alakuló szerelmének „tárgya” nagyobb hangsúlyt kap, de Németh Mónika is jól ráérzett arra, hogy csapatjátékban vesz részt, nem véletlen, hogy igazi nagy szerelmi jelenetek nincsenek az előadásban. Ellentétben a filmmel, ahol egyértelműen, látványosan beteljesül a szerelem. Hasonló a szerepe Ingernek, a lelkész feleségének, akit Horváth Zita is csak akkor tett hangsúlyosabbá, amikor kétszemélyes dialógusaikban férjével a feszültség egyre fokozódik, egyre hevesebb vitákban jelentkezik.

Ahogy korábban is mindenhol a pontosságot emeltük ki, ugyanez igaz a jelmezekre, díszletre, de még a világításra is. A ruhák pontosan azt a hatást keltik, amit kell, visszaadják a kor hangulatát éppúgy, ahogy jelzik a társadalmi helyzetet, az életkort vagy épp a földrajzi helyet. A díszlet meglepően merész megoldásokkal készült, ezzel sikerült elkerülni, hogy a mozgóképes vetítést a kelleténél többször kelljen használni. A vetítések egy ideig csupán hatásokat erősítenek, a darab végén azonban nemcsak a narráció, de a narratíva, a cselekmény is átkerül a színpadról a vászonra. Nem szokványos megoldás ez, de részben technikai okok miatt is szükségszerűnek tűnik, másrészt önmagában is fontos üzenete van. (Erről részletesebben lásd lentebb.)

A világítás helyenként nem egyszerűen láttat vagy háttérbe helyez, de fontos pillanatokban az árnyékokkal is üzen a rendező, hasonlóan, ám finomabban, mint mondjuk Pollak a falról leeső kereszttel. A teret nem mindig választják el falakkal, néha csak a fény hiánya vagy épp koncentrációja jelzi, hogy a színpad adott része külön, önálló tér.

A Lénával közös biciklizés filmje fontos, és jó megoldás is így, különösen, hogy azonnal élőképre vált, szinte a vászonról kerekeznek le a szereplők. Azonban a legérdekesebb, s alighanem a legvitatottabb rész az egész darabban Darius salzburgi biciklis kalandjának, rosszullétének, majd halálának mozgóképes megoldása. Számomra a rendezői döntés két okból is indokolt ebben a helyzetben. Egyrészt az addig ügyesen elkerült klisék, hatásvadász helyzetek mindegyikénél nehezebb lett volna úgy megjeleníteni a karmester haldoklását, halálát, hogy ne éreztük volna a nagyon erőteljes direkt közlés szándékát. (Technikailag sem lett volna egyszerű, nem beszélve az „operás túlzás” színpadi megjelenítéséről, ahogy a haldoklónak még meg kell érnie kórusa apoteózisát.) Másrészt a főszereplő száműzése a színpadról pontosan illeszkedik abba a koncepcióba – melyet egyébként Pollak is megerősített egy interjúban –, hogy ez a történet nem lehet úgy hepiendes, hogy a főszereplő életben marad, családot alapít, s a szerelmesek boldogan élnek, amíg… Darius halála éppúgy része a megváltás mozzanatának, ahogy a kis hercegé vagy ahogy magáé Krisztusé. Távolléte a színpadtól azt is üzeni, attól lehetett ő a megváltó, hogy nélküle is mennie kell tovább a dolgoknak, méghozzá másképp, mint ahogy az érkezése előtt mentek.

Hogy Pollak búzamezője helyett Funtek alagutat használt a Darius emlékeiben, vízióiban fel-feltűnő képként, bár nyilvánvalóan egész más a szimbólumértéke, ez mégsem döntő jelentőségű. Ellenpontként a narratívát is hordozó filmrészletekkel szemben (a karmester első infarktusa, a biciklizések) mindenképpen jók ezek a bevágások, a szükségességükről azonban nem győzött meg a rendező. Ahogy korábban jeleztük, a darab egyik nagy erénye éppen az, hogy semmi sincs túlbeszélve, a szerzői, rendezői üzenetek sohasem direktek.

Hogy a harmónia–közösség–egyensúly a darab legvégén megjelenik-e a deszkákról lelépő énekesek és a közönség között, alighanem előadásonként változó. Úgy tűnt, a művészi oldal mindent megtett, hogy így legyen, a befogadást, az elfogadást persze estéről estére befolyásolhatják egyéb tényezők, így erre itt sincs biztos recept.

Végül fel kell tennünk az obligát kérdést: a kétségkívül sikeres, egyedi és bátor előadás volt Rátóti Zoltán igazgatói antréja? Az új igazgató afféle helyi Dariusként nemcsak új színeket, új stílust hoz, de „megváltást” is a somogyi színházi életbe? A válasz egyelőre „nem”, hiszen a Csiky Gergely Színházban nem lett egy csapásra minden sokkal jobb. Mégis, az Amint a mennyben egy elképesztően jó előadás.


Kay Pollak: Amint a mennyben
(Så som i himmelen)

Soproni Klára fordításának felhasználásával színpadra alkalmazta: Matuz János

Daniel Dareus, karmester: Rátóti Zoltán
Stig Berg, lelkész: Kovács Zsolt
Inger Berg, a lelkész felesége: Horváth Zita
Lena, pénztáros: Német Mónika
Conny, kamionsofőr: Szula László
Gabriella, Conny felesége: Kovács Zsuzsanna
Arne, bolttulajdonos: Kőrösi András
Siv, a korus egykori vezetője: Nyári Szilvia
Olga, kórustag: Csonka Ibolya
Holmfrid, kórustag: Hunyadkürti György
Amanda, kórustag: Czene Zsófia
Erik, kórustag: Nyári Oszkár
Florence, kórustag: Lestyán Luca
Torre, kórustag: Lecső Péter
Menedzser: Gyuricza István
Szervező: Tóth Géza
TV-riporter: Szvath Tamás
Barát: Kalmár Tamás
Margot: Tóth Molnár Ildikó
Újságírók: Fábián Zsolt, Kósa Béla, Lugosi György

Díszlet-jelmez: Csík György
Dramaturg: Matuz János
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Korrepetítor és zongorán kísér: Ujláb Gábor
Film: Kiss Sándor
Világítás: Memlaur Imre
Segédrendező: Pintér Katalin

Rendező: Funtek Frigyes

Magyarországi bemutató: 2011. november 11.
Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Fotók: Memlaur Imre