Egy portugál metálegyüttes, a Moonspell 1996-os CD-jének borítójában találkoztam először Patrick Süskind nevével: egy hosszabb idézet szerepelt az egyik szám szövegében a Parfüm – Egy gyilkos története című művéből. Gondoltam, ha Goethe Faustja és Fernando Pessoa Opiáriója mellett ez a könyv is felkeltette Fernando Ribeiro érdeklődését, akkor Süskind tudhat valamit. Mikor aztán a Keleti pu. egyik használtkönyves standjánál böngészve megpillantottam a magyar fordítást, úgy csaptam le rá, mint a párizsi nép Grenouille parfümben tocsogó testére. (Hehe, mintha tudtam volna akkor, hogy csap le a párizsi nép Grenouille parfümben tocsogó testére!) Pár hónappal ezelőtt hallottam róla, hogy Süskind hosszas ellenállás után beadta a derekát, és filmet csinálnak 1985-ös bestselleréből, de akármennyire oda is vagyok a könyvért, nem mondhatnám, hogy azzal teltek ezek a hónapok, hogy a mozik műsorát figyeltem izgatottan. Egy szerencsés véletlen folytán értesültem, hogy premier előtti vetítés van, és mivel kb. 1 éve nem voltam moziban, gondoltam hajrá.

Mindig motoszkált bennem a gyanú, hogy egy-egy klasszikus regény (hollywoodi) filmes feldolgozása valójában nem más, mint valamely művészi-spirituális tartam bizonyos szintre való lebutítása és könnyen fogyasztható köntösbe való csomagolása. Eszerint nem, vagy alig lenne művészi aspektusa annak, hogy filmre visznek egy irodalmi alkotást: az eladhatósági aspektus mellett legföljebb valami didaktikus, valami extrém demokratikus szándék vezérelheti az alkotókat, amikor a fogyasztói társadalom és a mainstream popkultúra – kezében 2l-es popkornnal és 0,75-ös kólával menetelő – katonáinak nehezen meghódítható agyába próbálnak becsempészni némi, az emberként való létezéshez nélkülözhetetlen, egyezményes, „közös” kultúrértéket, netán magát a krisztusi szenvedéstörténetet. Azt hittem, ezen a premier előtti vetítésen előbújnak majd a regényt ismerő értelmiségi fejek, és néhány gótmetálossal vegyülve kitúrják majd a moziteremből a popkornzabálókat, de nem: helyette ez a gyanú birizgálódhatott fel bennem újra; és ha be nem is igazolódott, új, mulatságos tapasztalatokkal gazdagodott.

Mint ahogy a könyvnél, a filmet nézve is előjött az a fantasztikusan izgalmas érzés, hogy te jó ég, ez itt valami teljesen új, hiszen eddig nem vagy csak alig foglalkoztak regényekben, filmekben az illatok világával. Az illat egy olyan pofonegyszerű, egyértelmű, alapvető szimbólummá válik ebben a történetben, hogy az ember hosszú évszázadok művészseregének nevében fogja a fejét: „hogyhogy ez nekem eddig nem jutott eszembe?!” Süskind regényénél volt ez igazi újdonság, főleg hogy abban a rövidke kis könyvben komoly erőfeszítések voltak az illatoknak a szöveg általi „enflourage-olására”. Kérdés, hogy Süskind illatregényének adaptálásához mennyire alkalmas a film műfaja, amely talán még a szövegnél is korlátozottabban képes a „szinesztézia” megvalósítására.

Ügyes forgatókönyvvel, hatásos filmzenével és a – könyvben aprólékosan leírt – regényalakokat mesterien megjelenítő színészekkel felvértezett (a telitalálat Grenouille-színész mellett Dustin Hoffman remekel Baldini szerepében), profi és csiricsáré kosztumos produkció lévén, a Parfüm maximálisan megfelel arra, hogy az ember minden erőfeszítés nélkül lássa azt, hogy hogy is volt ez az egész 18. századi világ, hogy milyen egy szűzleány hamvas keble vagy a csat a márkik cipőjén. De az illatokhoz és az általuk kiváltott érzésekhez, képekhez nem vitt közelebb, pedig ez utóbbi egy olyan potenciál, ami eléggé adja magát egy filmes feldolgozásnál. (Egy „művész-mozisabb” adaptációban talán jobban el lehetett volna játszani ezzel.) Mindössze egy ilyen pont volt, ahol ez megtörtént: amikor Baldini beleszippantott Grenouille első parfümjébe, és körülötte láttuk az Édenkertet, jött egy gyönyörű asszony és a fülébe súgta, hogy szereti.

Az, hogy a jegy mellé adtak valami ócska pacsulit (van neki márkája is ám, még szép!), az egy mulatságos gesztus mindössze, nem több mint a rénszarvasos hűtőmágnes a téli popkornmenühöz: a mű felé közeledésünknek egy hárdkór fogyasztói rítusba való komponálása. (Kíváncsi vagyok, a Fűrész nemtomhánynál van-e ilyen ajándék, hehe). Meg hát ugye a multiplex-miliő további áldásai: mikor Baldini az „Ámor és Psyché” parfüm összetevőit próbálta kideríteni és boncolgatta az illatokat: szegfűszeg? pézsma? netán fahéj? Nekem is ösztönösen kitágultak az orrlyukaim – és majdnem odakiáltottam Baldininek: ez fingszag, baszki!!!

A film összességében nem csinál mást, mint jó érzékkel zanzásítja és korrektül megjeleníti a regényben foglaltakat, de annak is többnyire csak az elsődleges, felszíni cselekményre vonatkozó részét. Bennem kellemesen felelevenedett ez a nagyszerű regény, semmi több; tudtam mire számíthatok, és nem ért meglepetés. Nem úgy a teremben levők igen tekintélyes hányadát, akik most szembesültek először Süskind agyszüleményével. Az első másfél órában csak valami kényelmetlen fészkelődés volt tapasztalható részükről – nem is annyira a halpiacon való szülés naturális ábrázolása, vagy az illatrabló hullagyalázások miatt, amiken egy tinihorroron edződött mozilátogató igazán nem akad fenn (azzal az elegáns művésziességgel voltak ábrázolva egyébként, amivel a könyvben is), hanem inkább a cselekmény menete, a főhős Grenouille lényének, céljainak szokatlansága, visszataszító volta, a velük való azonosulás képtelensége miatt.

A film végén aztán, amikor a kivégzésre gyűlt nép megérzi Grenouille mesterművének, a végső parfümnek az illatát, és a szent boldogságtól önkívületbe esve monstre gruppenszexbe kezd, na akkor aztán kiborult a prüdéria bilije (mondanom sem kell, a jelenet tökéletesen művészire sikerült, zéró pornográfia, de jellemző módon ettől jobban kiakad az átlagember, mint Michelle Wild altestétől). Itt hallatszott elölről az első felhördülés, ahol egy nagyobbacska család ült, egészen kicsi gyerekekkel is. „Na mi aztán jó filmre jöttünk be, baszod.” Ezután már az egész terem morgolódhatott, ki-ki a maga módján. Mellettem egy tudálékos, kockafejű szemüveges pár férfitagja úgy vélte: „Hát ez már azért túlzás.” Mire a csaja, látva, hogy Grenouille előtt megjelenik a parfüm tizenharmadik „komponense”, az utolsó áldozat, majd könnyei kicsordulnak: „Rájött, hogy talán nem így kellett volna tennie”. Mint egy falat kenyérnek, úgy örültek a szeretkező püspök képének, haha, ezen lehet kacagni, haha, végre valami olyan a filmben, amire tudom, hogyan kell reagálni. Mikor aztán a záró jelenetben a halpiacon elfogyasztják a túl erősen illatozó Grenouille-t, elöl már totál ki voltak borulva: „Hát ez jó lagzi vót, more!” (Ejtsd ahogy írom.) „Holnap is jövünk!” – ironizáltak, aztán a nézők felé fordulva, egyikük a következő benyögéssel oldotta a feszült hangulatot: „Holnap meg majd a Dezodorra gyertek!” Kifele menet ezen végigröhögtük a plázát, amikor az egyik sarkon összetalálkoztunk a dezodor-poén gazdájával, aki egy 10 fős társaság közepén már vadul magyarázta, hogy „12 csajt ölt meg, hogy legyen neki belőlük parfümje…”

Aki tehát szűz leányok hamvas kebelére kíváncsi, akar pár fiola „ingyen” parfümmintát, netán egy felkavaró filmre vágyik, vagy pedig kedves regényét fantáziája és olvasás nélkül, a mozivászon segítségével óhajtja maga előtt látni, csöppet zanzásítva, az bátran nézze meg Tom Tykwer filmjét, jobb befektetés, mint a megszokott filmtömeg 99%-a. Aki viszont egy továbbgondolását várja a regénynek, egy olyan derekas adaptációt, ami képes párbeszédbe elegyedni az eredeti művel, az inkább hajtsa fel Moonspell-ék Irreligiouséről a „(Herr) Spiegelmann” című számot. Mindazonáltal, a dezodoros emberek, meg a többiek reakciója mutatta meg, hogy van értelme multiplexbe vinni Süskind regényét. Azért akadnak ki ennyire, mert valahol róluk szól ez az egész: a Grenouille halálát vérszomjasan kívánó, majd az ő mesterműve által megmutatott boldogságtól megrészegült, magukból kivetkőzött emberekről, akiket végül a kannibalizmusra is rávisz az emberi lényegükre való zavarbaejtő rátapintás. Ahogy a 13 szűz titkos illata legvégső boldogságukat, vágyaikat testesíti meg, ez a film is rámutat valami ilyesmire a maga korlátozott módján. És ahogy a gruppenszex másnapján fölébredve, ruháikat zavartan magukra kapva, később mindent elfelejtve elillantak a parfümmel együtt a filmben, úgy siettek ki a moziból a nézők naccost, popkornt hátrahagyva: hát ez azért már túlzás…