Első pillantásra csak ennyi állítható Vörös István József Attila-díjas költő, prózaíró, esszéista, irodalomtudós 2011-ben megjelent legújabb könyvéről. A Keresztelés özönvízzel már címében erőteljes vállalkozásra, tisztulásra utal, ilyen katarzis azonban nem történik. A keresztelés egy társadalmilag szabályozott tradíció, az özönvíz ezzel szemben a természet pusztító, kiszámíthatatlan és egyben megújító folyamata - ehhez hasonló ellentétekben bővelkedik az írás.

Rögtön nem is egy, hanem két különböző történet bontakozik ki. Egyik sincs meghatározott, pontos időbe helyezve. A fő narrátor, aki saját életébe csupán szűkebb bepillantást enged – a kurzívval szedett szövegrészben – feltételezhetően napjainkban él és alkot. Az általa megírt történetben – a főszövegben –,  bár egy meghatározó korszak hangulata érződik, az mégis inkább az időtlenség illúzióját kelti. Előttem egy 19. század végi, 20. század eleji poros kis község jelenik meg, amit még jószerivel csak mezítláb lehetett megközelíteni. Közben azonban valahol már egy felültöltős mosógép körvonala rajzolódik ki, egy rádió recseg, autó és vonat is jár. Így, pár halvány utalás könnyen képes szürreális benyomást kelteni. Az idővel ellentétben itt a hely azonban bizonyos, bár fiktív. Egy zárt, fenyegető világ, a csak első látszatra ártatlan Bakonymérő mutatkozik meg. "Bakonymérő nincs és nem is volt soha, és most ez/ a nemlét utolérte, mint megkötözött lábú kutyát,…" – illik az idézet Vörös egy verséből (Tizedik bakonymérői elégia). Olyan helyek ezek, ahol mindennek meg kell történnie, erre a helyre csöppen vissza egy zárt és védett, bár nem kevésbé fenyegető környezetből, egy plébániából főszereplőnk, egy pap, aki gyereket szeretne, de hogy miért és hogyan, azt ő maga sem tudja.

Az első történet onnan indul, hogyan is kezdődik a történet, egészen pontosan a regény írásának az írása. Ez az "önjelölt" író, "állítólagos" fizikus vezetné az eseményeket, írná meg, bogozná össze a pap és a neki szállást adó apa (Atya) és annak három lánya közötti eseményeket. Márta, Kata, Zsuzsa, a három nővér, az egyedüli néven nevezett személyek. Az efféle beazonosításra szükség is van, mert a hasonlóság még így is megtévesztően erős közöttük, ami sok kétséget kelt a szemérmes és bizonytalan papban, de még a saját apjukban is. Aztán ott van az atya, aki azonban mégsem rendelkezik az isteni elrendelés erejével, hiszen a cselekmény alakításába, bármennyire is szeretne, képtelen aktív személyként belépni. A három nőalak egysége erősebb nála, néha mintha egy személy három különböző testet öltései lennének, néha szinte egyek. Magukban pedig lehetőségek rendszerét rejtik, olykor, pillanatokra egymással szemben is, de alapjaiban véve azért mindig inkább egymásért cselekszenek. Ők az elérhetetlen nők, kislányok, szeretők és anyák, megfelelő időközönként cserélgetve ezeket az arcokat. A házuk rejtéllyel terhes, anyjuk máig tisztázatlan halála miatt.


 

Közben monológok, amelyekből dialógus ritkán születik vagy inkább  - egymás mellett - elbeszélések, meg nem értések, folyamatos megszólítások és parttalan kibeszélések sora. Az író próbál kiszólni hozzám – az olvasóhoz –, és próbál kibeszélni engem. Aztán önmagát maga ellen, a fiktív írót a még fiktívebb szereplője ellen és fordítva is. "Ha ő nem beszél el engem tisztességgel, legalább én locsogok róla." – hangzik el a pap szájából. (97.) Az elbeszélők közötti macska-egér harc csak fokozódik. Különbség az írásmódjukban azonban nincs, nem köszönnek vissza a laikus próbálkozásai, sokkal inkább egy tapasztalt, irodalmi kifejezésmód szólal meg mindkét szövegben, ami csökkenti a kettéosztott narrátor hatását és jelentőségét.
 

A végig névtelen író, fizikus határozottan robban be a regény első oldalán, hogy aztán bizonyos időközönként rendszeresen betüremkedjen a történetbe. Erőszakosan helyet követel magának, hogy túlmagyarázzon, túlírjon. Nem engedi a szöveget, de még csak teremtett hősét sem élni. Nem vagyok gyilkos, nem vádolnak, nincs is vád, mi történt és mi nem, ki vagyok és ki nem? - szegezi nekünk a kételyeit. Egy kis időeltolódással azonban mindkettejük – a fizikus és a pap – kérdése is ez lesz. Az egyházi kötelékből látszólag kiszakadt pap, az életbe belépni már képtelen, szüzességét semmilyen értelemben nem veszti el. A gyermek utáni vágya mondvacsinált gesztusként hat. A biztosból a bizonytalanba, új társadalmi elvárások és sztereotípiák színterére lép csupán. A halottat rátestálják, a csecsemőt féltik tőle, milyen életre számíthat így? Börtönből jött, bűnöző? - merül fel vele szemben a kérdés, és még ha a válasz nemleges is, bizonyos értelemben mégis az egyház törvényei szerint bűnt követett el, megszegte szent fogadalmát. Bűnösből azonban túl gyorsan válik áldozattá. Önmaga újrateremtése, újrarajzolása sehogy sem sikerül, se neki, se másnak. Egyelőre se múltja, se jövője. Egyet tehet újra, menekülésbe kezd maga és a világ elől. De, hogy hova indul, hova jut, azt az utolsó oldalon már sem ő, sem az olvasó, de talán még az író sem tudja.