Birkás Lenke, színes, digitális kamerával készült (vitatható, kritikus pont e munkák esetében), fotóeljárással nagyított, beállított fotográfiái „nemcsak” izgalmas reflexiók a fotó és a film különböző, de egymástól elválaszthatatlan időélményére, hanem ennek a jobbára angolszász területen kirajzolódó, friss, kimondottan a filmek érzéki megtapasztalásából fakadó esztétikai kérdésfelvetésnek a megjelenítői is. Ritka pillanat, amikor egy születőben lévő, aktuális elméleti felismerés és egy fiatal magyar alkotó munkái így kiegészítik egymást. Nem feszítem tovább a húrt, az úgynevezett késleltetett mozi/mozizás, vagy egyszerűen a késleltetés esztétikájának néhány aspektusára szeretném felhívni a figyelmet Birkás Lenke „Film Still”-jei kapcsán, melyeket az Uránia Filmszínházban tekinthettünk meg, önálló kiállítás keretében.

A késleltetett mozi esztétikájának forrása az a mindannyiunk által ismert és gyakorolt jelenség, vagy inkább aktus, amit a videó- és a DVD-lejátszóknak köszönhetően a filmekkel művelünk. Művelés ez a szó mindkét értelmében, hiszen a filmeknek a technológia segítségével történő „nyúzása”: lelassítása, kikockázása, visszapörgetése, a képszekvenciák történet formáló folyamatának felhasítása, egy-egy jelenetet kiemelése és ismétlése egy filmanalízisben termékeny időszakot indított útjára. Mára megszületett a felismerés, hogy pusztán a verbális nyelv eszközrendszere nem elegendő a filmesztétika számára. Elkerülhetetlen lesz a képszekvenciák, a film stillek bevonása az elemzés nyelvezetébe, hiszen mind a fotográfia, mind a film által közvetített időélmény szavakba öntésénél a verbálisan kifejezhető igeidők sokszor inkább korlátoknak bizonyulnak. (Lásd Roland Barthes kísérletét a fotográfiai időélmény megfogalmazására: „then was now here”) Nem meglepő tehát, hogy a filmet alkotóelemeire bontó analitikus szemlélet a képzőművészeti praxisban nyilvánul meg a leglátványosabban és a legeredményesebben. Filmteoretikusok látásmódját, felismerését sokszor képzőművészek munkái generálják (Bill Viola és Dougles Gordon munkái például).

Mivel a teljes mértékben szubjektív, hiszen privát környezetünkben zajló késleltető filmnézegetés és elemzés azonban jobbára magányos művelet, a felismeréseket nemcsak jó, de muszáj is egymással megosztani. Ez történik Birkás Lenke megépített és állóképekbe sűrített filmélményeiben, valamint a késleltetett mozi esztétikájának következő lépésében is. A filmek ízekre szedésétől elbűvölt befogadónak két szélsőséges, de egymást részben át is fedő típusát lehet megkülönböztetni. Az ún. birtokló néző, a hagyományos rajongó örököse, akinek ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen a mozi-élményben létező visszaszerezhetetlen látvány és személyes fantáziája között, már nemcsak a filmipar által termelt járulékos képekkel, pl. poszterekkel vagy magazinfotókkal kell beérnie. Birtokolva magát a filmet korlátlanul visszajátszhatja kedvenc jeleneteit és színészi alakításait. Ezzel a gesztussal azonban a birtokló késleltető nem pusztán izolálja a filmbeli karaktert, pontosabban a karaktert megformáló színészt, hanem a sztárkultusznak köszönhetően, a filmen kívüli valóság részleteivel, életrajzi elemekkel, adott esetben pletykákkal, híresztelésekkel, vagyis a filmipar által szövögetett fikcióval is kibővíti azt. Az ilyen ikonná merevedő jelenségek kiszakításában és ismétlésében örömét lelő néző a film értelmezésének szempontjából tulajdonképpen terméketlenül kiragadja az izolált szekvenciát az adott narratívából és filmidőből. Ennek egy bonyolultabb és szofisztikáltabb esete a régi filmek újra nézésénél figyelhető meg. Rég halott, de főleg tragikus sorsú színészeket látva a celluloid filmszalagon, nem tudjuk teljesen függetleníteni magunkat az életrajzi tényektől. Egy-egy jellegzetes póz kimerevítésével nemcsak az ismerős és elhíresült színészi gesztus kerül a figyelem középpontjába, hanem annak rögzítőjeként a film alapegysége, a mozgás illúziójának felkeltéséhez nélkülözhetetlen fotografikus kép, de leginkább annak az elmúlás gondolatkörét beindító indexikus természete, a mozdulatlan fotó „ez volt a most” ideje a mozgó film örök jelen-idejűséget teremtő hatásával szemben.

A késleltető filmélvező másik típusa, az ún. gondolkodó, szemlélődő befogadó. Bár ez az elnevezés némi passzivitást sugall az aktív és agresszív minőségek érzetét keltő „birtokló” szó ellenében, a film megértésének kibontásában, a mélyen kódolt tartalmak érzéki letapogatásában egyértelműen ez a szemlélődő tekintet, a gondolkodva késleltető mód az eredményesebb. A film dramaturgiájának és ritmusos megformálásának hagyományos szerkezetében a történet motorja, a végkifejlet aktív siettetője a férfi karakter szerepköre. Az elmerengés, a leállás, az ismétlések általi kontemplálás, vagyis a film ritmusképletének passzív és lassú alkotóeleme a női szereplőkön keresztül kap formát. Ez a feminin minőség, mint filmes alkotóelem a szemlélődve késleltető befogadásnak és befogadónak meghatározó technikája lett. Az elvárások nélküli érzékeny figyelem képes a film szétbontható alkotóelemeinek felismerésére, egy-egy jelenet gondosan kimunkált, de lassítás nélkül alig értelmezhető koreográfiájának letapogatására. A szemlélődő néző mondhatni rábízza magát a rendezőre és az operatőrre, a díszlettervezőre, az általuk kialakított kameramozgások, fényjelenségek és gesztusok szekvenciáira, a film aktív alkotórészeire. Minden érzékével ráhangolódik a filmre és a késleltetés technikáitól felajzott állapotban olyan kódolt, de a film eredeti vetítési sebessége (1/24 sec) miatt óhatatlanul bújtatott jelenségek megragadására lesz fogékony, melyek szinte a vetített kép felszíne mögötti területre, a film terébe, feltérképezendő topográfiájába engednek behatolást. Ezen a szinten a 2-féle filmidő, a narratíva fikciós és pszichikai ideje, valamint a levetíthető filmszalag fizikai mértékegységekben kifejezhető ideje szétválasztható és újra egymásba játszható, az elmélyült játék hangulatát idézően elemezhető. Továbbá a mozgó képsorok kimerevítésével, lassításával, újrajátszásával megvilágításba kerül magának a képhordozónak a dimenziója, matériája is, a késleltetéssel tehát az állókép, mint a mozgás illúziójának bázisa tudatosul bennünk.

Birkás Lenke is ilyen szemlélődő befogadó, egyrészt. Késleltetve elemző attitűdjét azonban nem a filmek értelmezésének gondolati építményében kamatoztatja, hanem mindezt a szcenírozott fotográfia hagyományában fejezi ki. Az emblematikus, nagy jelenetek közti érzékeny láthatóságok, az elsuhanó, csak késleltetéssel kibomló és kiélvezhető jelenségek megragadásában, Birkás Lenke nemcsak rábízza magát egy-egy film rendezőjére, operatőrére, világosítójára és látványtervezőjére, hanem ezeket a szerepköröket ő maga fel is vállalja. A jelen idejű folyamatban kibomló, hanggal és vizualitással bíró, dramatizált filmet azonban nagyon nehéz megragadni, egyetlen képbe sűríteni. Ez a vágy, a nehezen megfogható kép megjelenítésére nála nem az adott filmek ismételt megtekintéséhez vezet, hanem a hangulatokat előidéző jelenetek megépítéséhez, finomításához, újra és újra megismételt eljátszásához. A konkrét film egyszerűen csak kiindulópont, ugródeszka – a filmcímek el is tűnnek az alkotófolyamatban - hiszen Birkás Lenke számára fontosabb a privát környezetének szereplőivel és kellékeivel megvalósított és a végső kép eléréséig ki tudja hányszor megismételt játékban való feloldódás és szárnyalás, ahogy ez a sorozat csúcspontot jelentő darabján, a Holt pont című film egy jelenetének eljátszásánál és rögzítésénél konkrétan meg is valósul. A filmeken alapuló és azokra reflektáló állóképeket létrehozó processzussal, a megfelelő fotografikus pillanat megkonstruálásáig vezető akadálypálya bejárásával Birkás Lenke a film topográfiájának megírását kezdte el. A rendezés (alkotás) kínjainak és örömeinek megismerése tanulságokkal szolgáló elementáris játékélménybe ágyazódik, melyen keresztül a filmélmény szószerinti háziasítása, vagyis bensővé tétele zajlik előttünk. Eredménye pedig, nem más, mint a film és világunk illuzórikusságának megértése és érthetővé tétele.

A szerző Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjas, az írás az OKM támogatásával jött létre.