Szakmailag hihetetlenül izgalmas volt az év. Nekem, nekünk. Érzékelem, hogy sokan letargikusak körülöttem. Viszont annyi impulzus, újdonság ért, annyit tapasztaltam, tanultam, hogy ilyesmire nekem nem volt időm. Igaz, jó volt az év végén egy hétre elszigetelődni, az ilyesmi határozottan jót tesz. Sajnos a vállalt szerep, az obligát feladatok miatt mostanság nem tehetem meg, hogy hosszabb időre kivonulok. 

Jogos, de cseles kérdés. Nem, hiszem, hogy ez a látványos előretörés annak köszönhető, hogy nőtt a FISZ támogatottsága. Sőt, kijelenthetem, hogy nincs így. Láttunk, látunk olyat, hogy sok pénzből nem sokra megy egy-egy kulturális szervezet. Fordítva. Előbb lettünk láthatóak, előbb értünk el komolyabb eredményeket, fektettünk egy-egy ügybe hihetetlen sok energiát és kevés pénzt. A folyamat már pár évvel ezelőtt megkezdődött, még Bednanics Gábor elnöksége alatt, akinek nagy segítségére volt Csepregi János, Mészáros Márton és Gász Boglárka is.

Aztán nőtt valamelyest a támogatásunk. De nem számottevően. Működésre például mind a mai napig alig jut. Többen, többször kérdezték, sőt, nyilvánították ki nekem az utóbbi időben, hogy akkor mi most benne vagyunk a tutiban. Jellemző hozzáállás. Erre csak azt tudom mondani, hogy hajrá, szívesen átengedem ezt a tutit, amiben vagyunk. A tömérdek munkával és a kiszámíthatatlan jövővel együtt. Mert míg egy jelentéktelen kisvárosi látványsportklub minimum harminc-negyven milliónyi támogatást kap, addig a két U21-es (na jó, U40-es) irodalmi csapat, válogatott mindössze egy-két milliót. Holott az elvégzett munka, az eredmény, ha úgy tetszik, a látvány is összehasonlíthatatlan.

Igaz, igaz, legyünk méltányosak, mi most őszintén verjük a fenekünket a földhöz örömünkben, hogy az eltervezett rendezvények finanszírozására megnyugtató összegek állnak a rendelkezésünkre. Úgy érzem, hogy a FISZ végre a helyére került, ismét felkerültünk a térképre.

Persze a többi írószervezethez hasonlóan türelmetlenül várjuk, hogy a Márai Program kapcsán beadott rendezvénypályázatok elbírálásra kerüljenek. Úgy tűnik, hogy gyorsan fel fognak állni az NKA-nál az új kuratóriumok, nagyon reméljük, ezzel nem lesz gond. Ha így lesz, akkor elmondhatjuk, hogy a hányattatott sorsú Márai-program esetében az irodalmi szervezetek elérték, amit szerettek volna, meghallgatásra kerültek a kéréseink, hiszen olyan pályázat került végül kiírásra, olyan összegben, amilyet mi szerettünk volna.

Mondjuk, egy rövid időre igazán szeretnék már olyan országban élni, ahol úgy írnak ki irodalmi szervezetek számára fontos, nagy összegű rendezvénypályázatokat, hogy a beadás vagy éppen a döntés pillanatában nem ketyeg már régen a támogatási időszak, gondolok itt a MASZRE-ra is. Szorít a gyémántcipő, inkább nem panaszkodom, ha nem megyünk év végéig csődbe, akkor az NKA-nak, a MASZRE-nak és remélhetőleg a Márai Programnak köszönhetően igazán jó rendezvényeket tudunk szervezni.

Tavaly még optimistább voltam. Reméltem, könnyebb értelmes párbeszédet folytatni, hogy ehhez mi is tevékenyen hozzá tudunk járulni. Hogy lehet majd csak a dolgot magát nézni, csupaszon és sallangmentesen. Ma már óvatosabb duhaj vagyok. Valószínűleg ebben az évben minden nehezebb lesz ezen a téren. Ez van. Tartok tőle, hogy a mi generációnk is bele fog csúszni abba, amibe az előző, iszapbirkózó generációk, pedig ez senkinek sem lenne jó. Nem könnyű értelmesen, józanul, higgadtan megszólalni. De erről nem csak a politika, mi is tehetünk. Hiányolom a megértést és a nagyvonalúságot.

Nagy a felelősségünk abban, hogy jó szakmai döntéseket képviseljünk, hogy értelmesen vitázzunk, persze vállalva a szükséges konfliktusokat, összeütközéseket is. Hogy normálisan viszonyuljunk egymáshoz, egyáltalán, hogy legalább olvassuk egymást. Nem kell szeretni vagy értékelni a másikat, de illik elismerni a másik létjogosultságát. Felelősségünk van abban is, hogy megértessük a mindenkori politikával, hogy milyen utak lennének üdvösek a magyar irodalom vagy a magyar kultúra egésze számára, és itt az egészen van a hangsúly. Nem egyszerű, hiszen nincs általános recept, olyan nincs, hogy nem sérülnek érdekek, főleg egy gazdasági válság kellős közepén, de talán nem lehetetlen minimalizálni a veszteségeket.

Igen, fontos lenne továbbvinni a megkezdett együttműködést, mely az utóbbi időben kicsit elbizonytalanodott. Ezért is javasoltuk, hogy intézményes keretek között, nyilvánosan és rendszeresen folytassunk párbeszédet, akár a szétesett irodalmi kerekasztal felújításával. Mindeddig az irodalmi szervezetek nem válaszoltak érdemben a felvetésre, valahogy elsikkadt a dolog, de nem adjuk fel. Hiszen volt eredménye a közös fellépésnek, például a művészeti szervezetek végül megkapták a megítélt támogatást, a Márai-program is sokat változott időközben, és a művészeti díjak ügyében is értelmes kompromisszumok születtek. Kár, hogy a minisztériummal idő közben megszakadt a párbeszéd, így fogalmunk sincs róla, hogy mi lesz a gyakorlat, egyelőre azt látjuk, hogy egy év alatt nem történt semmi ezen a téren, ami mégiscsak túl hosszú idő, még akkor is, ha tudjuk, terhelt az adminisztráció.

Nem szeretem az üres, szimbolikus politizálást, a tartalmatlan nemzetieskedést, a kulturális tér leszűkítését, miközben idegbajt kapok attól is, ha csípőből vetnek el, csokrétáznak, árvalányhajaznak le mindent, ami nemzeti kultúraként határozza meg magát, ami sorskérdésekkel kíván foglalkozni, ha minden vállalkozással szembe mennek, csak mert a másik oldalról jön. Az irodalomban, a művészetben minden másképp kell, hogy legyen, mint a nagypolitikában. Basszus, mennyi hülyeséget olvastam, láttam, hallottam az utóbbi időben mindkét, három, négy, öt oldalról. Miközben találkoztam jogos és ésszerű bírálatokkal, valamint jogos és ésszerű döntésekkel, változtatásokkal is.

Igen.

Nagy kérdés, hogy meddig lehet fenntartani a mostani fordulatszámot. Hogy mikor kell majd visszavenni, ha egyáltalán. Hiszen az sem normális, hogy van olyan hét, amikor például Mészáros Marcival, aki idéntől már a FISZ titkáraként segíti hatékonyan a munkámat, többet beszélünk, mint az összes többi élő, vélt vagy valós rokonunkkal együttvéve.

A gimnáziumi osztályfőnököm, aki matek-fizika szakos piarista szerzetes volt, tehát logikus, hogy Esterházyt, Domonkos Istvánt, Oravecz Imrét is tőle ismerem, szóval ő szokta mondani, hogy az a mérce, amit nem emelnek, az süllyed. Azt hiszem, Fodor Andrást idézte, de meglehet, hogy tévedek. Égnek állt a szőr a hátamon akkoriban ettől, de be kell látnom, igaza volt. Ebben, meg még jó pár kérdésben, persze nem mindenben.

Elekes Dóra jóvoltából nagyot szólt a Mesebeszéd, aminek lesz folytatása. Varga Betti igen profin viszi a Kritikustusa sorozatot a Szatyorban, Csapody Kinga a FISZ-klubot a Fogasházban, meg az alternatív magyarórákat, a Borbáth Péter - Szöllőssy Balázs tandem szintén a Fisz-klubot, de az A38-on, illetve az év végén megjelent szerkesztésükben Izsó Zita kötete, Falvai Mátyás, Szabó Tibor Benjamin és Zsidó Ferenc sorozatában pedig Kiss László és Jenei Gyula könyve. Szerencsére Bednanics Gábor és Bengi László sem szálltak ki, nekik köszönhetjük a rendszeres irodalomtörténeti konferenciákat, Szalai Zsolték pedig Győr környékén szervezik a műhelymunkát. Új területekre is eljutottunk, Debrecenbe Korpa Tamás, Vajdaságba Berényi Emőke jóvoltából, és ha minden igaz, Németh Dorkának is köszönhetően az ELTE-n, a Kontextusnak köszönhetően pedig a Károlin is lesznek programjaink. Sikerült újra Erdéllyel, az EMIL-lel és az Előretolt Helyőrséggel is felvenni a kapcsolatot, ezért jelenhetett meg technikai közös kiadásban Lövétei L. Lászó és Farkas-Wellmann Éva új kötete.  Az elnökségből Mészáros Mártonra, Neszlár Sándorra, Csepregi Jánosra pedig mindenben számíthatok. Rám is fér a segítségük.

Csepregi János, Neszlár Sándor, Kollár Árpád és Mészáros Márton

Ami a terveket illeti, ez mind maga a terv. Remélem, sikerül előre lépve szinten tartani magunkat. Szeretnénk ismét egy igazán jó tábort, ami kora nyáron lesz, Visegrádon. Szerencsére a szükséges források is megvannak ahhoz, hogy megrendezzük a fiatal magyar írók első Kárpát-medencei találkozóját. Továbbá szeretnénk egy izgalmas irodalmi, közéleti, kritikai eseményt szervezni a Szépirodalmi Figyelővel közösen valamikor az év elején, mely húsbavágó kérdéseket taglalna szemérmetlenül. Jó lenne minél több fiatal íróval felvenni a kapcsolatot, hiszen értük van a FISZ, egyre jobb könyveket kiadni, és végre megoldani a terjesztést is, de ez nem lesz könnyű falat.

Ha nem is tartozik szorosan ide, de van még egy nagy ügy, a Sínbusz Fesztivál, amit Orcsik Rolanddal és barátainkkal közösen szervezünk. Idén tavasztól lesz felvezető programsorozat is, a Mélyponton, a lebombázott vasúti híd csonkjánál, szóval izgalmas szegedi helyszíneken.

Ha megnyúzol, sem tudom. Azt viszont igen, hogy idén újra felfedeztem, hogy miért is olvastam annyit gyerekkoromban, hogy miért is választottam végül ezt a pályát. Miért lettem hivatásos olvasó, amivel persze majdnem jól elcsesztem mindent. Indiánok, matrózok, végváriak, janicsárok és legionáriusok. Hősök és gonosztevők. Feketén, fehéren. Semmi trükk. Az egyetem alatt és még utána sokáig nagyon izgatott a szövegjáték, a fifika, mindaz, amit most jobb híján posztmodernnek mondok, meg neoavantgárdnak, meg akármi másnak. Olvastam, tobzódtam, pancsikoltam.

Szintén jobb híján nevezem pongyolán, hányavetin történetnek azt, ami most érdekel. Megint. Persze a példák, amiket mindjárt említek, részben cáfolnak. De jó volt úgy olvasni idén, azaz tavaly Ottlikot, Mészölyt, Móriczot, Vargas Llosát, Kehlmannt, Keglevichet, Hrabalt, Lázár Ervint, Kosztolányit, Rejtőt, Houellebecq-et. Csak úgy, az olvasás kedvéért. Az olvasás öröméért. Hanyatt vágódva, semmire sem figyelve, semmit meg nem jegyezve, az adott pillanat kedvéért. Adós is vagyok még tavalyról egy csomó kritikával. De legalább újra felfedeztem az öncélú, önző, magáértvaló olvasást. Ez jó, ez fasza.