Az életmű leginkább ismert, szimbolista vagy „pre-expresszionista” 19. század végi korszaka helyett a festő pályájának 20. századi alakulása tárul elénk. A kiállított művek túlnyomó része 1900 után készült, ami önmagában is felhívja a figyelmet arra, hogy Munch egészen 1944-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan alkotott.
 

A kiállítást felosztó különféle szekciók – összesen 12 terem – elsősorban nem a feldolgozott témák köré rendeződnek, sokkal inkább a művészt vezérlő alkotói attitűdöt vizsgálják. A válogatás – hátat fordítva az elszigetelt, neurózisaiban elvesző művész mítoszának – kiválóan szemlélteti azt, hogy Munch nagyon is érdeklődött korának eseményei, technikai vívmányai iránt. „Modern tekintete” ugyanúgy táplálkozott a tudomány – elsősorban a fénnyel és a sugárzással kapcsolatos – legújabb felfedezéseiből, mint a nagyvárosi élet forgatagából. A kiemelt témakörök számos új, izgalmas megközelítési lehetőséget tesznek lehetővé. Olyan problematikák kerülnek előtérbe, mint Munch kapcsolata a korabeli avantgárd színházi rendezéssel, vagy a napi hírek és események megjelenése a norvég festő művészetében.

A tárlat Munch 1890-es évekbeli, ikonikus kompozícióiból vett válogatással indul: a sápadt, szenvedő Beteggyermek; a vérszívó, vörös hajú Vámpír; a Csók, ahol a szeretők fullasztó ölelésben szinte szétválaszthatatlanul olvadnak egybe; a Pubertás átható tekintetű, megrázó fiatal leányalakja... Gyakorlatilag csak a híres Sikoly hiányzik az időszakban készült fontosabb művek közül. A szinte kizárólag norvég múzeumokból származó kiállítási anyagban egyébként a festmény egyik verziója sem szerepel – ezzel is jelezve, hogy ez alkalommal Munch egy másik, kevésbé ismert arca kerül bemutatásra.

A lenyűgöző bevezető terem után egy szűk folyosóból továbblépve egyfajta különös déjà vu érzés fogja el a látogatót: első pillantásra úgy érezheti, hogy ismét a kiállítás elején találja magát. A falakon ugyanúgy sorakoznak fel az előbb látott kompozíciók, ugyanabban a sorrendben követik egymást Munch felejthetetlen alakjai, a beteg gyermek, a vámpír, az egyszerre félszeg és vonzó serdülő leányakt. Aztán mégiscsak előtűnnek a különbségek: az ecsetkezelés oldottabb, a formák szabadabbak, a színek pedig harsányabbak... A második teremben ugyanis Munch visszatérő motívumainak 15-20 évvel későbbi változatai láthatók.  

A megszokott múzeumi gyakorlattól eltérően nem egymás mellett szerepelnek az egy témára készült variációk, így az évek alatt megtett utat a memóriánkra hagyatkozva kell rekonstruálni, értékelni. E különleges rendezői ötletnek, a látogatónak szánt meglepetésnek köszönhetően kiválóan érvényesül Munch művészetének folytonossága, egyben még jobban kitűnnek a különbségek, a számtalan átgondolás, átdolgozás során jelentkező új megoldások. A variációk, másolatok készítése végigkísérte Munch életművét, aki szinte mániákusan jelenítette meg újból és újból bizonyos alakjait. A kiállítás kurátorai e gyakorlatot nem önismétlésként, hanem modern és termékeny önidézési rendszerként értékelik, amelynek eredményeként a motívumok fokozatosan függetlenednek eredeti jelentésüktől és szabadon alkalmazható, újrahasználható emblémává válnak.

A kiállítás egyik nagy érdeme, hogy Munch nem kevesebb, mint 50 saját fényképét tárja elénk. 1902-ban vásárolt Kodak gépével készült felvételeinek leggyakoribb témája a művész maga. A hosszú záridő használatának köszönhetően Munch alakja szinte átlátszóvá válik, a nagy kísérletező kedvről árulkodó képeken a művész szellemként bolyong alkotásai között, izgalmas és ellentmondásos párbeszédet indítva a körülötte levő vásznakkal: összeolvad velük, eltűnik bennük, alakja mégis erőteljes, karakteres marad.

Kiderül az is, hogy Munch nem csupán a fényképezés, hanem a mozgókép iránt is érdeklődött. A tárlaton vetített pár perces filmje – amelyben utcai jelenetek, tájrészletek, ismerősökről vagy saját magáról készült felvételek váltják egymást – igazi kuriózum. A szinte fejfájdítóan rázkódó képsorok ezúttal is Munch expresszíven úttörő hajlamára hívják fel a figyelmet.

Az előbb említett fényképes önarcképek mellett a művész festett arcmásai is kiemelt helyet kaptak: az életét végigkísérő önvizsgálódáson túl alkotói útkeresését is szemléltetik. A tárlat egyik legizgalmasabb momentuma az a terem, amely Munch 1930-as évekbeli szembetegségére fókuszál. Látása ekkor a jobb szemében jelentkezett vérzés következtében ideiglenesen zavarossá vált. A rendellenességet Munch vérbeli modern alkotóként vizsgálta és építette be művészi gyakorlatába. A szemében keletkezett vérrög okozta vakfolt – amelyben többek közt egy madár alakját vélte felfedezni – különös formákat, asszociációkat hozott művészetébe. Ekkor készült rajzaiban, akvarelljeiben a folt központi motívummá válik, amely olykor elfedi, elhomályosítja a valóságot, máskor viszont különleges víziók kiindulópontjaként szolgál. 

E „belső” önarcképek Munch saját eltorzult látásába engednek közvetlen betekintést, így szó szerint az ő szemén keresztül láthatjuk a világot. A szinte absztrakt, felkavaró grafikák a festő látótere által behatárolt kör és a mindenütt jelen levő folt szinte hipnotizáló párbeszédét, újra és újra más formát öltő alakzatait mutatják. E kései művek önmagukban is tanúsítják, hogy Munch mindvégig az őt övező világ, a személyes művészet és önmaga „modern szemlélője” tudott maradni.

A Munch. A modern szem címűkiállítás 2012. január 23-áig látogatható a Pompidou Központban.