bezár
 

irodalom

2012. 01. 17.
Mese az örök alkonyatban derengő végnapokról
Bodor Ádám: Verhovina madarai. Magvető, 2011.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ha minden a végnapok közeledtéről, a felszámol(ód)ásról, az elmúlásról szól, nincs más lehetőség, mint a halál esztétizálása. Bodor Ádám új könyvében előző regényeihez hasonló környezetben játszatja különös nevű alakjait: egy lepusztult és egyre inkább pusztuló vidéken, Verhovinán, ahol a termálvíz bűzébe burkolózó Jablonska Poljanában a léttel folytatott küzdelem eleve reménytelen ugyan, de a sors olykor nagyszerű halált kínál fel.
A regény alcíme Változatok végnapokra: a regény tizenhárom számozott fejezetből áll, címükként pedig egy-egy szereplő neve van feltüntetve, zárójelben. A történetek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, voltaképpen egy nagy történetet adnak ki, ugyanakkor számos jel a széttartást hangsúlyozza. Anatol Korkodus brigadéros a központi figura, éltében és holtában is összetartja a közösséget, a regény világát, ugyanakkor a különös verhovinai események magyarázatát rendszerint többször is, többféleképpen is olvashatjuk, a változatok között pedig éppen olyan nehéz dönteni, mint amilyen gyötrő élmény idegenként Verhovinára megérkezni. Az elbeszélő(k) újra és újra nekifut(nak) a korábbi fejezetekben már ismertetett történetek, viszonyok ismertetésének, ez a szándékolt redundancia szintén distanciát teremt a szövegrészek között. Mintha az elbeszélő is ugyanolyan bizalmatlan és bizonytalan volna, mint maguk az általa elbeszélt alakok. Vagyis a fejezetek finoman jelzik önállóságukat, miközben lehetetlen nem összefüggő történetként olvasni őket. Az időrend többször megbolydul, ami az egyik fejezetben többéves szokásként említődik, az egy másikban éppen kialakul, sokszor nehéz a szöveg jelenét és az elbeszélt múltbeli történéseket egymástól elválasztani: az idő – a hamleti közhellyel – nem kizökkent, hanem dolgát bevégezve (?), megfáradva folyamatosan lassul, és a szöveg végén, a legutolsó bekezdés előtt talán meg is áll.

Az elbeszélő a legtöbb fejezetben az Adam nevű, egykor javítóintézetből érkezett suhanc, Anatol Korkodus brigadéros alárendeltje, de több fejezetben nem azonosítható az elbeszélő szólama egyetlen szereplővel sem. Adam bennfentesként beszéli el a sűrű történéseket, a brigadéros jobb kezeként ő is bír némi hatalommal, és az ő haláláról és az azt követő időszakról is beszámol. Ahogy a Sinistra körzetben, a szerző itt is saját nevével játszik: minthogy a borítón olvasható keresztnév és a regény legfontosabb elbeszélőjének neve egyezik, ez sajátos referencia-játékhoz vezet. Nyilván senki nem gondolja azt, hogy a két személy azonos, de ez, ahogy korábban is – különös atmoszférát teremt, az elbeszélést pszeudo-életrajzivá, autentikusabbá teszi, a névmágián keresztül valamiképp az olvasót is jobban beemeli a mű terébe.



„Fura időket élünk. Valami megmozdult körülöttünk” – mondja Anatol Korkodus brigadéros, aki a vízvédelmi körzet vezetőjeként irányítja Jablonska Poljanát, „távoli hatalmasságok megbízásából” – és ezzel a regény alaphangját fejezi ki. A brigadéros a termálvíz eladását intézi, mellette pedig feljegyzéseket készít a vidék vizeiről. Ugyanakkor hatalma ingatag lábakon áll, már a regény első lapjain is úgy tudják a verhovinaiak, hogy pozíciója megrendült, és hamarosan el kell mennie. A kiszolgáltatottság és a bizonytalanság, az információhiány együtt járnak: nemcsak Verhovina lakói, de maga a brigadéros sem tud semmi bizonyosat a közelgő változásokról; mindenki érzi: álmok, jóslások, megérzések formájában érint meg mindenkit. Ugyanez a bizonytalanság jellemzi az emberek közötti kommunikációt is, ami homályos utalásokból, elhallgatásokból, finom gesztusokból áll, verbálisan pedig a visszafojtott agresszió jellemzi. A csend nagy szerepet tölt be a regényben: a csend teszi lehetővé, hogy a fecsegés vagy a zaj ne zavarja a különféle természeti és varázsos jelek értelmezését. Hiszen Vehovinán szinte minden kikövetkeztethető a megfelelő jelek adekvát interpretációjából. A halál N-jele (Nikita a halál neve Verhovinán) ott virít a hamarosan távozók testén, ruháján, az elszökött vagy -szöktetett Roswitha párnája többé nem bírja fölvenni igazi alakját, a madarak eltűnése idegenek ártó szándékát, új korszak közeledtét jelzi stb. Aliwanka varrónő pedig jósol: miből másból, mint vízből, nedvességből. A jelek helyes értelmezésének, magyarázatának tudománya tehát nélkülözhetetlen a verhovinai mindennapok világában való tájékozódáshoz.

A cím nemcsak az idegenek által elűzött madarakra utal, Anatol Korkodus javítóintézetből kikért és nevelni próbált védenceit is így nevezi, madaraknak, mivel legtöbbjük hamarosan megszökik vagy visszakerül az intézetbe. (Ily módon a hatalom civilizatorikus szándékát is megjeleníti a szókapcsolat.) Pedig ez is lényeges az ember és a természet viszonyában beálló változások dinamikáját tekintve: Verhovina madarai (néhány kivételtől, a varjaktól és egy mozdulatlan sirálytól és Nika Karanika ruháján levő cinegéktől eltekintve) hiányukkal, csendjükkel vannak jelen (Néma erdő), és csak a regény zárlatában jelennek meg („Megjöttek a rozsdafarkúak.”), jelezve az emberi beavatkozás okozta pusztítás helyreállását, tulajdonképpen az új rendszer alapítását. Az állatok visszatéréséhez az emberek távozása kell: egy részük meghal, az életben maradottak kilátásai pedig a közösség szétbomlásával valójában megszűnnek.

Már a könyv elején egy furcsa mondatot olvashatunk a Monor Gledinből érkező javítós „madarakról”: „eddig egy sem akadt közülük, aki már végső nyughelyét is kinézte volna magának…”. A végső nyughely kijelölése több ponton is megjelenik: az itt élők számára lehetetlen elmenni, és nemcsak a felszedett vonatsínek miatt. A halál nem váratlan számukra, sokkal inkább előre érezhető, majdnem tervezhető (az öngyilkosok számára mindenképp az): a saját halál elfogadásának és megélésének optimális tere a regény vidéke. El is hangzik a szövegben: „nincs is jobb hely a végső búcsúra, mint Jablonska Poljana.” Az időben és térben „lebegő” közeg, az értelmetlenül és kiszolgáltatottan, a mindennapi rutin berögzült mechanizmusai szerint leélt életet („Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt.” „Igazából csak az idő múlását várjuk.”) a szép halál válthatja meg, vagy legalábbis a halál utáni tündöklés, az összeolvadás a természettel, ami miatt esztétizáltnak neveztem. A regény egyik legszebb és legemlékezetesebb képe a kettes számú forrás kútjában örök nyugalomra helyezett Anatol Korkodus leírása: szakálla kék hínárként lebeg a vízben, a mérgező víz pedig konzerválja testét; Edmund Pochoriles fogadós pedig, mikor felgyújtja magát, „illatos füstökkel elkeveredve az egekbe szállt”. Mi ez, ha nem a természetbe való visszaolvadás, elégtétel és megadás?

Különös dolgok történnek, és ezeket a különös dolgokat értelmezni kell. A már említett interpretációs feladatokhoz nagy segítséget nyújt egy mesés szakácskönyv, Eronim Mox fakéregbe kötött könyve, amit Anatol Korkodus Verhovinára költözésekor talált a Czervenszky-féle házban, az évtizedekkel a brigadéros érkezése előtt a vidéket birtokló család házában (ekként még valamiféle (jog)folytonosságot (?) is szimbolizálhat). Ebből a könyvből tudhatunk (Adam elbeszélése nyomán) Verhovina történetéről (például a termálforrások felfakadásának legendájáról), arról, hogy milyen lesz a világvége (többé nem megy le a nap). Egy darabig úgy tűnik, hogy ez egy profán Biblia, szent könyve és egyszerre útmutatója ennek a közösségnek, de aztán egy ponton mintha beszippantaná az egész szöveget: meglehet, miközben Bodor Ádám könyvét tartjuk a kezünkben, valójában Eronim Mox szakácskönyvét olvassuk. Hiszen elmúlásról, a csendről vagy a hallgatásról éppen úgy sokat megtudhatunk belőle, mint ahogy különleges ételek elkészítését is megtanulhatjuk, a marhaherétől a vadsóskáig. (A szöveg olvasása közben nem egyszer fut össze a nyál a szánkban, hol a ropogós túrós lángos, hol a sülő pisztráng ízes-szagos leírása miatt.) Közben pedig folyamatosan finom kiszólásokkal, elbizonytalanító effektusokkal találkozunk. Adam például a varázsosan csengő nevek valóságosságára kérdez rá: „Mégis, mit gondolsz, van ilyen név? Elhiszed, hogy a saját neve, vagy csak úgy kitalálták neki?” A hazugságok, a kitalált történetek olykor valósággá válnak; néha lelepleződik a csalás, de mivel ezek a jelzések nem egyértelműek, az olvasás folyamán végig gyanakodni vagyunk kénytelenek: a fikció státusza bizonytalan.

Bodor Ádám prózája kimondottan érzéki abban a tekintetben, hogy valósággal megjeleníti az olvasó előtt azokat az érzéki ingereket, amelyeket leír. Érezzük a kívánós asszonyok, a friss ételek, az erdő illatát és persze a termálvíz mindent átható, az álmokba is beszivárgó büdösét, látjuk a felfénylő falfestmények, a tárnicsgyökér-pálinka vagy a meséskönyv betűi villódzását, a források fényes derengését, halljuk a szamárbőgést a holtak órájában és a távolban a hegyre kapaszkodó vonat fújtatását. Ezek az ingerek már nem olvasmányélményként, hanem a valódi élmény kiváltotta emlékképekként raktározódnak el: a szöveg rendkívüli életteliségének bizonyítéka ez.

Fotó: Árvai András

prae.hu


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Pogrányi Péter --


További írások a rovatból

Beszélgetés Gulyás Adrienn műfordítóval
Recenzió az elmúlt három év elsőköteteiről
Kritika Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című kötetéről
Tandori Dezső Töredék Hamletnek című kötetéről

Más művészeti ágakról

Nyitónap a Horizont Táncfesztiválon
A Rémségek kicsiny boltja a Pesti Színházban
Megnyitóbeszéd Augusztinyi Fruzsina kiállításához
Sokszor nem halunk meg az Örkény Stúdióban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés