PRAE.HU: Milyen pozitív és negatív változások történtek Önnel 2011-ben?

Ez ugyan egyáltalán nem érdekelheti az olvasókat, nem is tartozik rájuk, de egy fontos eseményről kénytelen vagyok megemlékezni, már csak azért is, hogy megalapozzam a későbbi mentegetőzéseimet. Április végén (pontosan az új Alaptörvény kihirdetésének napján) volt egy kisebb agyvérzésem, ami miatt vagy egy hónapig alig tudtam mozgatni a jobb kezem és a jobb lábam – mostanra már csak kicsit sántikálok, és fáraszt a mászkálás, de semmi különösebb bajom nem volt, nincs is. Talán csak annyi, hogy eddig is rendkívül lassú és lusta olvasó voltam, most már van mire hivatkozni (legalábbis még egy darabig). Ráadásul nyár végén elszállt a gépemről a teljes levelezésem, meg legalább fél évnyi szövegem – mindaz (a kevés), amivel tavasz óta foglalkoztam. (Na, ilyenkor örülök igazán annak, hogy lusta vagyok – nem ért túlságosan nagy veszteség, szerencsére. Meg az embert az ilyen balesetek edzik is – megtanul együtt élni a mulandóság vagy  átmenetiség gondolatával.) Pozitív változásról hirtelenjében nem tudnék számot adni – talán nem is voltak, vagy túl gyorsan elfelejtem őket. (De hát az meg akkor olyan, mintha nem is lettek volna.)

PRAE.HU: Mik voltak azok a hatások, amik kifejezetten rosszul, vagy éppen jól érintették?

Nagyon idegesít az, most már legalább egy éve, hogy megint kénytelen vagyok politikával foglalkozni – úgy értve, hogy a napi politikai események nagyon erősen behatolnak abba a szférába, amelynek a peremén én is vagyok. Még pontosabban: kevés az olyan hatás, intézkedés, döntés, ami engem személyesen is érintene, de a kultúra (és a sajtó) olyan terület, ahol borzalmas és nehezen visszafordítható folyamatok indultak el. Képtelen volnék időrendben vagy akár csak a teljesség látszatát keltve felsorolni, de olyasmire gondolok, mint a független (és mostanra bizonyos kő-)színházak anyagi ellehetetlenítése, a közalapítványok megszüntetése, a folyóiratok sokaságának egyre reménytelenebb helyzetbe sodródása, az NKA körüli folytonos hercehurca (zárolások, átalakítás, halogatások, az új kuratóriumok baljós előjelei), a hatalmas kultúrcentrum-víziók (Andrássy-negyed, új egyetem a Természettudományi Múzeum helyén), a közgyűjtemények gyilkolászása. Ezek szörnyűségek, és aligha igazolhatók a pénzszűkével – a kultúrára fordított összegek aprópénznek tekinthetők nemcsak nemzetgazdasági szinten, de számtalan más szféra költségvetéséhez képest is. Ami mégis jól érintett, az az, hogy mindezt nagyon sokan látják, felemelik a szavukat, alternatívákon gondolkodnak – s hogy egyáltalán, a bénult döbbenet helyett (vagy amellett) működik a művészeti-irodalmi élet. Minden héten van jó pár felolvasóest, könyvbemutató, összejövetel, ahová el is mennek az emberek (engem kivéve), és a kultúra lehetetlen helyeket (kiskocsmáktól gyártelepekig) vesz birtokba. Ennek a (legalábbis viszonylagos) pezsgésnek az internet egyszerre gerjesztője és helyszíne is – terjeszti a kultúra hírét és egyre gyakrabban magát a kultúrát is.  

PRAE.HU: Mit vár 2012-től? Megérkeznek Magyarországra az apokalipszis lovasai?

Nemigen tudok nagyszabású víziókban gondolkodni, a tapasztalataim sem indítanak erre – legfeljebb koszlott, kivénhedt kutyák húzta szánra tudok gondolni, de még inkább kevéssé rokonszenves rágcsálók és gerinctelen lények rohamára. Szóval: nagy baj lesz, de csöppet sem heroikus, látványos, nagyszabású összeomlás. Az manapság már nem szokás. Kicsit konkrétabban – ha már a kérdés gálánsan ilyen tág teret hagy az apokalipszis specifikálására: gazdaságilag nagyon nagy bajba kerül az ország, ez már most nyilvánvaló; ami azzal az üdvös hatással jár, hogy lőttek bizonyos nagyralátó terveknek, eszement nagyberuházásoknak, de – ami a kultúrát illeti – a pitiáner szorongatások nem érnek véget, a „nagy a baj” szlogenje alkalmat ad arra, hogy a maradék szuszt is kiszorítsák a kulturális életből. Csoda volna, ha nem ez történne.

PRAE.HU: Észleli-e trendek kialakulását a kortárs (magyar) irodalomban, s ha igen, zavarják-e ezek?

Sajnos (vagy nem), nem vagyok benne eléggé a kortárs magyar irodalomban – sok mindent elolvasok, de távolról sem eleget. Néha arra vágyom, bárcsak legalább egy fél évig mindenki hagyna fel az írással, hogy behozhassam a súlyos lemaradásokat. És még így se igen sikerülhetne. A trendeket éppen ezért nem érzem, és ha érezném, nem zavarnának – a trendek „detektálása” és azonosítása megkönnyíti a dolgunkat, minden olvasóét. Lehet, hogy tévesen sorolunk be valakit, vagy nem veszünk észre bizonyos csoportokat – majd később rájövünk a hibára, semmi baj. De most nemigen látom a trendeket. Amit látok, az inkább némi elhanyagolás: arra gondolok, hogy míg a fiatalok komoly (és megérdemelt) kritikai figyelmet kapnak, a középkorúak (vagy nem most indultak) nemzedékéből sokan vannak, akik vagy teljes életművüket, vagy akár csak egy-egy művüket tekintve kiválót alkottak, és mégse foglalkoznak velük eleget. Ezért írtam a nyáron Tatár Sándorról egy rövid bemutatást a Jelenkorban, és szeretnék az idén – például – Falcsik Mariról is, másokról is írni.

PRAE.HU: Érdekelne, hogyan egyezteti össze a komoly, szigorú irodalomelméleti munkát, a kutatást a gyakran könnyed stílusú kritikusi megnyilvánulásokkal?

Közel húsz éve írok többé-kevésbé rendszeresen kritikát; folytonos lelkifurdalásom van, mert a teoretikus felsőbb énem minduntalan számon kéri rajtam a halálpontos fogalmazást, az ellenőrizhetőséget, a megalapozottságot, és így tovább. Mindig is tele vagyok aggodalommal: meg tudnám-e védeni magam, ha sarokba szorítanának? De hamar be kellett látnom, hogy a kritika más műfaj, mások a konvenciói, más a közönsége is – nemcsak értelmezni kell a szöveget, hanem ezt az értelmezést nagyon érthetővé tenni, emellett élvezetessé, esetleg izgalmassá, de mindenképpen olvasmányossá kell alakítani, mert nem szakembereknek, hanem az átlagolvasónak szól (jelentsen ez bármit). Ráadásul úgy kell állást foglalni, orientálni az olvasót, hogy az (látszólag legalább) viszonylag egyenesen következzen az értelmezésből. Ezek a feladatok tehát nem ugyanazok, mint a szigorú („tudományos” – bár hogy ez mennyire tudományos, azon megint csak lehetne vitatkozni) értelmezési feladatok. A lelkifurdalás arra jó, hogy minél kevesebbet maszatoljak, minél kevesebb ellentmondásba keveredjem, és kevés olyan dolgot állítsak, ami a teoretikus meggyőződésemnek ellentmond. Azért sokszor marad maszatolás, ellentmondás, mindenféle gyanús metafora – de azt hiszem, amúgy is van az értelmezésnek egy olyan sávja, amit nem tudok teljesen racionálisan, teoretikusan védhetően, ellenőrizhetően stb. kifejteni. Ilyenkor arra gondolok, hogy ha ez valahogyan tájékoztatja az olvasót, akkor nem szégyenkezem miattuk. Nagyon hasznos tehát a folytonos lelkifurdalás, mert kontrollt jelent – jól megvagyunk így együtt. Egyébként persze fordítva is hat a két műfaj együttélése – a komolyabb, „tudományos” szövegeimet is igyekszem úgy megformálni, hogy ahol nem szükséges, ott ne bonyolítsam túl, és próbáljak az olvasó kedvében járni – annyi felületességet kockáztatva ezzel, ami még nem megy a mondandóm kárára.

PRAE.HU: Személy szerint nagyon érdekelnének az Akadémián történtek. Mesélne ezekről?

Az Akadémia munkaadóm – az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgozom -, de gyakran bíráltam (főleg régebben) a hierarchikus viszonyokat, a döntéshozatalok módját, a pazarlást, és így tovább. Most az történt, hogy a kutatóintézetek nagy részét központokba vonták össze, a mi intézetünket hat másikkal együtt beterelték egy nagy konglomerátumba. Ez a döntés nem feltétlenül rossz, könnyen lehet, hogy érdemes együttműködnünk például a történészekkel vagy a művészettörténészekkel (a régészekkel talán kevésbé) – csakhogy ez anélkül is működött volna, hogy egy központhoz tartozzunk, és nem látszik, mi értelme volt ennek az egésznek. Nyilván így meg lehet szabadulni némi adminisztrációtól, de mindenki attól tart, hogy a kutatók számát (és az eddigi költségvetést is) csökkenteni akarják. (Volt is már – elvileg az összevonástól függetlenül – egy váratlan pénzmegvonás, ami miatt két kedves és nagy tudású kollégánktól választottak el minket.) Az Akadémia felső vezetése sajnos ugyanúgy működik, mint a kormány: súlyos döntéseket hoz nagyon alapos és konszenzusra törekvő előkészítés nélkül, és anélkül, hogy az érintetteket meggyőzné a változtatás fontosságáról – s hogy mindez mire jó, azt mindenki csak találgatja. Mondom, nem zárható ki, hogy a végeredmény pozitív lesz - együttműködés, közös kutatások formájában; de az erőszakos és gyors megvalósítás sokunkat aggaszt.

PRAE.HU: Mi volt idén a legjobb könyv, amit olvasott?

Muszáj-feladat volt, de nagy élmény lett: egy kiadó megkért, hogy mondjak véleményt David Maine Amerikában született szerző trilógiájáról, amely három bibliai történetet mond el három regényben, Noéét, Káinét és Sámsonét. Egymástól nagyon különböző módon, de kiválóan mondja újra az ősi meséket, nagy leleménnyel és kiváló nyelvvel – ráadásul gyakran humorral (noha nem feltétlenül viccesen). Remélem, az idén megjelenik, bár a fordítót nem irigylem…

Fotó: Bach Máté