Süllyesztett padlójú villamos.
Csöndesen siklik, majd megáll.

Akár egy épület – egy pavilon. Része a térnek, része az utcáknak, fák között, beleolvad a hátterébe. Utasai, mintegy kávéházban üldögélve néznek ki az ablakon. Szinte meglepődöm, mikor az egész elindul! A villamos. Bécsben.

Nagyon örültem, mikor megtudtam, nálunk is lesz ilyen! Gyerekkoromban mindig izgatottan vártam a BKV új eszközeit! Úgy éreztem akkor, nincs semmi, ami ezeknél a modern csodáknál jobban kifejezné városunk fejlődését!

A sok hercehurca után talán elmondhatjuk, hogy forgalomba álltak a Combinók a Nagykörúton. Már elégszer utaztam rajta, és sehogy sem tudtam megbékélni vele, egyáltalán nem emlékeztet a bécsi képeimre. Talán az utcák békéje, talán a rend hiányzik? A rendezettség.

Valahogy magasabb, sárgább, nyugtalanabb és sokkal, de sokkal hosszabb. Ki látott már kilométer hosszú pavilont? Nem válik háttérré, nem lesz belőle épület, hiába, néha meg sem mozdul… és valahogy azt sem érzem, hogy a következő pillanatban valaki a szájához emelne egy csésze feketét.

A kiépített villamosmegállóban, ha megáll, azzal szinte zárt teret alkot. Mintha a metróban állnék, különösen este. Furcsa képet mutat, talán csak szokatlan a hosszú élénksárga csík és a megszokott budapesti háttér.

A belső tere – hiába igyekeztem modernnek látni – fröccsöntött műanyag, a süllyesztett padló miatt a kerekei egy keskeny ösvényre szorítják az utasokat, és jaj annak, akinek az utolsó pillanatban jut eszébe leszállni róla. Viszont aki talált ülőhelyet, annak rengeteg hely adódik csomagjai elhelyezésére az ablak mellett.

Mindenesetre felébredtek végre! Talán már nem is húzzák vissza őket kisszobájukba, nehogy baja essék. Kiengedik végül az életbe? Hiszen minden jármű elhasználódik egyszer, és sajnos mindet összefirkálják. Előbb-utóbb ő is belekopik Budapest szürkéjébe, és akkor talán nem lesz, már ő sem annyira sárga. Ellepik majd a hirdetések, és lassan beleolvad környezetébe.