Az elektrográfia – korábban elektrografika – gyűjtőszóval azokat a képzőművészeti alkotásokat illetik, amelyek elkészítésében szerepet kap valamely elektronikus médium. Elektrográfusnak pedig azt az árammal alkotó képzőművészt nevezzük, akinek a kezében masinája – számítógép, fénymásoló, vagy fax – többé válik pusztán közvetítő-reprodukciós eszköznél, s képes azt egyéni képalkotásának szolgálatába állítani. A honi képzőművészeti közvélemény kezdetben kétkedve, morcosan fogadta ugyan a legújabb technikai vívmányok lehetőségeit kiaknázó, azokat művészetének alakítójává tevő fiatal műfajt, ám mára már akadémiai stúdiumok tanúskodnak az elektrográfia vizuális kánonba kerüléséről. Sokat tett ezért a fiatalon elhunyt Bohár András, aki amellett, hogy a műfaj legfontosabb elméleti magalapozója volt, alkotóként is páratlan gazdagságú anyagot hagyott maga után.

 
A 2001-ben alakult Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) azzal a céllal jött létre, hogy – Bohárral karöltve, később az ő örökségét folytatva – az elektrográfia tárgykörében alkotó művészettörténészeket és képzőművészeket összefogja, képviselje. A MET tizennyolc alapító tagja egyaránt a hazai elektrografika előőrsének számító Árnyékkötők Alkotócsoport holdudvarából került ki. Az évek során a Társaság tagsága negyvennyolc főre nőtt. Működésük tíz esztendeje alatt összesen nyolcvannyolc kiállítást szerveztek, a FUGA Budapesti Építészeti Központban megrendezett jubileumi, Áramkör című tárlatukon pedig a Társaság mindahány jelenlegi – sőt két korábbi – tagja is bemutatkozik. Vagyis mindenki, aki részese a MET innovatív, izzó (áram)körének.     

HAász Ágnes kurátor részéről nagyszerű döntés volt Nagy Géza Kisoroszi látomás című szuggesztív munkáját a tárlat kvázi nyitóképéül választani, hiszen a neonszín halakkal, árnyékmadarakkal, ág- és levélornamentikával díszes alkotás egyből magával ragadja a látogatót. Sőt, többet is tesz: izgalmas, nyughatatlan, élénk világa afféle digitális genezistörténetet generál. Kukucskálót kínál az áramkörök alakította nyomatok földjére. Csilingelő, fürge zenéje után remek kontraszt Nagy Stoica Georgeta közvetlenül mellette kiállított szürke, sivár, mozdulatlan, posztindusztriális, robosztus és hallgatag képe. Ha előbbi az csupaélet Teremtés, ez hát a kedvetlen Apokalipszis.

Az erős kezdés széles érzelmi amplitúdót, változatos világot ígér, és a kiállítás be is váltja ebbéli reményünket. Méghozzá úgy, hogy közben módszeresen mutatja be az árammal festő honi és külföldön élő magyar alkotók karakteres művészetét, érzékeltetve a köztük fellelhető motivikus refréneket is, feltárva egyszersmind a magyarországi elektrográfia útjait, megmutatva a műfaj változatos arcát.

 
Elképzelhető, hogy Nagy Stoica apokalipszis-ábrázolósa intermezzo csupán, de az is lehet, hogy Bátai Sándor Földírás című sorozata egy világégést követő (posztapokaliptikus) korban kutat a természetes textúrák után. Lehetséges, hogy Bátai ritmikusan barázdált felületein történelem utáni nyomokat keres, de még valószínűbb, hogy a civilizációkat megelőző, elfeledett, önfeledt és tán szándéktalan formák után nyomoz. Ősidőkbe utal vissza, vájt-mart mintái pedig a nyomatkészítés kompjúterelőtti korszakára reflektálnak. Képeinek puritán zeneisége is jól olvasható. Elmosódott párhuzamosai, akár föld mélyébe temetett csontzene kottájául is szolgálhatnának.

Péter Ágnes idilli ősállapotot jelenít meg C-printjein. Az Arany és kék, illetve a Lebegés című munkáiból – úgy érezzük – pihentető, halk, éteri zene szól. Az ébredő fény átdereng a képeken. Valami születik, változik a végtelen. A beláthatatlant és megunhatatlant, a hullámzó, örök vizet ábrázolja Ország László Györök című alkotása is. Gábos József Ritmus című nyomatán pedig a Teremtés-tematikához tér vissza. Vásznán – mint a Káosz ősóceánjában – a formátlan, villódzó planktonszerű képződmények szinte egymásba lebegnek. Az anyagtalanságban, monitor fényénél edzett formák testet, anyagot keresnek maguknak.

A tárlat első szakaszát a keletkezés-rálelés hívószavai rendezik szorosabb egységbe. Kétségkívül végigvonul ezeken a képeken a teremtés motívuma is, és végig az az érzésünk, hogy közben a még mindig fiatal műfaj helykereséséről, határainak lokalizálásáról is szólnak. Éppen ezért idetartozónak vélem Kováts Borbála és Papp Pala László transzformált térképeit is. Előbbi áttörhetetlen, elidegenedett labirintussá, utóbbi emberarcú Google-atlasszá torzul és – akárcsak Dávid Vera digitális kollázsai – embert és környezetét mossa egymásba.

A kiállítás heves, de eltalált hangulati váltásai az első blokk lezárulása után is megmaradnak. Elég csak Harangozó Ferenc keleti metszetek nyugalmát árasztó, kalligráfiákat idéző elektrográfiájára és a szomszédságában kiállított zajos-mozgalmas Láng Eszter-műre gondolnunk. A gazdag választékból két szerves gondolati egységet emelek még ki. A zene vizualizálásának kísérleteit, illetve a szövegjátékokat tartalmazó művek csoportját. Előbbiek közé tartoznak HAász Ágnes Transzcendens etűdjei, Kántor József Balladája, Hernádi Paula A zene szárnyán, valamint ifjabb Koffán Károly Bartók: szólószonáta című alkotásai. Képbe fagyasztott ritmusképleteknek, vizuális dallamoknak hatnak egytől egyig. A szövegjátékosok közé tartoznak Bohár András Reduktív költészet sorozatából választott, egyszerű, erős (írás)jelek, Krnács Ágota Kassák útvesztőjében című – a nagy avantgárd mesterre kacsintó – textuslabirintusa és Szendrődi Judit kádban ázó szövegtöredéke is. Már-már képversek, térbe kívánkozó versképek.   

Egészen sajátos utak derengnek fel Vass Tibor mail artra emlékeztető, fénymásolt, festett, ragasztott, rozsdásodó levelesládák fogságában sínylődő borítékjain, valamint Daradics Árpád dadaista gesztusokkal – kiállított munkáján éppenséggel óriási méhekkel – roncsolt, ettől groteszk hatású régi fényképein. Igen izgalmas továbbá Bózsa Evelin németalföldi szürrealo-protestáns képi világa is. A tárlat a kijárat tőszomszédságába telepített monitoron futó videóblokkal zár. A képernyőn megmozdulnak, szinte kockánként új alakzatba rendeződnek, áramlanak a képek. Legjobban talán Lux Antal életművével szemléltethető – akinek munkásságában szerves egységet alkotnak grafikák és videók, s akinek a filmje úgyszintén a monitoron fut –, hogy ezek a felvételek a műfaj továbblépésének egyik, ha nem is az egyetlen irányát villantják fel. Az áram pedig ezzel körbe ér a FUGA Breuer Marcell Termében.

A Magyar Elektrográfiai Társaság Áramkör című jubileumi kiállítása 2012. január 15-ig tekinthető meg Budapesten, a FUGA Budapesti Építészeti Központban.