A közönség betöltötte a nézőteret, én pedig leültem, csak egy sötétszürke (áttetsző fekete) függönyt látva a Trafó színpadán. Csak később jöttem rá, hogy a vetítéshez használják a függönyt(egy virtuális labdavilág létrehozására). Kialudtak a fények és a hangszóróból alig hallható zaj szűrődött. Az előadás a zajból és a sötétségből bontakozott ki: az első látvány, amit a reflektor fokozatosan kiemelt, egy széken ülő ember teste volt. A férfi keze önálló életre kelt, pofon vágta magát. A táncos küzdött a saját kezével. Aztán kézfejei perdültek táncra. Végül a karjai önállósodtak, "kényszerzubbonyba" szorítva a férfit. Újra sötét lett.

A színpad (monitorszerű látótér) tetejéről egy labdát láttunk leereszkedni. A férfi feldobta és elkapta, majd ahogy sokasodtak a labdák, egyre zseniálisabb zsonglőrmutatványokba kezdett. Hátul, kissé jobb oldalon - a függöny (virtuális) rétege mögött - egy nő ült, csellóval az ölében. A figyelem hol a zsonglőrre (táncosra), hol a zenére terelődött, a fókuszból kieső esemény pedig statikussá, illetve ismétléssé vált (egészen Arisztotelész poétikájának megfelelően - megspórolva a kognitív terhelést). Az egész darabra jellemző volt a modalitások rendkívül finom, árnyalt, művészi kezelése - a polimodális kontrapunkt mesterfoka.

A jeleneteket elválasztó sötétségből leereszkedő labdák végül önálló életre keltek. Ekkor vált csak nyilvánvalóvá, hogy komputeres animációt látunk: az ügyes térbeli elrendezésnek köszönhetően a vetítés a félig-áttetsző függönyre teljesen meggyőző virtuális világot hozott létre. Először csak a labdák mozgása volt különös: szögletesen fordultak, majd önálló pályára tértek. A táncos „zsonglőrködött” a virtuális életüket élő labdákkal - jó zsonglőrként beépítve a kudarcot is attrakciójába. A virtuális labdákkal folytatott interakció egészen az áldozat szerepéig fajult (egy kultikus „számítógépes játékban”): a táncos teste célponttá vált - hajlongott a golyók elől, miközben a színpadon lámpák villogtak, ha találat érte. A legsokkolóbb mégis az volt, amikor lelassult a labdák és a férfi mozgása, a jelenet pedig állóképpé merevedett („levegőben” maradt labdákkal).

Az utolsó jelenet (kontakt) üveggolyó-tánc volt, valódi golyókkal. Persze ezek a golyók is „virtuális” életre keltek, de ezúttal nem az elektronika és a vetítés miatt, hanem a zsonglőr-illuzionista kezében, testén, táncában. És a darab végére egyetlen (Hermann Hesse) üveggolyó maradt. Bár - teljes joggal - a kitörő siker, a tapsvihar és még a tapsra villogó lámpák is bele voltak komponálva a darabba.

A zene mindvégig alkalmazott zene maradt: elektronikus zajok szabályos 4/4-ben és egy cselló. A cselló játéka egyetlen hangot variált, módosított és kerülgetett, ebből építve összetett mintázatokat a 4/4 körül. Az elektronikus effektek térbeli elrendezése (sztereofónia) időnként ütközésbe került a táncos mozgásával: önálló életre kelt - ahogyan minden elem a darabban.

Az előadás három réteg konvergenciájára épült: A táncos-zsonglőr mozgása (teste) alkotta az első réteget. A félig-áttetsző függönyre vetített virtuális világ - hol a táncos mögött (és a csellista előtt is, ha az éppen látszott), hol a férfi előtt - alkotta a második réteget. A harmadik réteget a cselló/nő mozdulatlan (illetve vonómozgásokkal átdöfött) teste alkotta: mozgás, látvány és zene vagy motoros, virtuális és auditoros konvergencia.

Az előadás előtt arról beszélgettünk egy barátommal, hogy Chaplin unokái hozták be a cirkuszt a francia színházba. Barátom - kissé csalódottan állván fel a székérôl - azt mondta, hogy: „ez nem az a cirkusz, amire számítottam”. Engem azonban lenyűgözött az, ahogyan ez a zseniális illuzionista a zsonglőrséget (egyben pedig a cirkuszt és a cirkusz-színházat egyaránt) - egyetlen ironikus fintorral - a virtuális világba emelte. Chaplin unokája bizony nagy illuzionista.

Alkotó és előadó: Adrien Mondot
Zeneszerző és előadó: Véronika Soboljevski
Hangtervezés és keverés: Christophe Sartori
Fényterv: Thierry Laroche
Művészeti vezető: Adrien Mondot