Eredetileg úgy terveztem, hogy körkérdést intézek az e hasábokon szemlézett, s néhány további folyóirathoz is, mely úgy szólt volna: Éltek-e még régi lapok, vagy alusztok már? Végül még idáig sem juthattam el, hiszen a helyzet időközben is alakul (mondhatni fokozódik), s ahogy azt a hazai helyzetektől már megszokhattuk, sosem a biztató irányba. Felsorolásért talán nem is annyira az kiált, hogy ki mindenki küszködik jelenleg is anyagi gondokkal, sokkal inkább az, hogy kik a szerencsések, akik valamilyen különös kegyből kifolyólag épp nem, ilyesmit azonban már csak azért sem tehetnénk, ha amúgy engedné a lelkiismeret, mert ki tudja, nem épp valami ilyesmi szolgálna elkiabálásul, vagy ami még rosszabb: feljelentésül - akad még (tönkre)teendő a hazai kultúrában.

Megkönnyebbült lélekkel sóhajtok fel tehát, ha a netről, vagy innen-onnan máshonnan fülembe jut a hír, hogy nagy valószínűséggel csak a Mikulás kavart el a postán néhány, szívemnek oly fontos sajtóterméket, és bár kétségkívül fájdalmasan sokáig hiányoztak a postaládából, legalább nem azért, mert már nem is léteznek. A 2011-es évet, örömmel jelenthetem, bár néhány esetben csodával határos módon, de legjobb tudomásom szerint minden egyes szemlézett folyóirat átvészelte.

*

E havi kiemelt versenyzőnk, a Műút kereken harmincadik lapszámával jelentkezik, már a címplapon nagyjából olyan hangulatot árasztva, amilyen jelenleg a közé (a fotó egyébként Béki István performanszdokumentációi közül való, ezeket használja a teljes lapszám). Felütésnek Turányi Tamás kemény, maró hatású verse szorítja össze a torkot szenvtelen tragikumával: "Itt volt az anyja, rákos. / A bátyja volt itt. Az öccse rákos. / Öccse van, de nagyon ráér... / Az anyjának levágták, / mer’ nem bírta fizetni a részleteket. / Gyerek van? / Én biztos nem hagynám. / Össze se házasodtak. / Nem ás, se nem kapál. / Mit adnak rá a gyerekre, / őszintén megmondva, én nem hagynám." (Csanálos-kantáta)

Áfra János Szenteste című verse (ahogy mostanában közreadott művei rendre) a Borbély Szilárd-i traumanyelv/traumaköltészet világában helyezhető el, az erőteljesen érezhető hatás azonban szemmel láthatóan nem telepszik rá Áfrára, mi több, izgalmas, feszültségekkel telített műveket eredményez: ennek ékes példája a mostani is, lásd: "...és akkor nyögéseimtől fotelbe rogyva / ráztam kisfiam elé érezhetetlen tagjaim, / és fél ajakkal kértem, hogy dörzsölje / a kezem, dörzsölje, míg mentőt hív nővére, / belenézett mélyen a szemembe, két keze / közé fogta és súrolta, mire felsírtam, / hogy tiszta kosz vagyok...". Gondos és finom szerkesztői húzással pont egy női szólam (Vargha Márk Péter: Gipsz) vezet át éppen az imént emlegetett Borbély Szilárd friss verséhez (A Tinószemű).

Amúgy persze nem kötelező elvárni (azaz, én legalábbis nem várom el kötelezően), hogy egy folyóiratnak legyen íve, a 030-as Műútnak azonban (még más, nem tematikus Műút-számokénál is erősebben észlelhetően) van, mégsincs azonban mindez szájbarágva, tapasztalhatom elégedetten. Ayhan Gökhan, bár mindösszesen tíz sornyi versszöveggel képviselteti magát (El), mégis, mintha az egész lapszám alaphangulatát fogalmazná meg letisztult nyelvű, pontos költeményében annál a pontnál, miszerint "nem lakik benne többé a részvét". Az elégikus, vallomásszerű versek lassan egyhangúságba forduló egymásutániságát Vörös István költeményei törik meg, bár meg kell valljam, ami a személyes ízlést illeti, hozzám sokkal közelebb állnak a költő játékosabb írásai. De a szerk., mintha csak lelki füleivel figyelmes lenne játék(osság)ot reklamáló, halk panaszomra, már a következő oldalra szellemes egysorost rak Birtalan Balázstól: "Lelkemet az Úrhoz MLM." (Egyháztörténet). Payer Imre esetében is, bár a mennyiség mindössze tizenkét sor, a minőség kárpótol ("Megyek az utcán. Sebhelyes házfalak. / A múlt a lábammal együtt mozog." - Alakulások), ahogy Györe Borinál is ez a helyzet ("ha elkezdeném sose lenne / vége ahogy a mássalhangzók / torlódnak szláv nyelvekben / jövünk egymás után nem akarom / de leszek betegségre válásra halálra / engedély magamnak" - Selyemtan).

Bár ezt már a Tudásgyár-számnál is reklamáltam, ahogy főleg a szépirodalmi részleg közepe felé elszaporodnak az önmagukban álló, rövid verses közlések, főleg a(z általam) kevésbé ismert nevek esetében bosszantó, hogy csak annyit kapunk, amennyit, mert akár az, hogy Lennert Tímea két verse nem győz meg, akár az, hogy Borsai Szandráé meg éppen hogy nagyon is kíváncsivá tesz, ennél messzebb menő, érdemi véleményalkotásra nem jogosíthat fel. Van persze úgy is, hogy az olvasó tettenérhetően elfogult, ahogy Kőrizs Imre verséről például eleve meg nem bírnám mondani, hogy objektíve nézve jó-e vagy nem, de a kedvenc tévésorozatomat továbbírva nem is tudna nem tetszeni (a rövidség okán idézem teljes egészében: "Ha épp nem vonja el a figyelmét valami más, / ön is saját életének Tony Sopranója. / Kócosan, kövéren, alsógatyában / slattyog ki a kocsifelhajtóra, / kicsit másnapos gyanakvással nézve körül. / Régi barátja a halakkal alszik / (idézet már az eredetiben), / felesége most ébredezik odabenn fáradtan. / Talpa alatt párálló aszfalt, / feje fölött térfigyelőkamerák. / Hallgatja a madarakat, fürkészi a felhőket. / Aztán begyűjti a nyirkos újságot, / és örül, hogy ma sem olvashat benne magáról." (Mondjuk, ha más nem, már maga a 'párálló' szó használata is erősen arra enged gyanakodnom, hogy ha tetszik, ha nem, ez bizony egy jó vers és punktum.) Kicsit arrébb Bíró-Balogh Tamás szellemes, mégis megfontolandó (azt pedig tekintsük kortünetnek, hogy miért is éreztem szükségét, 'mégis'-sel kapcsolni össze e két jelzőt), alapos és bölcs írása olvasható az Esti Kornél kapcsán a kritikai kiadás bizonyos műfaji sajátosságairól, amit Sajó László Esti Kornél újabb énekei című verse követ ("Temetés mindig van. Ha meg nincs, csak bóklászok, nehogy sáros, / síros legyek, ha-ha, és ne vegyen erőt rajtam az utálat.") És akkor a kritikákról szólnom már nem is maradt több hely, de talán jobb is így, még mielőtt újfent elzengeném Lengyel Imre Zsolt amúgy jogos és méltán kijáró dicséretét, ehelyett inkább, amúgy macskakörmözésképp linkelem ezt egy hónappal ezelőttről.

*

Már egy ideje növekvő bosszúsággal olvasom ismerőseim innen-onnan kelt bejegyzéseit, melyekben Schein Gábor friss versét magasztalják a friss Jelenkorban, nálam meg még nincs példány. Aztán lesz, és lám, valóban jogos a lelkendezés, a vers Schein egyik (általam olvasott) legjobbja, kell ugyan pár sor, míg az ember hozzálassul a kimért, rezignált verstempóhoz, de megéri, az olvasó meggyőzése végett idézek is: "Miért nem tudsz itt fél lábon megállni, / mint egy ólomkatona, mint egy gólya? Miért kellene mindig valaki más, / aki a lábát adja, hogy megállj, a karját, hogy elérd az elérhetetlent, / az ölét, hogy felnőtt férfinak érezd magad, és rólad gondolkozik, / amikor magára gondol?" (annyi föld) Szvoren Edina A térre, le című novellájára, Orcsik Roland Flakonokjára, Deák Botond egyik versére (amikor könnyű) kapom még föl a fejem, a Maribor 2012 blokkhoz pedig könyvjelzőt rakok, hogy jövőre a Litera Maribor-szövegeivel együtt olvasgathassam és tehessek úgy általa, mintha világirodalmilag tájékozottabb lennék, mint amúgy, magamtól. 

Nádasdy Ádámot olvasni eleve minden esetben kitüntetett alkalom, három, a friss Holmiban közölt verse közül a harmadik pedig egészen különleges, nemcsak mert az utóbbi idők egyik legjobb, legszebb versének érzem a komplett mezőnyből, hanem mert a Búcsúlevél-A nyakkendő-Magyar közöny versek által kialakított diskurzusnak is (eddigi) legemlékezetesebb darabjának vélem. Bertók László jelenkoros verseit nem véletlenül nem emlegettem pár sorral feljebb, mert bár azokat a gyarló, szubjektív ízlés (persze Bertók-viszonylatban!) meglehetős halványaknak érzi, a Holmiban már érkezik is a kárpótlás: két szép, emlékezetes Bertók-vers. Rögtön kiegyenlítődni is vélem az univerzum egyensúlyát. Folytatván (amolyan szappanoperaszerűen) legutóbb megkezdett olvasónaplómat, Marno János verseihez ismét egy lépéssel közelebb kerültem - köszönhetően a friss, holmis adagnak, már csak érdekességük okán is szívből ajánlom őket az olvasónak. Tatár Sándor Magyarok istene című fontos versét olvasva azon somolygok magamban, hogy az ún. "kortárs közéleti költészetnek" lám, csak arra volt szüksége, hogy itt-ott kimondassék, hogy voltaképp nincs is, elhalt és megszűnt, hogy erre hirtelen nagy mennyiségben (és örömteli, hogy eközben többnyire igen jó minőségben is) törhessen elő. Persze (persze?) nem az irodalomkritikusnak szól ez a két sor, de a fentiek kontextusásban olvasva sem (volna) kevésbé érdekes: "előszólítod őket házaikból, / strucchomok-sáncaik mögül előhivod...". Csak én érzem úgy, vagy mintha tényleg egyre több jó vers jelenne meg hónapról hónapra? 

Míg az ember serényen lapozza át (ismét az a fránya első pár sor...) Juhász Ferenc versét (Gyermekkor, Ifjúság, Munka, Szegénység) a decemberi Alföldben, a vad lendülettől alig veszi észre Esterházyt, pedig már az ajánlás ("E. P.-nek") önmagában is aranyat ér, még akkor is, ha tudjuk (hiszen fel van tüntetve az oldal alján), hogy ez most Eötvös Pétert jelent, ettől még az első ránézés szülte vigyor már nem hervadhat le a kaján szemlész képéről. Markó Béla szonettjei ismét méltók szerzőjükhöz, nagyon szépek. Szálinger Alea iacta est-jére hívnám még föl a figyelmet, az egyik legszebb általom olvasott szerelmesvers ugyanis az utóbbi időkből. 

A Tiszatájban Borbély Szilárd és Filip Tamás versei keltik és tartják is fönn a kezdeti érdeklődést, aztán két részletnyi (Louis-Ferdinand Céline/Szávai János és Nathalie Sarraute/Lombár Izabella) világirodalom, és bár nyilván csak a véletlen műve, Borbély Szilárdtól ismét nem messze találjuk (és olvashatjuk össze vele, izgalmas-szerencsés módon) Áfra Jánost, azaz verseit. Takács Zsuzsa külön apropó nélkül is kedves szerzőim közé tartozik, na de pláne, ha Pilinszkyről ír, nem is kétszereződik, inkább négyzetre emelődik az érdeklődés (és a szöveg nem is okoz csalódást). A Pilinszkynek írt leveleknek pedig egyenesen karácsonyi ajándékként örülök.

*

A gazda bekeríti házát, ez esetben inkább csak - ezúttal talán megbocsátható vétekként a szokásosnál valamivel személyesebb - sorait és azzal búcsúzik (kissé kitekerve az eredetit), ami már egy másik tragédia esetében sem hatott túl lelkesítőn; ember: bízz, és küzdve küzdjél. Buék mindenkinek.

---

---

Tartalom:

Műút 030

líra Turányi Tamás: Csanálos-kantáta
líra Turi Tímea: Mihez képest; Az összes elbeszélés; Őszinteség
líra Áfra János: Szenteste
líra Fabó Kinga: Téli zárvány
próza Vargha Márk Péter: Gipsz
isten Borbély Szilárd: A Tinószemű
isten Ayhan Gökhan: El
isten Nyilas Atilla: Hitigazság
isten Vörös István: I. Zsoltár; A 3 elégiája; IV. Zsoltár; A földön kívüli élet elégiája
isten Birtalan Balázs: Ráktérítő; Egyháztörténet
líra Payer Imre: Alakulások
líra Lennert Tímea: Apró volt; (Fel)legekben
líra Györe Bori: Selyemtan; Neki egy év után kicsit rossz
líra Borsai Szandra: őszi látogatás
líra Kőrizs Imre: (idézet már az eredetiben); Hidegkonyha
próza Géczi János: A nő
líra Horváth Viktor: Rovarlélektani levelek
líra Oláh András: álmatlanul; Dánia gyászban
színház Karádi Zsolt: „Milyen ország ez?” (Forgács Péter nyíregyházi rendezéseiről)
cinefest Nagy Szilvia: Törésvonalak mentén (Karl Markovics: Atmen; Christian Schwochow: A láthatatlan nő)
béki Készman József: „Vérezd magad otthon!” (Az aktivált költő — Béki István munkásságáról)
kritika Benkő Krisztián: Pop, média, korszellem (Szajbély Mihály: Jókai Mór)
gályanapló Kvartett a gályán (Jenei László)
gályanapló Bíró-Balogh Tamás: Kosztolányi, kritikai, kiadás
gályanapló Sajó László: Esti Kornél újabb énekei
gályanapló Bazsányi Sándor: „Mi a neved?” (Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának Második fejezete)
kritika Onder Csaba: Teljes és végleges eredmény nélkül (Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere)
kritika Nagy Csilla: Kitöltendő hely (L. Varga Péter: Töréspontok)
kritika Lengyel Imre Zsolt: Távoli hatalmasságok (Bodor Ádám: Verhovina madarai)
kritika Sántha József: A gyöngyhalász (Barna Dávid: Egy magyar regény)
kritika Tarján Tamás: Smirno a köbön (Vörös István: Keresztelés özönvízzel)
kritika Györffy Miklós: Cédulák és bekezdések (Bombitz Attila: Harmadik félidő. Osztrák/magyar történetek)
kritika Miklósvölgyi Zsolt: A bensőségesség terei (Gaston Bachelard: A tér poétikája)
kh Kikötői hírek (Menczel Gabriella, Gárdos Bálint, Klopfer Ágnes, Paksy Tünde, Lukácsi Margit, Kis Orsolya – Zoltán Dominika)
béki Béki István: Írott ikon (Műcsarnok, 2003. február 25.)

A lapszám képeit Béki István performanszdokumentációinak fényképeiből lettek kiválogatva. A fényképeket készítették: Bozsaky Dávid (16, 23), Dobrik Rezső (8, 24–25), Fűrész Ferenc (6, 18–19, 26, b3), Kishonthy Zsolt (5, 7, 38, 73, 81–88, b1, b2, b4).
2011. december 20-án nyílik Béki István Performanszok 1990–2010 című kiállítása Miskolcon a Művészetek Házában, a Műút-tárlatok sorában (sorozat és koncepció: Kishonthy Zsolt).