Míg Zvjagincev első filmje, a remekműgyanús, Velencében Arany Oroszlánnal díjazott Visszatérés és stilisztikai-tematikus párdarabja, a hazai mozikat sajnos elkerülő Kiűzetés (Izgnányije, Banishment) a szeretetvágyról és a túl későn, nehezen megélt szeretetről tudósított, addig a Jelena már a szeretet teljes hiányáról, illetve végzetes eltorzulásáról szól. Az előbbi két film azért volt tragikus hangvételű, mert értékekbe kapaszkodó emberek kudarcát mutatta be, a Jelena hideg, gépies családi viszonyai között viszont már alig van érték, ami pusztulhatna, így aztán nincs igazi veszteség, tragédia sem. Amikor a film egy kicsit közelebb enged valamelyik szereplőhöz, amikor már-már azonosulnánk valakivel, mindjárt pofon vág egy eltávolító-kijózanító mozzanat, a végére pedig meg kell állapítanunk: a különféleképpen önző figurák egyikét sem tudtuk sem szánni, sem (meg)szeretni.

A lassú tempójú, kevés vágást használó dráma szüzséje két polárisan szembeállított helyszín köré szerveződik: egy drága dizájnbútorokkal berendezett, modern, tágas otthonban él a nyugdíjas házaspár, Vlagyimir és Jelena, míg az asszony korábbi házasságából származó fia, Szergej – saját feleségével és két gyerekével – egy zsúfolt, közönséges ízlésről és pénztelenségről tanúskodó lakótelepi lakásban tengeti napjait. Zvjagincevtől újdonság, hogy a természeti környezet helyett ezúttal belső térbe helyezi a cselekményt, ám a nagy műgonddal fényképezett belsőket ugyanúgy használja jellemzésre és atmoszférateremtésre, mint az oeuvre korábbi darabjai a tájat. A két lakás két szögesen eltérő életmód és társadalmi helyzet lenyomata: Vlagyimir kifejezetten gazdag, öntudatos férfi, akit nyugalom és esztétikum vesz körül, hatvan fölött is edzőterembe jár, egészségesen étkezik, Szergej viszont munkanélküli, gyereksírással súlyosbított estéi sörivással, az erkélyen való köpködéssel és videojátékokkal telnek. A különbség hatalmas, de egyvalamiben közös a két család: egyikben sem tapasztaljuk jelét intimitásnak, érzelmi összetartozásnak. Miközben a háttérben szinte mindig szól a tévé, a családtagok ritkán beszélnek egymáshoz. Vlagyimir arisztokratikus távolságot tart Jelenától, hagyja, hogy az asszony kiszolgálja, máskülönben férj és feleség szinte idegenként élnek egymás mellett, Szergejéknél pedig már csak a pénztelenség miatti napi konfliktusok miatt sincs esély a bensőséges
egymásra figyelésre.

A két lakás, család, életmód és társadalmi helyzet között ingázik a szó szoros és átvitt értelmében is a címszereplő, és ebből a bizonytalan kettős kötődésből bomlik ki lassan, hosszas előkészítés után a film erkölcsi drámája. Jelena pénzt kér férjétől, hogy unokája a hadseregbe való bevonulás helyett továbbtanulhasson, ám a férfi, bár megtehetné, nem hajlandó segíteni. Az asszonyban a feleségszerepen végül felülkerekedik a vér szerinti családtagjai iránti, ösztönszerű kötődés, ezért (vigyázat, spoilerveszély a cikk végéig!) rászánja magát férje megölésére, hogy örököljön tőle, és az örökségből segítse fiát, unokáját. Jelena végzetes tettében torz, önellentmondásos etika mutatkozik meg: a családi szeretet nevében követ el bűnt családtagja, a férje ellen. Jellemző e torzulásra, hogy miközben férjével való kapcsolatában igyekszik megfelelni vélt vagy valós etikai elvárásoknak, hagyományoknak (imádkozik érte, pedig nem is tudja, melyik szenthez kell fohászkodni, látványosan megsiratja), éppen a legfontosabb erkölcsi normát, a „Ne ölj!” parancsát nem tartja be.

Zvjagincev úgy építi föl az egyébként egyszerű, egyenes vonalú elbeszélést, hogy Jelena megkérdőjelezhető erkölcsiségére csak a gyilkosság után, onnan visszatekintve döbbenünk rá. Eleinte hajlamosak vagyunk megérteni az asszony szempontjait, hiszen ha egyszer megtehetné, miért nem segít a férje egy rokonon? Később miért akarja teljes vagyonát a korábbi házasságából származó lányára hagyni, miért csak életjáradékot juttatna a feleségének? Vlagyimir tehát eleinte meglehetősen önzőnek tűnik, Jelena pedig önzetlennek, ám a film végére kénytelenek vagyunk átértékelni, de legalábbis több szemszögből megvizsgálni a helyzetet – a cselekményfordulatokat szinte mellőző filmnek tulajdonképpen ez a legfontosabb, igazi „fordulata”. A rendező korábbi munkáinak néha túlságosan is direkt keresztény utalásai helyett ezúttal határozatlan jelentéseket sűrítő, baljós szimbólumok (károgó varjú, döglött ló, áramszünet) támasztják alá ezt befogadási, felismerési folyamatot.

A zárójelenet, amelyben Szergejék elterpeszkednek az esztétikus álomlakás kanapéin, nézegetik, hová fognak új falat húzni, poentírozatlanul egyszerű, mégis döbbenetes: annak vagyunk tanúi, hogy a barbárság tort ül a szépség és a kultúra felett. Már ha Vlagyimir hideg, fensőbbséges, a maga módján önző világát jó szívvel szépnek és kulturáltnak nevezhetjük. Zvjagincev eddigi legszikárabb, legrealistább stílusú és legpesszimistább filmjének javára írandó, hogy ha nem hat is olyan erővel, mint a Visszatérés, elbizonytalanít, nézőpontváltásokra késztet, és kérdéseivel kikezdi etikai kliséinket.


Elena (Елена)
Színes, feliratos, orosz filmdráma, 109 perc, 2011
Rendező: Andrej Zvjagincev
Forgatókönyvíró: Oleg Nyegin
Operatőr: Mihail Kricsman
Zene: Philip Glass
Szereplők: Nagyezsda Markina (Jelena), Andrej Szimrov (Vlagyimir), Jelena Ljadova (Katyerina), Alekszej Rozin (Szergej).
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Bemutató dátuma: 2011. december 22.