1996-ban Brian De Palma, szokásához híven, hitchcockosra szabta a régi televíziós sorozatot, és enyhén posztmodern alternatívát kínált az akkor kifulladóban lévő 007-es szériának. Ó-Hollywoodra tett utalások (Londoni randevú, Topkapi kincse), illúziókeltéssel és annak leleplezésével szórakozó önreflexiók, idézőjelbe tett műfaji fordulatok, és mesterséges noir hangulat uralta a „whodunnit”-rejtélyt Bondos kalandorgiával keresztező filmet. Négy évre rá John Woo ejtette meg kevés számú ballépéseinek egyikét, és csinált tökéletesen élvezet- és izgalommentes, agyatlan akciómozit a franchise-ból, majd 2006-ban J.J. Abrams avatta még grandiózusabbá, még valószínűtlenebbé és még technikaközpontúbbá a szériát. Ekkorra a megtévesztésre épülő trükkök már kezdtek kiveszni az MI-filmekből, a hangsúly pedig a monumentális robbantásokra, a lélegzetállító akciókra, és persze Ethan Hunt (Tom Cruise) tökösségére terelődött.

Ilyen előzmények mellett a negyedik felvonás nem ígért mást, mint kellemes háttérvetítést egy csomag popcorn elropogtatásához, ám a L’ecsó és A hihetetlen család rendezője, Brad Bird gatyába rázta a sorozatot, és megmentette Hunt ügynök renoméját. A televíziós sorozatgyártásból igazolt forgatókönyvíró-párossal karöltve, megtartottak mindent, amiért az MI-filmeket szeretni szokás, nevezetesen: tökös titkosügynököket, rommá passzírozódó gyönyörű autókat, egzotikus helyszíneket (Dubai, Kreml, India), a kötelező femme fatale-t, csavaros kémjátszmákat, és a hihetőség határán billegő Hunt-mutatványokat. Azonban a humor beemelése, a bűnzsánerek markáns, de finom vegyítése, az akciószekvenciák szubjektivizálása és az első rész iróniáját idéző önreflexív kikacsintások az év (egyik?) legélvezetesebb akciófilmjévé avatják a Fantom protokollt.

A sztori a szokásos, megint a Világ van végveszélyben, ezúttal egy megzakkant nukleáris fegyverkutató, Kurt Hendricks (Michael Nyqvist) siettetné a végítéletet. Az orosz tudós azzal akarja felgyorsítani az emberi evolúciót, hogy porig bombázza a Földet: az erősek majd úgyis túlélik a nukleáris apokalipszist, és egy életképesebb fajt alakítanak az emberiségből. Hendricks ezért ellop egy nukleáris fegyverindító készüléket, amihez csak az indítási kódokat kellene megszereznie, amit egy Budapesten (!) ügyködő terroristától vár. Útközben Kurt a Kreml-t is felrobbantja, ám a támadással Amerikát (ki mást?) és az IMF-et gyanúsítják meg, ezért az amerikai kormány megszünteti az Impossible Mission Force-ot, és Huntot kiáltja ki bűnbaknak. Az illegalitásba vonult Ethannak és csapatának így a kimeríthetetlen technikai háttérsegítség nélkül kell megállítaniuk Hendricks-et, miközben az orosz rendőrség is folyamatosan a sarkukban lohol.

A harmadik résszel ellentétben, ami Hunt „házasságának történetét” mesélte el, a Fantom protokoll már nem a családról, hanem a családnak szól: van itt dráma, akció, bűnügy és vígjáték is, hogy egyszerre szólíthassa meg a „papa, mama, gyerekek” trióját. A humorról elsősorban Benji (Simon Pegg) gondoskodik, aki tökéletesen hozza a számítógépes geek figuráját, és kellően visszafogott ahhoz, hogy viccessé varázsolja ezt az elcsépelt karaktert. De ezúttal szinte mindenkinek írtak pár geget, Hunt is inkább laza most, mint macsó – csak a kötelező női csapattagnak, Jane Carternek (Paula Patton) kell hoznia a humormentes, csábító női figurát. Sajnos a dráma súlyát is szétosztották, így mindenkinek akad sírnivalója egy-egy robbantás között: Carter barátját még a Keleti pályaudvar mellett megölik a nyitányban, Huntnak a felesége halt meg, William Brandtet, a csapat titokzatos IMF-elemzőjét pedig a bűntudat mardossa.

Habár a film műfaji térképének nagyobbik felét az akciózsáner rajzolja ki, Bird ügyesen csempész thrilleresre szabott, feszült jeleneteket (mint az indiai hotelben játszódó csábítás-szekvencia), kivitelezésében az első részt idéző prison break-es nyitányt, vagy párhuzamosan vágott, határidővel megszorított képsorokat az akciójelenetek közé. A rendező a kissé szellősebbre vett műfaji keretet földközelibb fogalmazásmóddal teszi még izgalmasabbá. Véletlenül se szeretnénk realistának csúfolni a Fantom Protokollt, de a rendező nagyon ráérzett arra, hogyan kéne felsnittelni az amúgy grandiózus kalandokat: a nézőpontot gyakran testközelben tartja, így elsősorban nem a látványra, hanem szereplői szorult helyzetére fókuszál. Ha folyóba zuhan egy kocsi, vagy ha felrobban a Kreml, nem nagytotálban gyönyörködik a pusztulásban, hanem olyan effektíven szorítja be a nézőt a résztvevők perspektívájába, mint anno azt Az ember gyermeke tette. Ráadásul az extrém akciók némelyikét Bird nem az Abrams-féle, agyonvágott képsorokban fogalmazza meg, hanem azzal teszi izgalmassá, hogy kitartja a beállítást: amikor Ethan a világ legmagasabb épületét mássza meg kívülről két szál tapadós kesztyű segítségével, a kamera vele együtt fordul ki a több száz méter magasba, torokszorítóvá téve a tériszony érzését.

Hunt egész kompániájának inkább a kreativitásra kell helyeznie a hangsúlyt, mivel eszközkészletük korlátozott, és az a kevés is gyakran elromlik: ami az előző részekben bevett módszerük volt (pl. maszkgyártás), az itt tuti, hogy gallyra megy. Ha pedig mindezek nem jelentenének elég újdonságot, akkor hozzácsaphatjuk azt is, hogy – mint a legutóbbi Bond-opusok – a Fantom protokoll is megkeseríti szuperhősei életét, akik a szokásosnál jóval több fizikai akadályba ütköznek, szó szerint is: jó pár kaszkadőr csontozata bánhatta azt, amennyiszer Hunt nekicsapódik a különböző berendezési tárgyaknak.

A Bird-féle koncepció a véletleneket nagyobb mértékben kalkulálja bele a világ körüli üldözéses kalandokba, és nem csak azt húzza alá a fináléban, hogy Huntéknak bizony gyakran szerencséjük volt, hanem hogy a siker záloga a csapatmunkában rejlik. A Fantom protokoll nem Ethan Hunt egyszemélyes magánshow-ja: minden segítőnek jutnak „lehetetlen küldetések”, amiben kamatoztathatják speciális képességeiket. A rendező azonban nem csak ezzel a határozott elképzeléssel dobta fel a filmet, hanem a nézőkre kikacsintó önreflexióival is. Az egyik ilyen jelenetben a MI-féle trükkök illuzórikus, átverős jellegét figurázza ki: mikor az okoskodó elemző, Brandt megkérdezi Huntot, miért gondolta azt, hogy az orosz rendőrség majd bedől a cselének, Ethan csak annyit válaszol: „Nem gondoltam, hogy gondolkodnak”. Nem csak az orosz zsarukon, a nézőn is csattan a poén.

Szerencsére az alkotók gondolkodtak a közönség helyett is, és nemcsak kreatív veszélyforrásokkal (pl. homokvihar), hanem belsős poénokkal is teleszórták a scriptet. Mikor Hunték a Kremlbe próbálnak észrevétlenül betörni, egy „projektorral” olyan állóképet vetítenek ki a biztonsági őr elé, amely nemcsak elrejti őket a kép mögött, de optimalizálja is azt a „nézőre”, azaz ha az őr mozog, a perspektíva is tőle függően változik. A filmben kamatoztatott IMAX-technológiára tett utalás (a film elején egy percnyi promószöveg közli, hogyan optimalizálja a rendszer a képet külön minden nézőre) végül gegbe fordul, amikor a riasztójelzésre beáramló őrök mindegyikére optimalizálná magát a rendszer, és a kép teljesen szétesik.

A Fantom protokoll viszont hiba nélkül oldja meg azt, aminek csődjével elviccelődik: minden nézői igényt kiszolgál, hiszen egyszerre humordús, feszült, szórakoztató és lebilincselő. Habár a MI-széria már soha nem fog olyan posztmodern sorozattá válni, aminek lehetőségét az első rész felvetette, Brad Bird irányítása alatt most majdnem tökéletes blockbuster franchise-zá avanzsált. A második és a harmadik rész mélyrepülése után pedig ez volt csak igazán „mission impossible”.

Mission: Impossible 4 – Fantom Protokoll (Mission: Impossible 4 – Ghost Protocoll)

Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 133 perc, 2011

Rendező: Brad Bird

Forgatókönyvíró: Josh Appelbaum, André Nemec

Operatőr: Robert Elswit

Szereplők: Tom Cruise (Ethan Hunt), Jeremy Renner (Brandt), Simon Pegg (Benji Dunn), Paula Patton (Jane Carter), Josh Holloway (Trevor Hanaway), Michael Nyqvist (Kurt Hendricks)

Bemutató dátuma: 2011. december 15.

Forgalmazó: UIP-Duna Film