Kényelmes, kissarkú cipőmben belépek a Modem előterébe. Az ajtó magától nyílik (mármint az etiketnek köszönhetően egy férfi kinyitja és előre enged), én pedig kihasználom a helyzetet (amúgy nem igazán problémázok azon, hogy én vagyok a gyengébbik nem), és energiát spórolva folytatom utamat a földszinti kiállítótér felé. Feltett szándékom, hogy megnézem Drozdik Orshi A másik Vénusz című kiállítását, bár – azt gondolatfolyamom elején rögtön előrevetíthetem, hogy – érzésem szerint nem vagyunk teljesen egy hullámhosszon az alkotónővel.

Posztfeminista tanokon alapuló művészete a '70-es években bontakozott ki, és látszólag az előző évtized eredményeire, csalódásaira épül. Próbálom elhelyezni magam e területen – állást foglalni mellette vagy szembe helyezkedni vele. Eleinte némi rokonszenvet érzek a Drozdik közlési vágyát tartalmazó tájékoztató iránt, miután végig mérem magamon kényelmes öltözékemet. Hiszen részben talán az általa képviselt álláspontnak köszönhetem a farmernadrág iránti szenvedélyemet, illetve annak társadalmilag legitimált viselését. Ennek ellenére némileg elfogulatlannak tartom magam a téma iránt, mivel úgy tűnik, éppen a patriarchális alapon szerveződő etikettnek köszönhetően jó dolog a gyengébbik nemhez tartozni. Korlátaim egyben védettséget biztosítanak, ezzel a védettséggel kezdek bele az alkotói munka értékelésébe.

Drozdik a társadalmi nemiség problémájával „küzd” – nőként átéli, művészként szemléli, majd annak oda-vissza hatását nyíltan feldolgozza és önmagával szembesíti. Így tevékenységének értelme nemén belül marad, hiszen olyan kódokat használ, melyeket a másik nem (itt most éppen a férfi) eredendően más módon fejt meg. Mint női szemlélő, paradox helyzetbe kerülök, és úgy érzem, hogy minden munka csak férfi nézőponton keresztül teljesedik be igazán. A női szem olykor elfogult lehet.

Drozdik művészete analitikus irányt követ – elemzi, részletesen vizsgálja, többféle módszerrel körbejárja a nők reprezentációjának kérdését. Mindig is voltak férfi szerepkört bitorolni kívánó nők és mindig voltak e nők javára megalkuvó férfiak. Férfi és nő tekintélye családon belül, korszakoktól függetlenül változott, mivel a személyes döntés is befolyásolta ezeket, és nem csak a társadalmi norma. Ugyanakkor a női tekintély általános meghatározása társadalmi kérdés. A ’60-as évek szabad szelleme férfi és női akarat között egyenlőség jelet tett, nők és férfiak jogát ember jogokká egyszerűsítette és felborított egy korábbi időkben még tisztelt, kényes egyensúlyt. A feminista mozgalom a nyugati kultúrákban megváltoztatta a nők életét: választójogot szerzett nekik, megnyitotta előttük a felsőoktatási intézmények kapuit, és karrierlehetőségekhez juttatta őket. Ez mind szép és jó, de az elnyomásban élő nők tekintélyt követelő cselekedetei nem csak építő, de bomlasztó hatással is voltak a későbbi generációkra, s leginkább talán éppen a nőkre.

Félig megoldott problémákat és félig tisztázott helyzeteket hagytak maguk után. Susan Van Scoyoc írónő a következő kérdéssel fordul olvasóihoz: „Valójában segítettünk a nőkön vagy pokollá tettük az életük azzal, hogy egyenlő elvárásokat támasztunk velük szemben a munkahelyen, de a magánszférájukban minden a régi maradt?” Férfi és nő társadalmi szerepe összemosódott, de az általános kép nem sokat változott. A ’60-as évek optimizmusa végül véget ért és a női ábrázolás problémája megmaradt.

Drozdik Orshi elbeszélésekkel, installációkkal, performanszokkal, videókkal és fotókkal próbálja női látásmódját a kortárs művészet perspektívájában elhelyezni, befolyásolni, megérteni és megértetni igyekszik. Mintha művész akar lenni, semmi több, ennek ellenére mégis elfogult. Mikor tanulmányai során magát a nőt helyezte vizsgálódásainak fókuszába, paradox helyzetbe került. A nőiséget nemtől semlegesen próbálta kezelni, de önmaga nézőpontját egyszerűen nem tudta kizárni és ebből kifolyólag bármit tett, azt nőként tette.

Nemi identitásának tekintélyét maga rombolja, olyan oldalról világítva azt meg, mely az előítéletekre és a nemek hatalmi viszonyára épül. Szimpatikus, mert a gyengébbik nem problémáját nőies lágysággal kezeli. Őszinte. Több szépség van munkáiban, mint erő. Gyenge marad és törékeny. A képet, mely korábban a nőkről kialakult megerősíti bennem, de kilépve a kiállítótérből nem érzem magam sem kevesebbnek, sem többnek. Konceptuális művészetének vizsgálati tárgyát nem is áldozatnak, hanem inkább „megbukott nemnek” tekintem. Tagadásnak. A kijárat felé megyek és várom, hogy valaki kinyissa az ajtót, hogy ezzel is igazoljam magam.


Drozdik Orshi A másik Vénusz című kiállítása megtekinthető Debrecenben, a Modemben 2012. január 15-ig.