gyerek
2011. 12. 25.
Zalán apja én vagyok – Interjú Lakatos Istvánnal
Lakatos István elmondja, hogy nem is akart írni, csak rajzolni; hogy regénye főhőse, Zalán sokkal bátrabb nála, de ugyanolyan önfejű, mint ő; és az is kiderül, ki kapta a legrosszabb tulajdonságait.
PRAE.HU: 2009-ben az Aranyvackor „város” tematikájú pályázatán a Litera különdíjasa lettél a Dobozváros első három fejezetével, illetve az azokhoz tartozó illusztrációkkal. A pályázatra kezdted el írni a regényt, vagy már készen volt, és kapóra jött a kiírás?
Dehogy akartam én írni! Mesekönyvet szerettem volna illusztrálni, azért indultam a pályázaton. Csak a kiírók szöveget is vártak a képek mellé, én pedig nem találtam magam mellé senkit sem, jobb híján nekem kellett megírnom a kamu három fejezetet. Semmilyen egyéb célom nem volt vele, csak hogy meglegyen, amit kértek. Még csak tovább sem akartam írni. Aztán lám, mi lett belőle. Mint a csajozás: ha az ember nagyon akarja, csak azért sem akar összejönni, ha meg nem akarja, mondjuk csak iszogatná a sörét, meg hogy hagyják végre békén, hát azon kapja magát, hogy jé, itt egy lány.
PRAE.HU: Mennyit változott a szöveg az első kész változathoz képest a megjelenésig?
.jpg)
A pályázatra beadott szöveg nem változott – amikor már javában írtam a könyvet, nem mertem elolvasni. Attól tartottam, hogy biztos nagy hulladék, aztán kezdhetem elölről az egészet. (Azt is csak néhány hónapja vettem észre, hogy a Literán a második fejezetnek egy csonka változata szerepel.) A későbbiekben is folyton az járt a fejemben, hogy a szöveg egy nagy vacak – regényt írok, ráadásul a Magvetőnek, ezt tuti, hogy el fogom szúrni. És mert eléggé nyomasztott ez a tudat, sokkal szigorúbb voltam magamhoz, mint általában.
Egy-egy gondos szerkesztői megjegyzés miatt is változtak dolgok – egy szereplő teljesen eltűnt, az a fránya mosómedve megmenekült, és más apróságok, de így szerintem sokkal jobb lett a végeredmény.
PRAE.HU: Tavaly jelent meg a Nyitott Könyvműhelynél az első önálló köteted, a Lencsilány. A képregényalbum sikerével – úgy fogalmaztál egy interjúban – kiléptél, kikerültél a képregényesek társadalmából. Valóban létezik efféle képregényes-szépirodalmi szembenállás? S ha igen, ez csak az alkotók szembenállása, vagy a közönségé is?
Nem kiléptem, inkább csak eltávolodtam. Egy másik utat választottam, az irodalom felől próbálom megközelíteni. De talán ez sem volt annyira tudatos, mint amilyennek látszik, egyszerűen csak ilyen az ízlésem. Egyébként ugyanazt szeretném, mint mindenki, aki ezzel foglalkozik az országban: hogy jó képregények szülessenek. Fontos a minőség: érdemben ugyan még mindig kevés a hazai alkotás, de csak azért nem fogok tapsikolni, mert valami történetesen képregény. Szépirodalmi-képregényes szembenállásról pedig én nem beszélnék, mert nincs szembenállás, hiszen mégis csak nagyjából azonos súlycsoportú dolgok tudnak egymással szembe állni, ráadásul a szépirodalmat szerintem teljesen fölösleges a képregénnyel együtt emlegetni. A képregény alapvetően azért mégis csak kommersz dolog. Amivel nincs semmi baj, sőt. Egyszerűen csak kevesen érdeklődnek a képregény iránt.
A másik dolog pedig az a nyomorult pénz, amiről ugye nem szokás beszélni, meg nem illik beszélni. Amíg a képregényalkotók pusztán hobbiból, lelkesedésből dolgoznak ingyen, vagy jó esetben szinte fillérekért, addig gyakorlatilag esélytelen, hogy hosszabb művek szülessenek. A képregénynek elvileg a történetmesélés lenne a célja, és néhány oldalas történetekkel nem nagyon lehet megmutatni, hogy a képregényt is komolyan lehet venni. El lehet így bohóckodni, de hosszú távon szerintem nincs sok értelme. A nyakamat rá, hogy piszok jó képregények születnének. És akkor szerintem nem is kéne győzködni az embereket, hogy a képregény nem valami marhaság. Csak hát ez ilyen hülye ördögi kör – kevesen vesznek képregényt, a kiadók sem merik kiadni, az emberek meg nem veszik, mert kevés a jó magyar képregénnyel találkoznak. Az antológiákról pedig nem tudnak, bár azok úgyis zsákbamacskák – én sem szeretem az antológiákat.
PRAE.HU: Személyedben biztos, hogy ötvöződnek az irodalom és a vizuális kultúra elemei: amikor elkezdtem olvasni a Dobozvárost, egyik ismerős motívum a másik után bukkant fel, az összhatás mégsem volt plágiumgyanús. Egy kis Coraline, egy kevés Harry Potter, aztán a „szürkék” (kinek Momo, kinek Trapiti)… Mennyire tudatosak ezek a reminiszcenciák?
Általában nem voltak tudatosak. Illetve, amikor úgy éreztem, hogy valami egyértelműen klisének számító motívum kerül a történetbe, és nem sikerült kifordítanom, akkor megemlítettem a szövegben, hogy ez bizony egy nyavalyás klisé. Szerencsére a főszereplő Zalán sok filmet látott már, ezért ha úgy alakult a történet, általában meg is jegyezte, hogy akkor ez most olyan, mint valami hülye filmben.
Egyébként meg utalok a könyvben filmekre, képregényekre, Indiana Jonesra, Csillagok háborújára – azokra, melyeken felnőttem, és amiket a mai napig nagyon szeretek. Én ezeket tartom fontosnak.
PRAE.HU: Helyenként olyan érzésem volt, hogy prózára fordított (rajz)filmmel van dolgom: például amikor Székláb egy emelővel megemeli a vizet, majd később visszaengedi, és a halak csak némi meglepett kapálózás után pottyannak a tó után (sic!). Úgy képzelem, ezek a vizuális poénok csak úgy születhettek meg, hogy eleve „moziztál” írás közben, mindent láttál magad előtt. Mennyiben kívánt tőled más típusú gondolkodást a regény, mint a képregény?
.jpg)
Amikor képregényt rajzolok, nagyjából előre meg kell terveznem, mi szerepeljen az adott panelban, mennyi szöveg fér a buborékokba. A Dobozvárosnál csak leültem, aztán írtam. Tudtam persze, hogy nagyjából mit akarok leírni, de számtalan apró jelenet, poén abban a pillanatban született meg. Olyan is volt, hogy olyat mondtak vagy tettek a szereplőim, amire nem is számítottam – egy ilyen pillanat eléggé hátborzongató tud lenni. A Lencsilánynál is előfordult hasonló, de a hirtelen jött ötletet mégis csak órákig, netán napokig rajzoltam. Egyébként valóban láttam magam előtt mindent – láttam Dobozvárost filmen és mi tagadás, piszkosul tetszett. Mondjuk a sárkányos üldözés a gyárak között, vagy a legvége… azóta már többször elolvastam azt a részt, csak azért, hogy lássam magam előtt.
PRAE.HU: Mindig is illusztrált kötetben gondolkoztál? Miért képregénybetétként jelenik meg a Bajuszos robot története?
A Hellboy 2-ben és az utolsó Harry Potter első részében nagyon tetszett a megoldás, hogy amikor elmondtak egy mesét, azt animációval tették. Innen jött az ötlet, hogy ha már elvileg képregényrajzoló vagy mifene lennék, akkor legyen a könyvben egy képregény betét is. És hát munkált bennem a suttyóság is, mert így elmondhatom, hogy a Magvető kiadta egy képregényemet.
Volt egy pont amúgy, amikor ki akartam hagyni a képregényt. Amellett, hogy – szokás szerint – el voltam csúszva az illusztrációkkal, attól tartottam, hogy úgy tűnik majd, mintha meg akarnám mondani a frankót. Amikor egy történetben elmondanak egy történetet, akkor annak mindenféle jelképes értelme szokott lenni. Én nem akartam, hogy így legyen. Ez csak egy buta kis mese. Vagy valami hasonló.
Már az elejétől úgy volt, hogy illusztrációk is lesznek benne, ami félreértést is okozott. A kiadónál egy képeskönyvre számítottak, aztán amikor meglátták az első 50-60 oldalt, akkor meglepődtek. Nekem viszont magától értetődött, hogy ez illusztrált regény lesz, noha rettentően féltem már magától a ténytől is, hogy regényt írok. Végül nem is lett benne olyan sok rajz, ami szerintem nem baj.
PRAE.HU: Az irodalomra fordított filmet nem dehonesztálóan értettem: a Dobozváros ízig-vérig meseregény, amelynek Székláb nevű hőse mostantól megkerülhetetlen figurája lesz nemcsak a gyerek-, de egész irodalmunknak. Jóságos, teremtő és gondoskodó atyafigura ő, akinek minden tette filozofikus mélységekben értelmezhető, vagy inkább filozófiai kérdéseket vet fel. Talán mulatságos lesz a kérdés, de te tudtad, hogy téged ezek a kérdések foglalkoztatnak, vagy a regény termelte ki őket?
Nagyon örülök, ha ezt gondolod Széklábról, közben pedig zavarba is hozol. Már az elején tudtam, kicsoda Székláb, de a – legalábbis számomra – egyértelmű utalásokon kívül szándékosan nem akartam megnevezni, sőt, minden olyan kifejezést kerültem, ami könnyen kapcsolatba hozható az ő kilétével. A karaktere is menet közben finomodott. Székláb belül egy nagyon szomorú figura, tele elfojtással és bánattal a világ miatt. Általában foglalkoztatnak ezek a kérdések, de mintegy mellékesen, vagy mondjuk kevésbé tudatosan. Jobb híján sokat vagyok egyedül, sokat járatom az agyamat, de nem tartom magam egy töprengő típusnak.
PRAE.HU: Ha a regény csak a szülők és gyerekek eltávolodásáról szólt volna, akkor is fontos témát választott volna. De a Dobozváros nem ifjúsági regény. A jó és a rossz filozofikus, biblikus szembenállása nemcsak témája, de magyarázata is mindenre, ami a világban rossz: az érzelmi sivárságra, a hajléktalan emberekkel szembeni együttérzés hiányára, a környezetszennyezésre, miközben sikerül elkerülnie a didaxist. Volt benned tanító szándék?
Nem tartom magam komoly embernek, dehogy akarok én tanítani. Anyám is azt mondta a múltkor, hogy amilyen fejem van, azt sem nézné ki belőlem, hogy egyáltalán két értelmes mondatot el tudok mondani. Csak megpróbáltam összefűzni azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak, amik zavarnak, netán nyomasztanak. Általában elég kényelmetlenül érzem magam ebben a világban, morgok is össze-vissza, mint valami vénember. Talán azért is szeretek kitalálni mindenféle mesevilágokat, mert azokban legalább biztonságban érzem magam, még ha sötétek vagy szomorúak is. A jó és a rossz biblikus szembenállásával kapcsolatban hozzátenném, hogy noha az Egyes a történet negatív szereplője, szándékosan nem árultam el, hogy kicsoda is valójában. Sőt, igazából magam sem tudom. Vannak ugyan ötleteim, de túl egyszerű lenne, ha csak simán ő lenne a Gonosz.
PRAE.HU: Mennyiben alteregóid a szereplők? Az olvasók joggal gyanakodhatnak arra, hogy Zalánt, a képregényrajongó kisfiút egy kicsit magadról is mintáztad. De gyanús lehet a szintén képregényőrült és kávéfüggő apa, sőt a hagymás babot, kolbászt és szalonnát faló Székláb is.
Zalán apja teljes egészében én vagyok, azért is olyan idétlen. Nehogy már kihagyjak egy ilyen kalandot! Zalán jóval bátrabb nálam, de hasonlóan önfejű. Széklábhoz hasonlóan nagyon szeretem a hagymás babot, nem tudok rendet tartani és utálok mosogatni. A rossz tulajdonságaimat, amik miatt nagyjából elviselhetetlennek tartom magam, mind megkapta a kecske. Csak ezek a történetben legalább viccesek.
Dehogy akartam én írni! Mesekönyvet szerettem volna illusztrálni, azért indultam a pályázaton. Csak a kiírók szöveget is vártak a képek mellé, én pedig nem találtam magam mellé senkit sem, jobb híján nekem kellett megírnom a kamu három fejezetet. Semmilyen egyéb célom nem volt vele, csak hogy meglegyen, amit kértek. Még csak tovább sem akartam írni. Aztán lám, mi lett belőle. Mint a csajozás: ha az ember nagyon akarja, csak azért sem akar összejönni, ha meg nem akarja, mondjuk csak iszogatná a sörét, meg hogy hagyják végre békén, hát azon kapja magát, hogy jé, itt egy lány.
PRAE.HU: Mennyit változott a szöveg az első kész változathoz képest a megjelenésig?
A pályázatra beadott szöveg nem változott – amikor már javában írtam a könyvet, nem mertem elolvasni. Attól tartottam, hogy biztos nagy hulladék, aztán kezdhetem elölről az egészet. (Azt is csak néhány hónapja vettem észre, hogy a Literán a második fejezetnek egy csonka változata szerepel.) A későbbiekben is folyton az járt a fejemben, hogy a szöveg egy nagy vacak – regényt írok, ráadásul a Magvetőnek, ezt tuti, hogy el fogom szúrni. És mert eléggé nyomasztott ez a tudat, sokkal szigorúbb voltam magamhoz, mint általában.Egy-egy gondos szerkesztői megjegyzés miatt is változtak dolgok – egy szereplő teljesen eltűnt, az a fránya mosómedve megmenekült, és más apróságok, de így szerintem sokkal jobb lett a végeredmény.
PRAE.HU: Tavaly jelent meg a Nyitott Könyvműhelynél az első önálló köteted, a Lencsilány. A képregényalbum sikerével – úgy fogalmaztál egy interjúban – kiléptél, kikerültél a képregényesek társadalmából. Valóban létezik efféle képregényes-szépirodalmi szembenállás? S ha igen, ez csak az alkotók szembenállása, vagy a közönségé is?
Nem kiléptem, inkább csak eltávolodtam. Egy másik utat választottam, az irodalom felől próbálom megközelíteni. De talán ez sem volt annyira tudatos, mint amilyennek látszik, egyszerűen csak ilyen az ízlésem. Egyébként ugyanazt szeretném, mint mindenki, aki ezzel foglalkozik az országban: hogy jó képregények szülessenek. Fontos a minőség: érdemben ugyan még mindig kevés a hazai alkotás, de csak azért nem fogok tapsikolni, mert valami történetesen képregény. Szépirodalmi-képregényes szembenállásról pedig én nem beszélnék, mert nincs szembenállás, hiszen mégis csak nagyjából azonos súlycsoportú dolgok tudnak egymással szembe állni, ráadásul a szépirodalmat szerintem teljesen fölösleges a képregénnyel együtt emlegetni. A képregény alapvetően azért mégis csak kommersz dolog. Amivel nincs semmi baj, sőt. Egyszerűen csak kevesen érdeklődnek a képregény iránt.
A másik dolog pedig az a nyomorult pénz, amiről ugye nem szokás beszélni, meg nem illik beszélni. Amíg a képregényalkotók pusztán hobbiból, lelkesedésből dolgoznak ingyen, vagy jó esetben szinte fillérekért, addig gyakorlatilag esélytelen, hogy hosszabb művek szülessenek. A képregénynek elvileg a történetmesélés lenne a célja, és néhány oldalas történetekkel nem nagyon lehet megmutatni, hogy a képregényt is komolyan lehet venni. El lehet így bohóckodni, de hosszú távon szerintem nincs sok értelme. A nyakamat rá, hogy piszok jó képregények születnének. És akkor szerintem nem is kéne győzködni az embereket, hogy a képregény nem valami marhaság. Csak hát ez ilyen hülye ördögi kör – kevesen vesznek képregényt, a kiadók sem merik kiadni, az emberek meg nem veszik, mert kevés a jó magyar képregénnyel találkoznak. Az antológiákról pedig nem tudnak, bár azok úgyis zsákbamacskák – én sem szeretem az antológiákat.
PRAE.HU: Személyedben biztos, hogy ötvöződnek az irodalom és a vizuális kultúra elemei: amikor elkezdtem olvasni a Dobozvárost, egyik ismerős motívum a másik után bukkant fel, az összhatás mégsem volt plágiumgyanús. Egy kis Coraline, egy kevés Harry Potter, aztán a „szürkék” (kinek Momo, kinek Trapiti)… Mennyire tudatosak ezek a reminiszcenciák?
Általában nem voltak tudatosak. Illetve, amikor úgy éreztem, hogy valami egyértelműen klisének számító motívum kerül a történetbe, és nem sikerült kifordítanom, akkor megemlítettem a szövegben, hogy ez bizony egy nyavalyás klisé. Szerencsére a főszereplő Zalán sok filmet látott már, ezért ha úgy alakult a történet, általában meg is jegyezte, hogy akkor ez most olyan, mint valami hülye filmben.
Egyébként meg utalok a könyvben filmekre, képregényekre, Indiana Jonesra, Csillagok háborújára – azokra, melyeken felnőttem, és amiket a mai napig nagyon szeretek. Én ezeket tartom fontosnak.
PRAE.HU: Helyenként olyan érzésem volt, hogy prózára fordított (rajz)filmmel van dolgom: például amikor Székláb egy emelővel megemeli a vizet, majd később visszaengedi, és a halak csak némi meglepett kapálózás után pottyannak a tó után (sic!). Úgy képzelem, ezek a vizuális poénok csak úgy születhettek meg, hogy eleve „moziztál” írás közben, mindent láttál magad előtt. Mennyiben kívánt tőled más típusú gondolkodást a regény, mint a képregény?
Amikor képregényt rajzolok, nagyjából előre meg kell terveznem, mi szerepeljen az adott panelban, mennyi szöveg fér a buborékokba. A Dobozvárosnál csak leültem, aztán írtam. Tudtam persze, hogy nagyjából mit akarok leírni, de számtalan apró jelenet, poén abban a pillanatban született meg. Olyan is volt, hogy olyat mondtak vagy tettek a szereplőim, amire nem is számítottam – egy ilyen pillanat eléggé hátborzongató tud lenni. A Lencsilánynál is előfordult hasonló, de a hirtelen jött ötletet mégis csak órákig, netán napokig rajzoltam. Egyébként valóban láttam magam előtt mindent – láttam Dobozvárost filmen és mi tagadás, piszkosul tetszett. Mondjuk a sárkányos üldözés a gyárak között, vagy a legvége… azóta már többször elolvastam azt a részt, csak azért, hogy lássam magam előtt. PRAE.HU: Mindig is illusztrált kötetben gondolkoztál? Miért képregénybetétként jelenik meg a Bajuszos robot története?
A Hellboy 2-ben és az utolsó Harry Potter első részében nagyon tetszett a megoldás, hogy amikor elmondtak egy mesét, azt animációval tették. Innen jött az ötlet, hogy ha már elvileg képregényrajzoló vagy mifene lennék, akkor legyen a könyvben egy képregény betét is. És hát munkált bennem a suttyóság is, mert így elmondhatom, hogy a Magvető kiadta egy képregényemet.
Volt egy pont amúgy, amikor ki akartam hagyni a képregényt. Amellett, hogy – szokás szerint – el voltam csúszva az illusztrációkkal, attól tartottam, hogy úgy tűnik majd, mintha meg akarnám mondani a frankót. Amikor egy történetben elmondanak egy történetet, akkor annak mindenféle jelképes értelme szokott lenni. Én nem akartam, hogy így legyen. Ez csak egy buta kis mese. Vagy valami hasonló.
Már az elejétől úgy volt, hogy illusztrációk is lesznek benne, ami félreértést is okozott. A kiadónál egy képeskönyvre számítottak, aztán amikor meglátták az első 50-60 oldalt, akkor meglepődtek. Nekem viszont magától értetődött, hogy ez illusztrált regény lesz, noha rettentően féltem már magától a ténytől is, hogy regényt írok. Végül nem is lett benne olyan sok rajz, ami szerintem nem baj.
PRAE.HU: Az irodalomra fordított filmet nem dehonesztálóan értettem: a Dobozváros ízig-vérig meseregény, amelynek Székláb nevű hőse mostantól megkerülhetetlen figurája lesz nemcsak a gyerek-, de egész irodalmunknak. Jóságos, teremtő és gondoskodó atyafigura ő, akinek minden tette filozofikus mélységekben értelmezhető, vagy inkább filozófiai kérdéseket vet fel. Talán mulatságos lesz a kérdés, de te tudtad, hogy téged ezek a kérdések foglalkoztatnak, vagy a regény termelte ki őket?
Nagyon örülök, ha ezt gondolod Széklábról, közben pedig zavarba is hozol. Már az elején tudtam, kicsoda Székláb, de a – legalábbis számomra – egyértelmű utalásokon kívül szándékosan nem akartam megnevezni, sőt, minden olyan kifejezést kerültem, ami könnyen kapcsolatba hozható az ő kilétével. A karaktere is menet közben finomodott. Székláb belül egy nagyon szomorú figura, tele elfojtással és bánattal a világ miatt. Általában foglalkoztatnak ezek a kérdések, de mintegy mellékesen, vagy mondjuk kevésbé tudatosan. Jobb híján sokat vagyok egyedül, sokat járatom az agyamat, de nem tartom magam egy töprengő típusnak.
PRAE.HU: Ha a regény csak a szülők és gyerekek eltávolodásáról szólt volna, akkor is fontos témát választott volna. De a Dobozváros nem ifjúsági regény. A jó és a rossz filozofikus, biblikus szembenállása nemcsak témája, de magyarázata is mindenre, ami a világban rossz: az érzelmi sivárságra, a hajléktalan emberekkel szembeni együttérzés hiányára, a környezetszennyezésre, miközben sikerül elkerülnie a didaxist. Volt benned tanító szándék?
Nem tartom magam komoly embernek, dehogy akarok én tanítani. Anyám is azt mondta a múltkor, hogy amilyen fejem van, azt sem nézné ki belőlem, hogy egyáltalán két értelmes mondatot el tudok mondani. Csak megpróbáltam összefűzni azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak, amik zavarnak, netán nyomasztanak. Általában elég kényelmetlenül érzem magam ebben a világban, morgok is össze-vissza, mint valami vénember. Talán azért is szeretek kitalálni mindenféle mesevilágokat, mert azokban legalább biztonságban érzem magam, még ha sötétek vagy szomorúak is. A jó és a rossz biblikus szembenállásával kapcsolatban hozzátenném, hogy noha az Egyes a történet negatív szereplője, szándékosan nem árultam el, hogy kicsoda is valójában. Sőt, igazából magam sem tudom. Vannak ugyan ötleteim, de túl egyszerű lenne, ha csak simán ő lenne a Gonosz.
PRAE.HU: Mennyiben alteregóid a szereplők? Az olvasók joggal gyanakodhatnak arra, hogy Zalánt, a képregényrajongó kisfiút egy kicsit magadról is mintáztad. De gyanús lehet a szintén képregényőrült és kávéfüggő apa, sőt a hagymás babot, kolbászt és szalonnát faló Székláb is.
Zalán apja teljes egészében én vagyok, azért is olyan idétlen. Nehogy már kihagyjak egy ilyen kalandot! Zalán jóval bátrabb nálam, de hasonlóan önfejű. Széklábhoz hasonlóan nagyon szeretem a hagymás babot, nem tudok rendet tartani és utálok mosogatni. A rossz tulajdonságaimat, amik miatt nagyjából elviselhetetlennek tartom magam, mind megkapta a kecske. Csak ezek a történetben legalább viccesek.
Lakatos István fotóját Vécsei Rita Andrea készítette
Szerzők
-- Tamás Zsuzsa --
További írások a rovatból
gyerek
Marék Veronika kapta a Magyar Gyermekkultúra Mestere Díjat
Más művészeti ágakról
irodalom
Tudósítás a "Szaporodnak a jelek" című Esterházy-konferencia első napjáról
