irodalom

Molnár Illés

2012. 01. 03.

A boncterem csendje

Lázár Bence András: Rendszeres bonctan, Palimpszeszt-PRAE.HU 2011.

A fiatal költő második kötete fraktálszerűen szerveződő, tudatos, koncentrikus kötetkompozícióba rendeződik, szövegei a posztapokaliptikus csendet bőbeszédűen írják körül. Lázár Bence András könyve nemcsak felkavarja az állóvizet, de szabályosra szerkesztett örvényt gerjeszt.

A kétezres évek első felében megalakult, pár év alatt költészeti paradigmaváltást generáló (de legalábbis arra nagy befolyással levő) Telep-csoport népszerűsége nyomán számos alkotói közösség jött létre. Ezek egyike volt az akkor még szinte csak tizenéveseket tömörítő Körhinta-kör. Szellemi elődjéhez hasonlóan a Körhinta blogja is a tagok verseiből és az azokhoz írt kommentekből állt. Mára az online felület multimedializálódott, a csoportidentitás azonban nem tűnik erősnek, sem a tagok, sem a kritikusok nem igazán hangsúlyozzák. Talán maga az alkotói csoport mint jelenség nincs már annyira ‘a levegőben’, talán annak tagjai között akkora a nivelláció, hogy nem megy rájuk a közös címke, de az online felületen túl talán a Műút-beli közös bemutatkozás a közösség egyetlen olyan szabad szemmel látható terméke, amit fel tudok idézni. A tagok közül pedig - a jelenleg épp a Magvetőnél debütáló Kemény Lili mellett - Lázár Bence András (a továbbiakban alkalmanként LBA) az, aki nagyobb feltűnést keltett.

A szerző 1989-ben született. 2010-es debütáló, a Parnasszus kiadónál megjelent kötete után nemrég második kötettel állt elő. Ez önmagában is figyelemreméltó teljesítmény, különösen annak tudatában, hogy az új kötet szigorú, koncepciózus válogatás eredménye egy annak többszörösét kitevő korpuszból. Ráadásul a szerző nem magyarszakos, de mégcsak nem is bölcsész: orvostanhallgató. Ami persze - különösen a kortárs kánon testközpontúságát ismerve - kicsit sem számít hátránynak, sőt.

Második kötetet olvasni a legjobb. Már várhatunk valamit, de még izgalommal kezdjük az olvasást. Már múlik a debütálás lámpaláza, de a rutinmunka megszokása még távol van. Sokan a második kötetre találják meg igazi hangjukat, akkor válik láthatóvá igazi irodalmi arcuk. Legtöbb kedvenc költőmet, noha már első kötetüknél felhívták magukra a figyelmet, csak a másodiknál kezdtem el úgy igazán értékelni (Bajtai András, Győrffy Ákos, Krusovszky Dénes, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, hogy csak pár nevet soroljak a fiatalabbak közül). Lázár Bence András esetében azonban nem ilyen egyszerű a dolgunk. A teraszról... kapcsán megjegyeztem (Bárka, 2011/6), hogy szerzőnk rögtön a második kötetét írta meg: nyelvéből hiányoltam a keresés izgalmát, az önmagára való rácsodálkozást és a sorok közül némi hideg, fölényesen flegma profizmust véltem kiérezni. A rendszeres bonctan paradox módon úgy oszlatta el ezeket az aggályaimat, hogy amiből nekem az első kötetben ‘kicsit sok’ volt, azt itt most a végletekig fokozta, így világossá téve: saját nyelve, kiforrott formakészlete van. A nyomatékosító, hangulatfokozó szóismétlések szinte védjeggyé lettek, a versek végén sokszor a szimmetria kedvéért keretesen visszatérő motívumok, fragmentumok, egyszavas mondatok csúcsra járnak.

"Egy kirakatot nézel. / Délután van. Árva Péntek. / Szűk megálló minden méter. / Csak egyedül férsz el. Megfordulsz. Felejtesz. / Szűk megálló minden méter. [...]Megfordulsz. Nézed. Figyeled / az arcot. Barna szemek, rövid haj. / Nyári ruha, feszes. [...] Árva péntek. Alvó város. Eszedbe jut. / De barna szemek, rövid haj nyári ruha, feszes. / Elfértek talán ketten is. "

A rafinált és tudatos kötetkompozíció megemeli és helyére illeszti ezt a nyelvhasználatot, teret ad neki. Ciklusok - első ránézésre legalábbis - ezúttal nincsenek, helyette egy másfajta rend van: a versek tematikusan-motivikusan egymásba illeszkednek, egy-egy motívum összeköti az egymásutáni verseket, a kötet vége pedig ciklikusan, de nem szájbarágósan visszaér az elejéhez, ugyanakkor összegzi a verseket, szinte leltárszerűen listázva és lezárva a könyv vezértémáit. Így nézve az egész kötet tulajdonképpen egyetlen, nagy levegővel elmondott mondat, egy látomás, amely kisebb jelenetekre bomlik, de a végén összeáll egyetlen, hatalmas (kör)képpé, mint egy Bosch-festményen, ahol akárhova nézünk, történik valami. Ez az aprólékos, egy irányba tartó következetesség jól áll a kötetnek.

Az igazi lelemény azonban a címekben és a tartalomjegyzékben van elrejtve. Ha a verscímeket összeolvassuk, önálló verset kapunk - kiegészülve a könyv elején és végén álló, 3-3 soros verstöredékkel, amely csak az utolsó oldalon, a ‘tartalomjegyzékben’ nyeri el teljes formáját. Maga a ‘tartalomjegyzék’ szó nem is szerepel sehol, helyette ennyi áll: Rendszeres bonctan. Így ez a címekből összeillesztett vers lesz a kötet címadó verse is, a címadó vers pedig új jelentést nyer, hiszen annak sorai mind egy-egy vers címét is adják. (A nyitó- és záróversek esetében pedig a szöveg és annak címe megegyezik, de ez már csak hab a tortán.) És ha ezt a verset figyelmesen olvassuk, észrevesszük, hogy - jelöletlenül bár, de kétségtelenül - mondatokra tagolódik, s ezek a mondatok, ha visszalapozunk a kötetben, oda, ahol a sorok címekként funkcionálnak, akkor észrevehetjük, hogy ezek a versek egy-egy tematikus blokkot, kvázi ciklust alkotnak. A címek egymásba kapaszkodása ráadásul egyáltalán nem hat erőltetetten, tehát tényleg vállalható címek: az alattuk álló versek az adott fragmentumot fejtik ki, van kapcsolat, méghozzá finom és szerves, a szövegek között, a szövegek és a címek között, továbbá a címek és az általuk alkotott ‘mesterszöveg’ között is, sőt, a kötetet igazából az értelmezi a legteljesebben. A ciklusok a maguk természetességében, az olvasó tekintete által bomlanak ki. A tartalomjegyzék egyfajta hypertextként is funkcionál, azaz a “nagy verset” olvasva, annak egy-egy sorára ‘kattinthatunk’, vagyis lapozhatunk, ahol megtaláljuk a sorhoz rendelt versszöveget. A könyv tehát fraktálszerűen rendeződik el: a ‘főszövegtől’ egyre kisebb egységekhez jutunk: ez, akár a boncolás - organikus, szigorúan strukturált rendszer szerint szerveződik - ahogyan azt a cím is jelöli.

A latin nyelvű mottó Hieronymus (Szent Jeromos)-idézet, megfejtése az utolsó oldalon: “Ahányszor csak erről a napról gondolkodom, egész testemben megborzongok: akár eszem, akár iszom, akár valami mást csinálok, mindig mintha a fülemben harsogna az a rettenetes harsona: >>Támadjatok fel, holtak, jöjjetek az ítéletre!<<” (Kiemelés tőlem.) Rafinált szándékosság, hogy a végítélet, az apokalipszis félelmének éppen szomatikus tüneteit taglaló idézet kerül a kötet elé. Ez egyszersmind egy olyan episztemológiai dimenziót ad a kötetnek, ami szélesre tárja a kötet jelentésrétegeit, és olyan távlatokat nyit az értelmezésében, amik a Teraszból még - számomra - épphogy csak fellibbentek.

A kötet világmagyarázatai mindig valami személyesből, köznapiból indulnak ki. Mind nyelvileg, mind formailag a legegyszerűbb eszközökkel találkozunk. A történések helyszínei fürdőszobák, utcák, otthonok, a kötet vége felé pedig a “boncmester fémszínű asztalán” is elidőzünk, a szövegek történései azonban megmaradnak a családi-magánéleti dimenziókban, de - különösen a könyv második felében a versekben ott szikrázik, izzik valami apokaliptikus, valami vészjósló. A “régi történetek, régi ölelések, régi szavak” (63.) mögött ott “Az első, közös bűn”, ami mindig kozmikus elhagyatottsággá növeli a párkapcsolati válságot, így ér össze szerelmi és egzisztenciális líra: “Vasárnap lett, sötét sárga minden, / mint a szájak, fogak kirakata. / Úgy lett, ahogy írva volt. // Állunk az árnyékunkban / és nincsen, aki magához szorítana." Az elhagyatottság nem üresség, nem nihilizmus, hanem a legszorosabb értelemben kell értenünk. A Lázár-szövegekben az űr mindig Isten-alakú. Még amikor minden metafizikát, és minden, az adott test elmúlásán túli életet tagad is: “Mindenki / ott végzi. A boncmester fémszínű / asztalán [...] Apa babonás. Legyint. / Nem hisz senkinek. Azt mondja, / az ember tovább él. De a boncmester / tud mindent. [...] Mindenkiből szimpla hús lesz.”(60.) Ebben a légüres térben is van olyan vektor, ami túlmutat a szimpla húson: “Az érintések / mélysége az engesztelés végén lesz teljes, amikor a testek koccanásában / elfogynak a szabad helyek, és a mindennapi pusztulásban / imába porlad a test, a vágy.”

Az elmúlás fullasztó esztétikája nem a semmibe, hanem imába porlaszt, ami, ha az üres égbe kiált is, jelentéssel bír és megszólít, és annál nagyobb súlya van, ha ez az utolsó tett. “Az utolsó, embertelen nap után, amikor magukhoz veszik megmaradt bűneidet, és megárvult testük egymásnak nyomódik, újra nyár lesz.” - szól a legelső mondat, amiről a korai Pilinszky versei juthatnak eszünkbe, különösen a Halak a hálóban című: ”Suttogón hiába hív az / elveszett elem, / szúró kövek, kavicsok közt / fuldokolva kell / egymás ellen élnünk-halnunk! /Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg.“ Ennek a versnek a motívumai a kötet több pontján felbukkannak, a fulladás visszetérő téma, de a hal és a halászás például a Most című szöveg vezérmotívuma: “A halgerincek közt otthon érzem magam. [...]Olyan, mint egy öreg háló a horgász nappalijában. / És ez a kéz téged akar, meg akarja számolni, / hány darabból áll, hol vannak hibák a gerinceden.” Ez a kvázi-apokaliptikus szál a kötet első felében még csak búvópatakként, a mindennapi szobai, utcai, családi, párkapcsolati eseményekbe fűzve van jelen, egy-egy elvetett félsorban, amelyekből a mindennapi szituációkat át- meg átvérzi a kozmikus magárahagyatottság nagypénteki élménye: “Árva péntek. / Szűk megálló minden méter.” (11.) A szövegben előrehaladva aztán lassan ez lesz a fő dallam, de mindvégig megmarad a konkrét/köznapi és az apokaliptikus/egzisztenciális jelentéssíkok dinamikája.

Épp a beszélt nyelv, épp a köznapi nyelvezet teszi absztrakttá, menti meg a túlretorizáltságtól ezeket a verseket, amelyek az olvasót is magukra hagyják, nem akarják ránktukmálni saját ideológiájukat, több érvényes jelentéssíkon mozognak. A tematika kibontása és strukturáltsága elismerésre méltó tudatosságot mutat. Az elhagyás vezérmotívuma koncentrikus körökben tágul: a szakítós, elhagyós történetektől a családtagok elvesztése, halálesetek felé lépünk tovább, a könyv zárlatában pedig már a kozmikus, egzisztenciális magunkra hagyatottsághoz jutunk el. És hogy ez akár egy-egy szövegen belül is képes artikulálódni, arra jó példa a 18. oldalon kezdődő anya-versek több darabja is. Ezekben lesz igazán jó erőben a kötetcímben ígéretként felütött orvosi-biologikus retorika. A következő versek az én olvasatomban markánsan kiemelkednek a kötetből: Az anya, Akinek vére ott kering, Minden szereplőben, És a húsa ott van, Minden szorításban, mást nevez, Fiának.

A ciklus első és utolsó verse is az anyának szól, az előbbi magázódva, “Anyám”-megszólítással, az utolsó tegeződve, “Anya” néven. A legmegragadóbb vers azonban az Akinek vére ott kering című, ahol az anya az anyatej metonímiájává válik, az pedig összemosódik a vérrel, a csarnokvízzel. Itt lesz valóban rendszeres a bonctan: “Anya ott folyik. Anya ott folyik át a szíven, / egészen a csarnokvízig, amiben tükröződsz.”

Az öröklét biológiai/genetikai megalapozottságú: “Bennem meg anya is. Mert az ő tejéből / lettem [...]ez nem / kopik el [...] itt van az integetésben, a csókban,/ itt van a véráramban.// Anya ott folyik.” (19.) A testnedv mint örökítőanyag hordozza a transzperszonális létet. Bár egy másik szöveg ezt az örökléstant is ideológiaként leplezi le: “Nincsenek / határok. Mindenkiből szimpla hús lesz. / Apa meg elhiszi, hogy ott dolgoznak / a sejtjei bennem, tovább”. (60.) Mégis, amikor nagyapjáról megtudja, “Hogy a felesége főzte a húslevest, / hogy csak azt szerette”, akkor a következmény: “Most húslevessel tölteném a kádat, beleülnék”. (22.) A genetikai összetartozás és folytonosság kap itt egyfajta misztikát, a gének az öröklét metaforái lesznek, még e metafora tagadásában is.

A test önmagán túlmutató metonímia, a szövegek valami jóval nagyobb egészt jelölnek ezzel a szóval: “A test halhatatlan”(14.); “a testnek úgyis mindegy. / Öntisztuló.” (57.) “A test határait nem tudod meghúzni” (47.), egy darab misztika, egy átmeneti töredék az öröklétből, ami önmagában ellentmondásos, de éppen ezen ellentmondások terében válik indokolttá a szövegek léte. Mert miközben a test megnyit valamit, be is zár önmagába: “A rovarok legalább átváltoznak” (10.) - áll egy anekdotikus, bárpult mellett kezdődő, ágyban végződő történetbe ágyazva, s később, egy absztraktabb szövegben a tétel visszatér: “A lepkéknek fesztávjuk van, / nekünk csontjaink, így az átváltozásról / nem eshet szó.” (56.) - A test önmaga determinációjába zár, önnön végességére újra és újra emlékeztet: “A csont után / meg már a semmi van, az ágyunk / körül izzadt levegő, nedveink”. (56.)

Valami ilyesfajta ellentmondásra utalhat a feszültséggel teli “hiába várjuk, újra nyár lesz” (67.)-kitétel is: a hiába után tagadást várnánk, itt azonban újra nyár lesz annak ellenére, hogy várjuk. Tehát a mi akaratunk, szándékaink nem érnek semmit, de létezik egy kozmikus rend, ami ettől függetlenül teszi a dolgát.

A kötet erős belső koherenciája miatt nehéz lenne egy-egy verset kiemelni, a fent említett ismét a Most című szöveget jelölhetnénk meg, mint a kötet egyik sarokpontját. A vers centrális metaforáját, a halat mint szerteágazó asszociációk alapját talán nem elrugaszkodott egyfelől a már emlegetett Pilinszky-szöveg (Halak a hálóban), illetve még egy lépéssel az Ictus-motívum megidézéseként értelmezni. LBA az első mondattal csontig hatol: “A halgerincek közt otthon érzem magam. / Érdekelnek ezek az apró csigolyák. / A hajlatról meg te jutsz eszembe, a hátad. / Meg az ősz, ahogy a fák belehajlanak a télbe, / mint hajad a hátizmaidra.” A megszólított nő haja és hátának íve, azaz a fák időben történő meghajlása, mindez a halgerinc csigolyáinak otthonos hajlékából szemlélve - a teremtés minden szerves szépségének szövete ezen a vázon, ezen a halcsigolyán feszül. És ott a horgász, aki “meg akarja számolni,/... a hajszálakat, a sárgát meg a barnát is, / hogy az ősz veled legyen teljes.” Nem tudom kiverni a fejemből, hogy vajon csak nekem lebeg-e a vers fölött egy ki nem mondott rím (hajszálak-halszálka). De egy nagyobb és szebb gondolatrím a horgász-atya, az egyesével nyilvántartott hajszálak és - a sárgásbarna ősz képén át - az egyesével nyilvántartott lehulló falevelek képeit ilyen elegánsan és minden pátosztól mentesen, sőt, épp csak észrevehetően beleírni a versbe.

A kötet utolsó mondata: “De megárvult testünk majd darabjaira bomlik, az anya mást nevez fiának, a nőt fehér köntösében kilóra megveszik, és hiába várjuk, újra nyár lesz, és a bomlással minden újra kezdődik”. A zárlat konstatálja mindazt, amit a címsorok sejtetnek: “Elhagyatnak akkor mindenek”. Az anya és a nő is otthagyja másért, az utolsó sorokban megbúvó újrakezdés pedig kicsit sem reményteli, inkább mintha Weöres harmadik szimfóniáját visszhangoznák: “Nem lelhetsz soha békét”. “Állunk az árnyékunkban, / és nincsen, aki magához szorítana” - ez az elárvultság, reménytelenség lesz a kötet makacs következetességgel körüljárt végkövetkezetetése. A mottótól a zárlatig felemás apokalipszis-várással van dolgunk, amely azonban nem jön el, “nem történik semmi”, és a kötet tragédiája ez a semmi lesz, és az abba való beletörődés.

“Minket embereket nyomorunk ama véghetettetlenül drága privilégiummal ajándékozott meg, hogy részesei lehetünk az Atya és a Fiú közé vetett távolságnak.... A test akadálya miatt Isten nem lehet egészen a mienk idelenn, de a szélsőséges szerencsétlenségben szinte maradéktalanul távolivá válhat. És számunkra ez a tökéletesség egyetlen földi lehetősége.” Simone Weil az Univerzumot az Atya és a Fiú, Isten és Isten közé vetett végtelen távolságként értelmezi, amely az ember által testben megtapasztalható kegyelem egyetlen formája, és jómagam LBA verseiből is ezt a mérhetetlen távolságot, elhagyatottságot vélem kihallani. És ebben Weil - és Pilinszky szellemi alkatát egyszerre fedezhetjük föl. Nem Isten nélküli, hanem egy általa elhagyatott világot ír le: és a verseiben is hangsúlyosabbnak érzem azt, amit bőbeszédűségében elhallgat, mint azt, amit leír. Körülír. Körül-körül, de folyamatosan emelkedve, spirálisan. “Aki végigjárja iskoláit, az nem érez nagyobb különbséget a legkülönfélébb események láttán, mint amit egy írni-olvasni tudó ember érezhet egy többször megismételt mondat láttán, mit piros, kék festékkel, ilyen meg olyan betűkkel újra és újra egymás alá nyomtattak. Aki viszont nem tud olvasni, egyebet se lát maga előtt, mint sokféleséget, különbözőséget. Aki tud olvasni, annak számára a külsőséges sokféleség elenyészik, mivel a mondat maga mindig ugyanaz.” (58. o.) Lázár Bence András második kötete ilyen értelemben végig olvas.

A könyvbemutatón Borbély Szilárd egy nagy költészet színrelépését jelentette be, a Rendszeres bonctant Pilinszky első kötetének megjelenéséhez hasonlította: “egy fontos kötet (lehet), ám azt még nem tudni, miért is. Borbély szerint valahogy úgy van ez, ahogy Pilinszky János első kötetének fogadtatása is történt annak idején” - idézi Pethő Anita a kulteren. Magam sokáig nem értettem az általam oly nagyra tartott szerző lelkesedését, és ez sokszoros újraolvasásra késztetett, ami közelebb vitt a szöveg rejtett értékeihez, és segített megsejteni valamit, amit a kötetből inkább kiérezni, vagy - nyakatekert szóval: kisejteni lehet. Az innovatív kötetkompozíció kétségtelenül tehetségről árulkodik, a versek megszerkesztettsége pedig formaérzéket mutat, a szövegek azonban egészen addig fölöslegesen bőbeszédűségnek tűnnek, amíg meg nem adjuk magunkat, és észre nem vesszük, hogy a szerző módszere épp negatívja a Pilinszky-szerű sűrítésnek: a beszédkényszer elvisz az ingerküszöbünkig, a tűréshatárig, ahonnan megláthatjuk, hogy az áradó szövegek mit hallgatnak el. Onnan már nincs más hátra, mint hallgatni a boncterem csendjét.