A 2006-os év utolsó Centrifuga-estje. Aki kérdez: Gordon Agáta és Bódis Kriszta. Aki válaszol: Lévai Katalin. A téma: az exminiszter új „gender-tudatos esszéregénye”.

Harmincan ülünk a Centrifugában. Voltunk már többen is. De ez is soknak számít, pont háromszorosa a pesti irodalmi átlagnak. Jó ide járni, hisz már egy ötszázasból simán meg lehet kávézni. Az asztalok tele szalvétával, borral: itt senki nem gondol a gonddal. Ekkora fényben a vakolatot is make up-nak mondjuk. Ez nem a Wass Albert-féle „polgáriság”, ez máshogyan fáj.

Gordon Agáta kapásból „írótársunkként” mutatja be Lévai Katalint, a szociológus végzettségű EU-képviselőt, az Esély című folyóirat egykori főszerkesztőjét.

Majd jön a Centrifuga programsorozat évértékelője. Megtudjuk, hogy a programok szerkesztésébe „egy magasabb intelligencia” szólt bele. Jöjjenek hát a nulladik típusú találkozások! – borzongok meg, ám egy kopaszodó, idős hölgy annyira szúrós tekintettel figyeli a színpadot, hogy rögtön jókedvű leszek. Egy feltöltött ajkú, piros fölsős, meghatározhatatlan korú nő idegesen beszél a pincérrel, aki (ahogy kell) simulékony és sunyi. A valószerűtlen zongorista Palya Beát kíséri, ki csíkos pulóverben a Hamvadó cigarettavéggel indít. (Rájövök: ő az, aki az impozáns WC-lépcsőkön énekelve jött velem szembe.)

Az új, negyedik kötet, a Párnakönyv és más mesék kapcsán Bódis Kriszta kezdi a faggatózást. Pályaképet kér, de rögvest el is kezdi a minősítést, a válaszadást, amit az est végéig moderátortársával tandemben nem hagy abba. Próbálják beszorítani Lévait valami ideologikus ketrecbe. Végig átlátszó, sugalmazó kérdésekkel élnek.

„A politika nagy ugrás egy nő számára!” – jelenti ki ex cathedra Bódis. Miért is? Lévai mesél a soknemzetiségű értelmiségi családjáról, megosztja alapélményét, mely szerint ők mások. Megemlíti: már van egy könyve, amiben szüleiről mesélt. „Szüleim XIX. századi, azaz felvilágosodás kori emberek voltak” – mondja..., de ne vesszünk el a történelmi kronológia dzsungelében, van annál izgalmasabb témánk is: a nőiség.

Lévai Katalin 1989-től 2003-ig volt az Esély című folyóirat főszerkesztője, ’90-től publikál. Kezdetben „kínlódva felelt meg” a „tudományos írás elvárásainak”. Esélyegyenlőségről beszél, ami rendben is van, minisztériumát is így hívták egykoron. Bódis alákérdez folyamatosan, szerinte Lévai könyveit tanítani kéne. De hogy hol, az nem derül ki pontosan.

Lévai kellemesen beszél, bár irónia alig, mindenki komolyan veszi magát, küldetést teljesít, amit kiválóan visszaigazol a közönség B-közepe. Ennyi egyszerre bólogató felnőttet még nem láttam. Megtudjuk, hogy Lévai könyve „gender-tudatos esszéregény”. Ha már cimke kell egy mű mellé, talán nem csak bennem kezd el a kisördög motoszkálni.

Bódis csúcsteljesítménye az, mikor a „normális olvasóról” mesél, aki szerinte „nem nézi a szerzőt”. Azok előítéletesek, akik a címből, címlapból „indulnak ki”. Azok biztos valami Romana-élményt vártak Lévaitól, aki régen „elbújt a szakmaiság mögé”, de már nagyon szereti „vállalni önmagát”. Én is szeretném vállalni önmagam, hát ideírom, hogy párszor már lefeministáztak, pedig sose használtam ilyen kopott, ideologikus, kollektív kategóriákat, nyelvi fordulatokat, mint amiket itt hallottam.

Többször körbedicsérték Lévai külsejét a beszélgetőtársak: hirtelen azt hittem, a Napkelte stúdiójába pottyantam. Erre ráerősít a szerző is persze, mikor A politikus teste című szövege kapcsán arról beszél, hogy a megjelenés milyen fontos, mert úgy 70 százalékban meghatározza az első benyomást. Bódis szerint Lévai és Dávid Ibolya magányos farkasok(!), mert „öltözködnek”. Gordon egyszer csak felkiált: „Hihetetlen kreativitással éled az életed!” S ezt még meg tudja fejelni: „Elértél mindent, amit egy európai nő elérhet!”

Megtudom, hogy a nők metaforikusan, párhuzamosan gondolkodnak. Ezek után már női öntudattal hallgatom a további észosztást. Lévai végig kedves, laza, rutinos. Jó ötlet a kettős moderáció, hisz „páros kínt enyhíthet alázat”.

Bódis úgy olvasta a Párnakönyvet, hogy „egy nő öntudatra ébred”. Erre a kijelentésre Lévai, aki egykor a VII. kerületi családsegítőben dolgozott, váratlanul bevallja, hogy 10-15 éves munka volt számára, míg leküzdötte a szegényekkel, romákkal, drogosokkal szembeni előítéleteit. Majd szakszerűen elemzi a tudatos és az érzelmi sztereotípiák közti különbségeket.

Kevéssé odaillő módon egyszer csak Bódis Kriszta kinyilatkoztatja, hogy a férfiakat sokkolta a női egyenjogúság. Talán nem lett volna olyan hatalmas nyelvi-szellemi-retorikai munka, ha kiegészíti, hogy mondjuk a hímsovén férfiakat sokkolta. E helyett elhatárolja magát az irodalom jó/rossz alapú felosztásától, s síkra száll a férfi/nő oppozíció mellett.

„Feminizmusok vannak, feminizmus nincs” – mondja Lévai, s ezzel nem lehet nem egyetérteni. Hozzá a „franciák pszichológiai feminizmusa” áll közel, mely toleráns, dialógusképes. Őt a civilek termelték ki, mondja, de már politikusként konfrontálódott a női szervezetekkel. Itt kéne kérdezni, belemenni, vitázni, szikrázni, de hát az nehéz. Gordon vakon lecsapja a labdát: „Nincs női szolidaritás!” Lévai próbál enyhíteni a minimum bumfordi kijelentésen, finoman elvezeti, s közli, hogy Magyarországon mindenféle szolidaritás gyenge. Bódis mond még egy nagyot: „Női érdekek nincsenek a politikában!” Késként (vagy lufiként?) megáll a mondat a levegőben, s ott is marad, mert jő a vég: a felolvasás. Azt hittem, Hernádi Sándor Közhelyszótárából hallok egy szellemes dialógust a szakításról, de nem, a „gender-tudatos esszéregényből” olvasott fel a szerző.

Pollágh Péter