Ha most olvassuk írásait, feltűnhet, mennyire a Bibó saját korában létező diktatúrákkal vitatkozó demokratikus tanulmányok ezek. Mára megváltozott a helyzet, talán ezért is támadt némi zavar a Bibó-recepcióban. A rendszerváltás évében azt mondták, de szerencsétlen is Bibó István, hogy nem érhette meg a fordulatot. Ma már inkább azt hümmögik egyesek, de szerencsés is Bibó István, hogy nem érhette meg a fordulatot. De nem csupán erről van szó, hanem arról is, amiről Reinhart Koselleck írt, vagyis, hogy nemcsak a történelmi korszakok és az azokat magyarázó, azokban élő fogalmak változnak, hanem ugyanazoknak a fogalmaknak a jelentése is. Az alapfogalmak problematizálódtak. Bibó István szerint a parlamentáris demokráciánál nem lehet jobbat kitalálni az emberi méltóság megóvásának érdekében. De például Michel Foucault azért látogatott Iránba Komeini ajatollah idejében, mert nem volt biztos abban, hogy a parlamentáris demokrácia a lehető legjobb társadalmi forma. Derridának szintén nem volt jó véleménye a liberális demokrácia humanizálási törekvéseiről mint a legnagyobb szenvedésmennyiség okozóiról.

Az 1979-ben elhunyt Bibó Istvántól mindenfajta posztmodern előfutárság távol áll. Neve összeforrott a demokráciával. Számára a demokrácia elsősorban lelki közérzet. Nem is azt jelenti, mintha a vezetés nem egyesek kezében volna, hanem inkább egy lelki felszabadulás az isteni, születési vagy egyéb természetfeletti politikai hatalmasságok lélektani nyomása alól. Demokrata az, aki nem fél a képzelt veszélytől, mert akkor a félelemtől valósággá válhat. Persze felmerülhet, hogy akkor egyes neurotikus vagy pszichotikus emberek eleve ki vannak rekesztve a demokrácia pszichésen makkegészséges társadalmából? Afféle lelkileg egészséges, extrovertált intelligens ember a demokrata, aki népszerű a szabadság kis köreiben, aki például szeret szomszédolni, közkedvelt a munkahelyén, ilyesmi?

Felmerülhet, hogy a diktátori hajlamokkal egyáltalán nem vádolható Foucault vajon miért pont az őrültek civilizációs és kulturális státuszából kiindulva elemezte a nyugati társadalmakat? Azokat, amelyekről Bibónak inkább pozitív volt a véleménye.

A fiatal Bibóban éppen nyugat-európai tartózkodásának idején szerzett személyes élményeinek hatására alakult ki demokrata-beállítottsága. Így emlékezett vissza erre az időszakra: „Akkor, főleg genfi és párizsi környezetben olyan társadalmakkal kerültem szembe, ahol az átlagember viselkedésén meglátszott, hogy ezekben az országokban volt forradalom. És az emberi méltóságnak egy olyan formája jelent meg számomra, amelyről világosan tudnom kellett, hogy ez otthon nagyon csökevényesen létezik csak“. Ars poéticájában szocialistának, ugyanakkor demokratának vallja magát, aki "hívője a jövő osztály nélküli és kizsákmányolásmentes társadalmának, de mégis azt állítja, hogy e háború (II. világháború) befejezése nem a szocialista berendezések egyszerre való megvalósításának pillanata kell, hogy legyen, hanem mindenekelőtt a stabilitás, törvényesség és az európai módszerek uralma helyreállításának pillanata (...)"



Bibó István Magyarországot érintő történelemszemlélete ellentétes Szekfű Gyuláéval. Bibó szerint a kelet-európai demokráciák alakulását a Habsburg-birodalom vitte félre. Rendkívül rossz véleménye van a kiegyezés utáni "kettős monarchiáról", ami a kétszínű és susmus-politikai technológiájú Horthy-korszakban tovább rosszabbodott, ráadásul a Kádár-korszak se sokban különbözött ettől a berendezkedéstől. Szerinte Magyarországon a köznemesség alapvetően a főnemességgel akart lepaktálni, és cserbenhagyta a szegénységből érkező értelmiséget, a honorácior réteget és a polgárságot is. A következmény pedig az, hogy inkább a "nagyságos úr" vagy a "nagyságos asszony" státusza jelentett karriert, nem pedig a szakemberé. Ennek az oka abban rejlik, hogy itt nem volt sikeres az emberi méltóságot érintő forradalom. Úgy vélte, az emberi méltóság forradalmának kell lezajlania ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk, s ezzel szemben a forradalmi erőszak mint főcél, a permanens forradalom és a fasizmus a demokrácia eltorzult és beteges változatai. Tehát nem a monarchia nosztalgiájából lehet levezetni őket. Saját társadalompolitikai elveinek megvalósítására leginkább 1945-1948 között látott esélyt. Nemhiába tréfálkozott később keserűn, mondván, írják azt a sírkövére, Élt: 1945-1948.

De milyen a valóságos életrajz? Bibó István apai ágon református kisnemesi hivatalnokcsaládból, anyai ágon sváb katolikus miliőből származott. Apja a szegedi egyetemi könyvtár vezetője volt. Fiatalkorában egyaránt jó barátságot ápolt a zsidó polgárcsaládból eredő Reitzer Bélával és a parasztivadék Erdei Ferenccel. A történelem, a jog, a szociológia, a politika, a szociálpszichológia és ezek határterületei érdekelték - társadalomtudósnak készült. Bécsben és Genfben is folytatott ösztöndíjasként tanulmányokat, nagyívű tudományos karriert jósoltak neki. 1935-ben fejezte be doktori disszertációját, Kényszer, jog, szabadság címmel, ekkortájt született az Elit és szociális érzék című írása is. A második világháború alatt írta meg Az európai egyensúlyról és békéről címet viselő politikai esszéjét. Ebben már megtalálható a Bibóra jellemző komplex gondolkodásmód és fogalomkészlet. Minisztériumi tisztviselőként részt vett az üldözöttek mentésében, ezért a Gestapo letartóztatta, felettesi közbenjárására szabadulhatott.

1945 februárjától a Debrecenben megalakult új kormány belügyminisztériumában a közigazgatási osztályt vezette a Nemzeti Parasztpárt színeiben. A diktatorikus Rákosi-rendszerben nem publikálhatott, csak könyvtárosként dolgozhatott. Az 1956-os Nagy Imre-kormány tagja lett. A november 4-i szovjet támadáskor, hajnalban a kormány tagjait telefonon berendelték a Parlamentbe, de csak hárman jelentek meg, később egyedül Bibó István maradt ott. Kiáltványt fogalmazott meg a magyar néphez és a világ közvéleménye számára. A Memorandumot személyesen vitte el az Amerikai Követségre. A forradalom után halálra ítélték, majd az indiai Nehru elnök közbenjárására életogytiglanra változtatták az ítéletet. 1963-ban szabadult az általános amnesztiarendelettel. Nem publikálhatott, nem taníthatott, és nyugdíjig a Statisztikai Hivatal könyvtárosaként dolgozhatott. Bibónak magyar nyelven egyetlen egy könyve sem jelenhetett meg a Kádár-rendszerben, noha a hetvenes évek második felétől rendszeresen „elzarándokoltak” hozzá fiatal értelmiségiek.

A breviárium összeállítója, Debreczeni József az 1986-ban kiadott három, majd 1990-ben az 56-os írásokkal négy kötetre bővült Válogatott tanulmányokból és az 1956-os Intézet és az Osiris-Századvég által kiadott Életút dokumentumokban című kiadvány két interjúrészletéből dolgozott. Ezenkívül rendszeresen konzultált Bibó István fiával is. A válogatásnál több szempontot is érvényesített: az időrendit, a tartalmit – ezen belül az egyetemes történetit és a magyar vonatkozásút - és szerepet játszott az aktualizálás is. Olykor egy-egy írás – erősen tömörítve - önálló fejezetet alkot, máskor címszavakhoz rendelve jelennek meg különböző helyekről származó szövegek. Debreczeni kézikönyvként határozta meg a kiadványt, mely a nem szakmai olvasóban is kedvet ébreszt ahhoz, hogy elmélyüljön az immár hozzáférhető teljes életműben. A breviáriumban olvashatunk a harmadik útról, politikai pártokról, a hatalommegosztás elveiről, a kultúra és hatalom viszonyáról, a zsidókérdésről, a külföld magyarságképéről, a fasizmusról és sztálinizmusról. Külön fejezet, jogosan kiemelve, A magyar demokrácia válsága, illetve Az eltorzult magyar alkat című, utóbbi plasztikusan írja le a magyar közéleti karaktert, ami egyrészt unalmas, hazug, árral úszó, másrészt különc és ádáz próféta.

Debreczeni József szerint Bibó ma is etalon. És kétségtelen, hogy a politikai egyensúly és a politikai hisztéria fogalomkettősének elemzése okán a nyugati politikai irodalom számon tartott szerzője. A jogfilozófiai, szociológiai, etikai írások higgadt, pallérozott beszédmódja ma is nagyon vonzó az olvasó számára.