Ahogy erre k. kabai lóránt fülszövege is felhívja a figyelmet, ezen időrendi újrarendezés az egész Kemény-életmű újraértésére is késztethet. Annál is inkább így lehet ez, mivel az Állástalan táncosnővel együtt a szerző korábbi két, prózai szövegeket tartalmazó kötete, Az ellenség művészete, valamint a Család, gyerekek, autó is egy kötetbe rendezve került ismét kiadásra, amely többek között azért érdemel kiemelt figyelmet, mert a könyv 28. oldalán elhangzó mondatok: „Itt volt mindjárt Karolin szerelmének édes műsora. Műsora és nem története, mert történet nincs. Ez menekülés. Ez líra.” nem csupán arra késztetnek, hogy a lírai életmű közel egészét vegyük újra górcső alá, hanem talán arra is, hogy ezentúl fokozottabb figyelem forduljon a szerző költészete és prózája közti átjárhatóságára.

Ezen parallelitásokat tovább hangsúlyozhatja az Állástalan táncosnőben található több, formailag inkább a prózához közelálló költemény (például: Háború általában, Egy értékes tartomány leépülésének jegyzőkönyvéből, Az alépítmény, stb.), valamint a két kötet közötti számos tematikus áthallás is. Hiszen mind a prózai, mind a lírai kötetben visszatér például a forgalmi csomópont motívuma (Kereszteződés és A világ egyik legkisebb városa), vagy az udvari bolond figurája (Az ellenség művészete és az Udvari bolond egyedül), és mintha a Témák egy rokokó-filmből kötetre utalna a regény egy mondata: „A legfontosabb leletnek két mandzsettagombja bizonyult, melyekre rokokó idillt festettek” (Az ellenség művészete, 9.) is.

A legszembetűnőbb átvezető utak talán a Kithéra-motívum rendszeres visszatérése mentén rajzolódnak ki, hiszen megjelenik a prózai szövegben egyrészt mint film (Visszatérés a Kithéra szigetéről), amely különösen érdekes abból a szempontból is, hogy ennek narratíváját maga a szöveg hozza létre, másrészt mint festmény (Watteau: Indulás Kythéra szigetére), de az összegyűjtött költemények között is szerephez jut (A teremtő előszava, Elvált férfi a házasságról). Ugyanakkor mindez arra is felhívhatja a figyelmet, hogy a Kemény-életmű nemcsak önmagán belül járható át műnemre való tekintet nélkül, de egyfajta intermediális térben is elhelyezhető/elhelyezendő, s így talán a már említett rokokó-motívum sem csak azért válhat érdekessé, mert líra és próza között teremt átjárót, hanem talán azért is, mert irodalom, festészet és film együttolvasására hívja fel a figyelmet. Nem csak olyan előképekre mutathat rá, mint például – a teljesség igénye nélkül –: J. L. Borges, Kosztolányi Dezső, Trenka Csaba vagy Madách Imre, de olyanokra is, mint Michelangelo Antonioni, a már említett rokokó festő, Watteau, vagy az Állástalan táncosnő arculatát alapvetően meghatározó André Kertész (az ő fotójához íródott a címadó költemény) és Szűcs Attila (Játszótér éjjel című festményéhez íródott A világ vége nappal című költemény, s ez szerepel a kötet védőborítóján is).

A Kithéra-motívum központi szerepet játszhat azonban abból a szempontból is, hogy az életmű ne csak intermediális, de interkulturális térben is elhelyezhetővé váljon, pontosabban, hogy ő maga váljon azzá a térré, amelyben az időben és térben meglehetősen heterogén elemek elhelyezhetővé válnak. A motívum ugyanis lehetőséget ad arra, hogy olyan rétegek rakódhassanak egymásra, mint például a hellenizmus, a rokokó, vagy a XX. századi olasz filmművészet. Ugyanakkor ezen összkulturális tér talán legkiemelendőbb tulajdonsága, hogy sem az idő, sem a tér koordinátái mentén nem rendelkezik meghatározható középponttal, a lírai én tekintete nem választja el egymástól a különböző rétegeket, nem racionális történelmet, meséket ír. Ezért válhat egységgé egy szövegen belül a mitologikus hangvétel és az űrutazás (A jövendölések közül II.), a gyermekmondókákhoz hasonló hangütés és a filozófia (A semmieset), a bibliai és tudományos-fantasztikus tematika (Egyperces legendák), de így válhat Caroline Helenévé majd Karolinná, miközben a trójai háború ráíródik először az 1945, majd az 1989 körüli történelemre.

S ebből a szempontból talán mind az Állástalan táncosnő, mind Az ellenség művészete és a Család, gyerekek autó is útleírás. Olyan útleírás, amely miközben térben és időben elmozdul, önmaga is idővé és térré válik. Azáltal, hogy a kulturális lemezeket minőségfoktól függetlenül helyezi egymásra, újabb réteget ad mindahhoz, amit leír, ő maga is mindezek részévé, egy újra-leírható térré válik. E tér leírhatósága pedig láthatóvá teszi az útleírás alanyát is. A kötetek elbeszélője – mint erre már utaltam – mellőzi a felettes, egy meghatározott, a viszonyítás alapját képező pozícióból elmozduló, majd ahhoz visszatérő én tekintetét, a különböző elemeket úgy helyezi egymás mellé, hogy azok általa válnak homogén egésszé. A kötetek útleírója mintha egyfajta nomád lenne, aki a különböző rétegeket nem egy bizonyos pozícióból engedi láttatni, hanem mivel számára nincs kijelölt hely, azokat folyamatos utazás által mutatja meg.

Az utazásnak része a most megjelent két kötet, hiszen a különböző darabok újrarendezése által a maga táját is új nézőponton keresztül világítja meg, ezért a gyűjteményes jelleg sem válik látleletté, az újdonság erejével hathat, újrarendezésre, újraolvasásra kér fel.