Moldova az összes bumfordian bájos és fenyegetően buta mítoszt eldarálja. Frusztráció nélkül megy szembe a vérvörös tényekkel, meg persze a történész-társadalommal. Köp a halottakra és Nagy Imrére. Közel háromszáz ember sírja felett Hajdu mosógéppel mossa a szennyest. Magából kikelve idézi Lendvait, aki azt merte állítani egy hetilapban, hogy nem valódi Kádár János puritánsága. Lendvai hideg gúnnyal replikázik: elismeri, hogy az Elnöki Tanács elnöke kívül-belül szerény volt, hiszen nem akart mást, csak hatalmat.

Pikó nem tolja előtérbe magát, hagyja, hogy kiteljesedjen a vita. Röpködnek az infók Maléterről, Köztársaság-térről, internálótáborokról, NKVD-ről, árulásokról és alkukról. A szabad választást nem ezek vezették be, hanem Németh Miklós – veti oda Moldova, aki nem elfogult, hanem elkötelezett Kádár-hívőnek nevezi magát. Szerinte elkötelezett híve csak annak lehetünk, akit megismertünk. Szinte látom az árkot: nagy az attitűd- és szótárkülönbség. Néha ráközelít a kamera az arcokra, ilyenkor merőkanállal lehet mérni a csöndet.

Igen, nekem is hiányzik Kádár: az ő idejében nem volt ilyen ragacsos a Kapucíner meg a Lotto csoki, mert nem a gaz Suchard készítette, volt kék-piros rolleres bohóc, telexes kisasszonyok, kutyafej nagyságú krémesek, Erika írógép, meg magyar Marlboro. De hogy a rothadást megértsük, nem elég Cseh Tamást hallgatni. Fel kéne emelnünk fejünket a tányérból. Közzétenni az ügynökök, tartótisztek nevét, aztán elkezdeni beszélni, beszéltetni, ahogy '45 után nagyon lassan Ausztriában és az NSZK-ban is elkezdtek.

(Civil a pályán, ATV, 2007. Január 2., 20.00)