Az első mű, A hosszú kimonó eredete (Nihon furiszode hadzsime) nemcsak egy mitológiai eseményt mutat be, hanem magyarázatot ad arra is, hogy miért van a japán kimonók ujja felvágva. A darab szerint a japán melegben – hiába, a hőskorban is szenvedtek a hőségtől – az eredetileg összevarrt ruhában nem szellőzik megfelelően a kimonó viselője, mely hirtelen rosszulléthez vezet. Így történt ez Inada hercegnővel is, de hála Szuszano-Ónak, egy kardvágással meggyógyította a hercegnőt, akiből a hő láthatóan gőz formájában el is távozott. A hálás anya ígéretet tett Szuszano-Ónak, hogy ezentúl ők is felvágják a kimonójuk ujját, és minden bizonnyal így is tettek, s ez a divat máig fenmaradt.

Bár a cím nagy jelentőséget sejtet a japán öltözködési szokásokról, a történetben mindez mégis mellékes. Sőt legtöbbször az első felvonást ki is hagyják, és csak a végső, harcos jelenetet állítják színpadra. Ez alkalommal hosszú szünet után a művet teljes egészében állították színpadra, beleértve a címadó epizódot is. A történet Japán legelső írásos legendagyűjteményéből, a VIII. századi Kodzsikiből (Régi dolgok feljegyzései) mutat be egy epizódot, melyben Szuszano-O, földre taszított istenség egy nyolcfejű kígyóval harcol. Az első felvonás idilli, szerelmi történetnek indul, melyben Szuszano-O a láztól összeeső Inada hercegnőt meggyógyítja, majd a tiszteletére megírja a japán irodalom legelső költeményét, melyet a Kodzsikiből minden néző jól ismer. Ezt a nyugalmat borítja fel a kígyó közeledése, aki Inada hercegnő feláldozását követeli.

A második felvonásban a közeli hegytetőn áldozati bárányként várja Inada hercegnő a kígyó megjelenését. A kígyó a nemcsak a nyugati, de a keleti kultúrkörben is a női manifesztum megtestesítője, ezúttal különös, hogy az ifjú lányok feláldozását követelő lény maga is nőként jelenik meg. Első színpadralépésekor előkelő nőként láthatjuk, majd biztosít minket arról, hogy gyűlöli az ifjú lányokat, és feltett szándéka, hogy megölje mindet. Csakhogy nem számolt Szuszano-Óval, aki régi ellensége, és akinek ezúttal sikerül legyőznie. Nyolc hatalmas hordót helyez a hercegnő köré, mind szakéval töltve, így minden fejnek jut egy. A kígyó pedig ahelyett, hogy felfalná a hercegnőt, inkább végigkóstolja az összes hordót. Lerészegedése egyben a nőből kígyóvá transzformálásának eszköze is. Eleinte csak a mozgása, majd a tánchoz használt legyezője, parókája, sminkje változik.

Egy rövid közjáték után a szörny újra megjelenik, ezúttal valós, kígyó alakjában. Háromszög mintás jelmeze kígyópikkelyre emlékeztet. Hét kisebb hasonmás megjelenése nemcsak a kígyó nyolc fejét reprezentálja, sorbanállásukkal a szörny kígyózó testét is életre keltik. A harcot megjelenítő akrobatikus táncukkal zárul a darab.
 

Az előadás második darabjával pár évet ugrunk vissza a keletkezés szempontjából, és kétezer évet előre a történet szempontjából. A Kettős szerelmi öngyilkosság Szonezakiban (Szonezaki sindzsú) című darabbal Csikamacu új stílust teremtett, melyet később sok más hasonló kettős szerelmi öngyilkosság követett. 1703-ban egy valós esemény alapján írta meg a darabot Csikamacu (az eredeti bábelőadásról egy korábbi cikkemben írtam), és az eset után alig egy hónappal már Ószaka közönsége sajnálhatta a szerencsétlen szerelmeseket. Ezekben a történetekben általában egy tisztességes kereskedő vagy kézműves beleszeret egy kurtizánba, majd a körülmények úgy hozzák, hogy hősünk nevén jobbára igazságtalanul folt esik, melyet csak az öngyilkossággal tud tisztára mosni. Haláluk előtti utolsó útjukkal nemcsak fizikailag távolodnak el korábbi környezetükből, hanem egyben transzcendens átmenetet képeznek a két világ, élet és halál között.

A Szonezaki sindzsú hőse, Tokubei egy barátján akart segíteni, amikor egy napra kölcsönadta azt a pénzt, amivel ő maga másnak tartozott. A barát mindezt letagadta, és nyilvánosan megalázta a jóhiszemű Tokubeit. Így szerelmével, Ohacuval éjjel megszöktek, hogy Szonezaki erdejében öngyilkosságot kövessenek el. Bár a városlakók társadalmi pozíciója nem közelítette meg a szamurájokét, tisztességük, erkölcsi tartásuk példaértékű volt. Nem véletlen, hiszen a korabeli kabuki-előadások közönségét ugyanez a réteg tette ki, a szamurájokat megjelenítő történeteknél jobban tudtak sorsközösséget vállalni a magukfajta gazdasági tevékenységet folytató szereplőkkel.
 

A kabukijátszás más tradicionális japán színházi és művészeti ághoz hasonlóan családon belül öröklődik, így nem ritkaság, hogy az előadás szereplői az életben egymás rokonai. A mostani előadást a Nakamura család tagjai uralták. A Szonezaki sindzsú szerelmeseit – bár a felvett művésznevük miatt a családnevük eltér – apa és fia alakította. A tizenkilenc éves kurtizánt a női szerepekre specializálódott nyolcvanéves élő nemzeti kincse, Szakata Tódzsúró játszotta, aki Ohacu szerepét több mint 1300-szor keltette már életre. Bár furcsának tűnhet, hogy egy fiatal lányt egy idős férfi kelt életre, a japán tradicionális színjátszásban ez nem szokatlan. Egy jó színész bármit képes eljátszani, és nem szükséges azokra a szerepekre szorítkoznia, melyeket neme és kora lehetővé tesz. Ohacu szerelmét, Tokubeit pedig saját fia, Nakamura Kandzsaku alakította. A két színész összeszokott játéka tette emlékezetessé az előadást.

A hosszú kimonó eredete (Nihon furiszode hadzsime)

Szuszano-O: IV. Nakamura Baigyoku
A kígyó: II. Nakamura Kaisun
Inada hercegnő: I. Nakamura Umemaru

Kettős szerelmi öngyilkosság Szonezakiban (Szonezaki sindzsú)

Ohacu: IV. Szakata Tódzsúró
Tokubei: V. Nakamura Kandzsaku

Tokiói Nemzeti Színház
2011. november 13.