Gabnai Katalin a Vígszínház 2006-os bemutatója kapcsán írta ezt kritikájában, majd – miután sikerült egy viszonylag szöveghű fordításban megtalálnia Barrie eredeti művét – ezt teszi hozzá: „Esendően rossz szerkezetű, de olyan röhögtető, hogy egyszeriben érthetővé lesz Alice országának minden nonszensz epizódja, s most értem meg, miből táplálkozik a Galaxis Útikalauz Stopposoknak pokoli humora és fordulatépítő technikája.”

Részben egyetértek a fentiekkel: Barrie műve (s ha már Gabnai Katalin is említette, az Alice Csodaországban még inkább) nehezen megközelíthető, értelmezhető egy mai magyar gyermekolvasó (-néző) számára. Nem is annyira az időbeli, mint a földrajzi távolság miatt.



Pontosabban az eltérő kulturális háttér, a gyermekkor olyannyira különböző alapművei, mitológiája és részben folklórja, egyszóval az angolszász és a hazai kulturális „gyökerek” különbözősége falként áll a befogadó és a mű közé. Más kérdés, hogy az efféle falak lerombolásának egyik jó eszköze lehet egy színházi előadás, mely vizualitásával, jelen esetben pedig zenével is megtámogatva erősíthet fel motívumokat, szimbólumokat, hatásokat. A rendező, Kelemen József összességében mégis nehéz feladatot kapott, hisz Kaposváron is volt már kevésbé sikeres bemutatója a Pán Péternek, igaz, prózai változatban, még 1985-ben.

Ezúttal viszonylag hamar egyértelművé válik, hogy a darab készítői látványos színpadi világgal, a 21. századi technika minél több színpadi eszközét felvonultatva igyekeznek lekötni a gyerekek figyelmét. S bár ez önmagában is „tuti receptnek” tűnik, a nyitó kép egyetlen élő szereplője egy igazi kutya (Nana helyett ezúttal Dorka) volt, aki rögtön meg is hódította a közönséget. (Más kérdés, hogy ez a szimpátia egyoldalú volt, a visítva ujjongó gyerekek láthatólag nem voltak jó hatással a labradorra, aki gyorsan távozott is. Szerencsére a derék eb nem okozott túl nagy galibát ezzel a dramaturgiában.)

Ha az eddig felsorolt nehézségek kevésnek tűnnek, az első helyszín, Darlingék gyerekszobája máris újabb extra feladatot adott a műszaki személyzetnek. A szobának ugyanis – a megszokott megoldástól eltérően – volt „mennyezete”, pontosabban három ablak is akadt a helyiségben, így a kihagyhatatlan repülős epizódok (különösen amikor nemcsak Pán Péter, hanem John és Michael is elszakadnak a földtől) bravúros technikai megoldásokat igényeltek. A szoba – ahogy általában a díszlet – igényes, látványos kivitelű. A helyszín egyszerre idézi meg a száz évvel ezelőtti angol teret és a mai gyerekszobákat. A ruhák régiek, a tetrisz, az elektromos autó, a falon lógó Harry Potter-poszter posztmodern kellék. (Kihagyott ziccer volt ugyanakkor: a Karib-tenger kalózait, Jack Sparrowt sehol sem idézték meg, sem képben, sem szövegben.)



Az első komoly akadályokat a bemutatón remekül vette a társulat, a bonyolult technika mellett is gördülékenyen ment a történet, az apróbb bakik (Dorka nem szőrözte össze George-ot, Csingiling, a „lézertündér” nem lökte le, csak megmozdította a labdát a polcon) sem akasztották meg az előadásmenetet. A repülős jelenetek még úgy is elérték a várt hatást, hogy a gyerekek számára a nem teljesen láthatatlan zsinegek feltűnhettek, s a kortárs filmvilágban megszokott tökéletes illúzióra itt csak törekedni lehetett.

A látványosság mellett jutott energia a finom, apró részletekre is, Pán Péter és Wendy különös, eltérő motivációjú vonzódása a másikhoz a kezdetektől érzékelhető volt a nonverbális kommunikációból.

Kétségkívül bátor megoldás volt Csingiling lézeres megjelenítése (ezzel az ötlettel már a Vígszínház is élt), hisz miközben ez sok plusz lehetőséget ad az élő szereplős változathoz képest, azért vannak nehézségei is – a kis tündér dialógusai helyenként nagyon fontosak lennének. Ezt azonban jól hidalta át dramaturg, sőt. Alighanem az előadás készítői sem számította rá, hogy a darab egyik leghumorosabb momentuma Csingliling „rambós” felkészülése, kardpróbálgatása lesz – miközben ez a jelenet elsősorban talán csak a díszletezőknek adott volna időt a háttérben.

Ha már dramaturgia: két helyen azért megbotlik a történet – eltérő okokból. A sziklaszigetes epizód jelentősen eltér Barrie-étől, ám nem ettől akad meg itt a cselekmény. Az egész epizódnak a későbbiek szempontjából csupán annyi jelentősége van, hogy Tigris Liliom lekötelezettje lesz az őt kiszabadító Péternek. Ám ehhez képest hosszú rész ez, nehezen megvalósítható s nem is feltétlenül jól működő technikai megoldásokkal (a hajó, a tenger, a sellők stb.), s még a később oly látványos vívás sem igazán jó itt. Lehet, hogy az egész jelenet kihagyásával sem lett volna hiányérzetetünk.



A másik neuralgikus pont Hook halála, vagyis az a pillanat, amikor a krokodil elkapja őt. Technikailag, koreográfiában megint csak nagy kihívás volt ez, nem is sikerült maradéktalanul megoldani. Alighanem az (ön)ironikus változat működhetett volna csak, ha a színész (Gyuricza István) se akarta volna elhitetni, hogy észrevétlenül, mintegy baleset áldozataként beletántoroghat valaki egy krokodil szájába. Remek példa lehetett volna a Dustin Hoffmann – Robin Williams-féle Hook kapitány befejezése, ahol a krokodilszobor lesz a gonosz kalóz végzete – megmaradt az alapmotívum, mégis elkerülte a csapdát a rendező.

Gyuricza amúgy is érdekes figurája lett az előadásnak. Helyenként úgy tűnt, egyedül is elvinné a darabot, ám az énekes részeknél néha kevésnek bizonyult. Alighanem érdemes lett volna transzponálni némelyik dalt a kedvéért.

A felnőtt színészek általában igazi húzóemberek voltak, Kovács Zsuzsanna Mrs. Darlingja kedves volt, érzelmes, de nem túlzottan. Kőrösi András apafigurája pedig sokkal szerethetőbb volt, mint Barrie-é. Rigorózussága mellett érezhetően volt benne valami igazán emberi, pontosabban gyermeki. (Vele egy helyen döccent a dramaturgia: a könyvből tudjuk, mit keres a nyakán a kutya lánca, a darabból ez nehezebben derül ki, csak visszautalás van rá.)

Fándli Csaba Pán Pétere már nem ilyen telitalálat. Az angolszászoknál jellemzően feminin alkatú főhős itt már megjelenésével is mutatja, hogy ezúttal más karakterrel találkozunk. A kifejezetten „dzsíájdzsós” öltözék (ennek persze praktikus oka is lehet: a reptetéshez szükséges hevederek) egy hasonlóan karakán, határozott figurát sejtet. Olyat, aki Hookot is inkább karddal győzi majd le, s akinek azt is elhisszük, hogy valóban nem szokott sírni. Hogy a rendezői elvárás vagy a színészi megvalósítás volt-e a döntőbb ebben, nehéz lenne megítélni. Az biztos, hogy a karakter végig következetesen megmarad. Ettől erőteljesebbek lettek az akciójelenetek – igazán látványos például a végső kardcsörte Hookkal –, ám nehezebben eladható a vívódó Pán Péter. Bár az előadás legvégén az ablakon tanácstalanul-kíváncsian, vágyakozva, mégis elvágyódva beleső Péter arca sokatmondó, ő mégis közelebb áll a népmesék és az akciófilmek főhőséhez, mint a 20. század második felének „muszájhőseihez” (lásd Momó, Bux Barnabás, Frodó stb.), akik emberibb, esendőbb gyerekként mentették meg a világot.



A gyerekszereplők alighanem sok izgalmat adtak a rendezőnek – sokszor, lényeges pillanatokban kell megszólalniuk, nem csupán epizodisták. Különösen veszélyes, amikor a tíz év körüli színészpalánták "szerepelni" akarnak. Ertl Ottó Michaelje és Kalmár Gábor Johnja azonban nem lépte át a határokat. Ertl Ottón az látszott, ő valóban élvezi a sárkányeregetést, pláne a repülést, Kalmár Gábornak pedig még a beszédhibája is tökéletesen illett a kis tudós figurájához.

A dalok is szépen szóltak, a darab első felében finoman, szinte csak aláfestő zeneként színesítették a történetet. Sajnos épp az egyik legfontosabb dal („Mi nem növünk fel”) fordításának prozódiája sikerült rosszul, ez pedig az érthetőséget is megnehezítette.

Ha már a felnőttek: a gyerekeket kísérő idősebb nézők is kaptak nekik szóló poént a darab vége felé. A Hook kapitány védelmére siető hű kalózok hangos „Sün! Sün!” kiáltással vették körbe főnöküket – igazán derűs pillanatokat szerezve ezzel a tüntetéseken, rendőri akciókon edződött felnőtt nézőknek…



S hogy a gyerekek elégedetten keltek-e fel az előadás végén? Okvetlenül. A darab készítői betartották ígéretüket: alighanem minden idők leglátványosabb gyermekbemutatóját valósították meg Somogyban. A díszlet helyenként lélegzetállítóan szép volt (a kalózhajó igazi mestermunka!), másutt egyszerűségében is kifejező. Ahogy a jelmezek is hibátlanok voltak – nem akartak többet, mást adni a kelleténél. A díszlet Cziegler Balázs, a ruhák Cselényi Nóra munkáját dicsérik.

Azt sajnos ezúttal sem mondhatjuk el, hogy a Pán Péter immár szerves(ebb)en beépülhetett a magyar gyermekkultúrába. De ez sokkal inkább Sir Matthew Barrie felelőssége – ez pedig nem kérhető számon Kaposváron. Amit tenni lehet ez ügyben, csupán annyi, hogy bátrabban, gyakrabban nyúljanak kortárs ifjúsági művekhez a rendezők.

Fotó: Memlaur Imre